Az évek során kissé átalakult megafelállás és a zseniális koncert DVD miatt felfokozott várakozásokkal tekintettem a visszatérő Whitesnake lemez elé, így nem csoda, hogy amikor végre hozzáférhetővé vált, eleinte kissé tanácstalanul lestem ki a fejemből.
Nem mondom, hogy csalódást éreztem, mert egyből nyilvánvaló volt, hogy erős albummal állunk szemben, de azért figyelmeztetnem kellett magamat arra, amit egyébként korábban én is ezerszer felhoztam más hasonlóan patinás csapatok kapcsán: zenei forradalmat, napjaink iránymutató és mérföldkőnek számító lemezeit ma már elsősorban nem a régi nagyoktól kell várni. Magyarán szólva a Good To Be Bad nem véletlenül nem a 2008 névre hallgat, ezt leszámítva azonban nem nagyon lehet belekötni.
Az utolsó Whitesnake album, az 1997-es Restless Heart és David Coverdale három évvel későbbi szólólemeze, az Into The Light egyaránt higgadtabb, bluesosabb vonalon mozogtak, ahhoz azonban nem férhetett kétség, hogy Doug Aldrich-csal a fedélzeten egy szikrázó hard rock anyag születik majd, és így is történt. David és fő szerzőtársa, a jelenlegi felállás oszlopát jelentő egykori Lion, Bad Moon Rising, Burning Rain satöbbi gitárzseni stílusát tekintve pont olyan lemezt hoztak össze, mint amilyenre a másfél évvel ezelőtti dupla koncertanyag végére felpakolt négy új dal alapján számítani lehetett. Egyesül benne a zenekar tekintélyes pályafutásának minden korszaka, és néhol legalább annyira emlékeztet a gitáros egyébként igen erősen Whitesnake-hatású saját csapataira, mint magára az anyabandára. A nagy kérdés persze az, hogy visszahoz-e valamit a Good To Be Bad az örök etalon 1987 érzésvilágából, a válasz azonban nem egyértelmű. Dinamikáját tekintve kétségtelenül a John Sykes fémjelezte érával rokonítható leginkább ez a 11 dalos anyag, a zenét tekintve azonban sokszor ennél mélyebbre ástak a banda múltjában, és figyeltek arra is, hogy a lemez markáns önálló karakterrel rendelkezzen. Ezáltal sikerült is friss fazont adni a csapatnak: klasszikus, de kortalansága miatt teljesen aktuális, naprakész zene született, ami ugyanúgy megállta volna a helyét 20 évvel ezelőtt, mint ahogyan 20 év múlva is simán fel lehet majd tenni.
Az első három dal helyből simán megveheti a Whitesnake híveket. A Best Years és a Can You Hear The Wind Blow igazi hard rock remekművek nagy bluesos groove-okkal, húzós tempókkal és azonnal ragadó dallamokkal, a Call On Me pedig még talán ezeket is übereli: dögös, dinamikus és erőteljes téma, ahol Aldrich riffje lecsavarja a fejeket, a refrén pedig egyből kifektet, az ember lelki szemei előtt szinte látja Covit, amint jellegzetes mozgásával kiemeli a mikrofonállványt és nekifeszül a dallamoknak. Szerintem talán ez a nóta sikerült a legjobban az egész anyagon, de szerencsére a folytatásban is akad pár közel ennyire ütős szerzemény. Ilyen a tempósabb, játékosabb címadó vagy az erősen Thin Lizzy-feelingű ikertémával induló, majd letisztult, kellemesen régisulis (értsd: pre-1987-es) Whitesnake himnusszá terebélyesedő All For Love. Ha pedig a '87-es lemez kései utódait keresnéd, gyaníthatóan imádni fogod a Lay Down Your Love-ot, ami a maga módján legalább ugyanannyira Black Dog, mint a Still Of The Night volt annak idején, nem is beszélve az A Fool In Love-ról, amiben Crying In The Rain-szerűen megfémesített bluesfutamokat hoznak eszméletlen gördülékenyen. A rockos témák közül egyedül a tempósabb, szintén a korai Whitesnake-re hajazó Got What You Need-et érzem közepesebbnek, de a koncerteken ez is garantáltan tarol majd, mert hallhatóan direkt úgy írták meg, hogy élőben mindent elsöpörjön.
Ami a hangzást illeti, a megszólalás egészen hasonló a koncertanyagokéhoz, vagyis kellően modern és fajsúlyos, de letisztult is egyben, az egyéni teljesítményeket pedig aligha kell külön méltatni. Coverdale torka nyilván nem olyan tigris ma már, mint mondjuk a Stormbringer idején, de hangjának rekedtesen simogató tónusa a régi, aki szereti őt, az most is azt kapja majd, amit vár, és ez a szokásosan magvas mondanivalójú szövegekre, az ezerszer hallott szófordulatokra is igaz. Az új dobos, a korábban Steve Vai mögött is feltűnt Chris Frazier kitűnően pótolja Tommy Aldridge-et, és a basszer Uriah Duffy is remekül megmelegedett Marco Mendoza helyén az utóbbi két év során. Timothy Drury billentyűs inkább csak szőnyegezési feladatokat kapott itt, de a háttérben búgó szólamok kellően ízlésesen vastagítják a hangzást. Alighanem akkor tűnne fel igazán, mennyire sokat tesz hozzá az összképhez, ha elvennénk a témáit.
Aki ismeri Doug Aldrich munkásságát, az nyilván nem fog meglepődni azon, hogy a szőke gitárhős mindvégig hibátlanul teljesít. Coverdale választása nem véletlenül esett pont rá, amikor ismét összehozta a Whitesnake-et, Aldrich ugyanis félelmetesen érzi ezt a zenei világot, riffjei, szólói egyaránt óriásiak, és – helyben vagyunk – van is tere kibontakozni, a másik gitárost, Reb Beach-et ugyanis nem nagyon hallani a lemezen... Kissé értetlenül állok a dolog előtt, a Winger mestere ugyanis simán egyenrangú partnere Dougnak, és ahogyan azt a DVD-n is megtapasztalhattuk, játékuk tökéletesen kiegészíti egymást.
Ehhez képest a ritmustémákat egyértelműen végig Aldrich játszhatta fel, de a szólók esetében is csak itt-ott vélem felfedezni Rebet. Ha két zseniális gitáros van valahol, miért csak az egyiküket használják ki? Ennyi időt azért aligha visz el a Winger... Vagy ha Reb is kivette a részét a felvételekből – ezt egyelőre nem tudom, ugyanis nincs a kezemben a végső, bookletes verzió – , akkor miért nem hallani jobban? Ezért bizony nagy kár! Ha már kihagyott lehetőségekről beszélünk, nem tudok szó nélkül elmenni amellett sem, hogy három lassú nótát is kapunk, ami egyértelműen sok. A banda rádiórockos, AOR-os korszakát, a Slip Of The Tongue lemezt idéző All I Want All I Need és a maga higgadt, tábortüzes hangulatával a '70-es évek hangulatát visszahozó Til The End Of Time teljesen rendben vannak, a 6 perc feletti, elég semmilyen Summer Raint viszont nyugodtan le lehetett volna hagyni a rendes verzióról, és odaadni bónuszba a japánoknak.
Ahogyan az eddigiekből is kiviláglik, kimondottan nagy slágertéma nincs a lemezen, de a Whitesnake ma már úgysem lenne a rádiók és a zenetévék kedvence, az utóbbi évek alapos turnéival rendesen összerántott tekintélyes és kitartó rajongóbázist pedig garantáltan nem fogja zavarni, hogy egy ilyen egységes, izmos anyagot kapott. Korszakalkotásról nem tudok beszámolni, de a Good To Be Bad egy kiváló Whitesnake album, ami a nagy életműben éppúgy simán megállja a helyét, mint ahogyan a mai zenék között sincs semmiféle szégyellnivalója, sőt... Lehet melegíteni a júliusi PeCsa koncertre!
