Shock!

Kétségtelen, hogy az év egyik legmeglepőbb híre Kirk Windstein távozása volt a Down soraiból. Az idejét és energiáit ismét a Crowbarnak szentelő gitáros/énekes most egy podcast-adásban részletesen is indokolta, miért döntött úgy, ahogy.

„Sokat változott az életem az elmúlt év során”, magyarázta Windstein a Devil Hornsnak. „Azzal, hogy megházasodtam, sokkal többet akartam foglalkozni mindenek előtt a családommal. Ami a Downt illeti, egyre idősebbek vagyunk, Philipnek pedig most már komoly mennyiségű szabadnapra van szükség, hogy pihentesse a hangját, ami totálisan érthető, és tiszteletben is tartjuk. Ami pedig engem illet, én szeretek nekiindulni tizenöt koncertnek, lenyomni őket, és kész. A Downnal a nemzetközi turnézás nagyrésze repüléssel, utazással telik, és rengeteg üres napunk van. A koncerteket imádom, minden másodpercet élvezek a színpadon, de ezeken az üres napokon a világon semmit nem tudok csinálni, és a vége mindig az lesz, hogy túl sokat iszom, és nem akarok ott lenni. Minden koncertet szeretnék lejátszani, de semmi kedvem harmincnégy alkalommal az európai hotelszobákban ülni. Nagyszerű, hogy a Crowbarral és a Downnal is alkalmam volt erre, de tizenöt-tizennyolc buli nekem már elég. Ezeket lejátszom, aztán hazamegyek, és az életem másik felével foglalkozom.”

Kirk megismételte: távozása baráti légkörben történt, olyannyira, hogy utódjával, Bobby Landgraffal nemsokára közösen nézi majd át a dalok egyes részleteit, a Crowbar pedig hamarosan Phil Anselmo kiadójánál, a Housecore-nál hoz majd ki egy koncertlemezt. Mint mondta, döntése egyértelműnek tűnt a Crowbar fennállásának huszonötödik évfordulója közeledtével. „Áprilisban 49 éves leszek, és úgy tűnik, valamiért a Crowbar nagyobb, mint valaha, miközben igazából semmit sem csinálunk. És úgy érzem, sosem bocsátanék meg magamnak, ha most nem adnék bele 200 százalékot mindenbe, megírva a lehetséges legsúlyosabb, legjobb riffjeimet, nem nyomnánk le sok rövid turnét, és hasonlók. Sosem adtam igazán komoly esélyt a Crowbarnak, mert úgy 2001 óta a Down volt az elsődleges prioritásom. Emiatt egy csomó mindent félre kellett tennem, így a Crowbart is, sőt, a Kingdom Of Sorrow-t is. Utóbbi egyébként ma is létezik, és amikor esélyünk nyílik rá Jameyvel, csinálni fogunk egy új lemezt, és turnéra is indulunk. De a Crowbar áll a középpontban. Most új tűz ég a zenekarban, és a Downban is, ami nagyszerű érzés.”

Arra a kérdésre, hogy nem tudta-e volna mindezt megoldani úgy, hogy közben a Downban is marad, Kirk szintén őszintén válaszolt. „Ha a szívem még mindig száz százalékosan benne lett volna, biztosan lett volna megoldás. Huszonkét éve zenélünk egy csapatban, és barátok is vagyunk, szóval meg tudtuk volna oldani. És állati kemény volt ez a döntés, amiért sokan idiótának is tartanak. De én egyszerű csávó vagyok, tudod? Nem vagyok ostoba, de egyszerűek az igényeim: boldog szeretnék lenni. Phil azt mondta nekem: Kirk, nagyon szeretlek. Én meg: én is. Mire ő: csak annyit akarok, hogy boldog legyél. És ezen elgondolkodtam. A Crowbar az én gyermekem, innentől kezdve nem kell kihagynom a lányom egyetlen további születésnapját vagy egyéb családi eseményeket, amik egyébként nagyon fontosak a számomra. A lányom tíz éves, és öt szülinapját szerintem biztosan kihagytam… Ez persze a biznisz része, amit megértek. De lassan ötven éves leszek, és úgy érzem, jogom van ahhoz, hogy azt tegyek, amit szeretnék. Az emberek azt hiszik, gépek vagyunk: nem értem, miért nincs Kirknek ideje mindkét zenekarra, nem értem, Pepper miért nem énekel közben a C.O.C.-ben, satöbbi… Én is ember vagyok. Van egy feleségem, egy lányom, két mostohagyermekem és egy mostohaunokám. A családom számomra a legfontosabb, és a saját zenémben van a szívem. Senkinek sem tartozom semmivel, haver. Azért csinálom ezt, mert szeretem csinálni. Az emberek többségének fogalma sincs arról, mennyire keményen dolgozunk, és már nem vagyok képes egy évben 365 napot azzal tölteni, hogy zenekarok között ingázom, az életem maradék része pedig kizárólag ennek kipihenéséről szól. Ez itt most egy új kezdet, ami megadja nekem azt a szünetet, amelyre mentálisan, fizikálisan és zenészként is szükségem van. Ismét húszévesnek érzem magam. Nagyszerű érzés minden nap boldogan és stresszmentesen felébredni, és tudni, hogy arra tudok koncentrálni, amire kell: a családomra, illetve a zenekarra, amelyet én teremtettem.”