A Station X nem az a fajta zenekar, aki feladja. Nincs dobos? Nincs énekes? Nincs stúdióra pénz? Ezeket a fiúkat hála az égnek nem abból a fából faragták, hogy ilyen "apró-cseprő" problémák visszafogják őket!
Harmadik hangzóanyagukat is házi körülmények között rögzítették, de ne gondoljon senki a sarokba beállított kétkazettás magnóra.
A gépdob sterilségétől eltekintve egész szépen szól a számítógépen kevert anyag, persze nem szaggatja le a fejet, de ez nem is az a stílus, ahol ezt kellene elvárni. A zene ugyanis alapvetően nem változott, progresszív hatások és instrumentális gitárzenék házasságából születtek a nóták. A Sharkwing egy Liquid Tension jellegű harapósabb, technikásabb darab, az Unguarded Race vagy a Burning Shadows középtempós súlyozásra épít, de akad itt Malmsteenbe oltott Satriani (Felix Culpa, Dream), zongorás, Jordan Rudess musicales stílusát idéző szösszenet (Only A Glance, The Longest Minute), ikerszólókra épülő hangulatos gitáriskola (Awakening Alone)... Tanítanivaló az Angel Of Profusion felépítése, amely a halk, háromnegyedes, akusztikus gitárral kísért lírából a hetvenes évek Hammondos hangzásain keresztül jut el egy király Kansas-szerű refréntémáig alig öt perc alatt.
Hála az égnek itt szó sincs arról, hogy a bő egy órás anyag instrumentalitása miatt unalomba fulladna, a fiúk kiváló arányérzékkel találják el, mikor kell egy kis hangulatváltás, furcsa effekt a virgák után, egy kis súly a dallamokra, és így tovább. Tökéletes példa erre a lemez kétharmadára időzített Spanish Rose, amely egy alapvetően latin elemeket felvonultató akusztikus résszel indít, a dal első három percében még tangóharmónika hangja is megszólal, hogy egy Zorro film éjszakai jelenetébe képzelhessem magam.
Az utolsó dal (Medley X) tulajdonképpen méltó folytatása Cseke Feri gitáros egyik szólóanyagának, melyen tanítanivalóan írt át gitárra egy csomó énekes nótát mindenféle stílusból. Itt is olyan klasszikus dalok lettek instrumentalizálva és egymás mögé gyúrva, mint a Live And Let Die, a Long Live Rock'n'Roll, a Since You've Been Gone vagy a Kashmir. Ötletes egyveleg és nagyszerű feloldása, lezárása a saját dalok sorozatának.
Sajnos az a fránya japán dobos (ha jól olvastam, az Alesis DM5 nevet kapta műszerész szüleitől) baromira elviszi a feelinget. Nem is csak a hangszínekről beszélek, bár ezek sterilitása sajnos tényleg zavaró, mint inkább arról, hogy hallatszik, nem dobos írta meg a kíséreteket. Néhol túl művi, mondvacsinált a "dobolás". Nagyon kár érte, mert egyébként az anyag feelinges, játéktechnikailag tökéletes, a hangszerelés is sok ötletet hordoz (köszönet a már-már elfeledett Hammondokért).
Ha egy élő dobos ütötte volna fel ezeket a dalokat, kis hazánk legjobb instrumentális alkotásai között lehetne ez a korong. Persze tudom, hogy nem a fiúk tehetnek az ütősember hiányáról, ezért kérve-kérek minden Bonyhád környéki, technikás, feelinges dobost, AZONNAL keresse meg a fiúkat! Nem is kérem, könyörgöm. Ha igazi dob lesz a felvételeken (ami gondolom megvan sávonként, simán akár újra is dobolható), alázni fog ez a tizenhárom szösszenet!
Gratulálok!
