Shock!

Wagner Reloaded – Live In Leipzig címmel speciális koncertlemezt jelentetett meg novemberben az Apocalyptica. A finn csellómetalosok az MDR Lipcsei Szimfonikusokkal dolgoztak az anyagon, amelynek elsődleges különlegességét az adja, hogy a zenekar új szerzeményeket alkotott a kétszáz éve született legendás zeneszerző, Richard Wagner élete és munkássága alapján, és mindezt a számos díjjal büszkélkedhető táncos-koreográfus, Gregor Seyffert segítségével állították színpadra Lipcsében. Jövőre ugyanakkor egy hagyományos stúdióalbum is várható tőlük – már persze amennyire egyáltalán születhet hagyományos zene egy ilyen felállású csapat műhelyében. Mikko Sirénnel, a csapattal 2003 óta dolgozó dobossal beszélgettünk az aktuális kérdésekről.

Honnan jött ennek az egész wagneres projektnek az ötlete? Ez azért még tőletek sem megszokott jellegű vállalkozás...

Igen, ez valóban így van. Először úgy három éve beszéltünk a projektről, de nem a miénk volt az ötlet, hanem Gregor Seyfferté, aki Németországban igen jónevű koreográfusnak számít. Több korábbi táncos művénél használta már az Apocalyptica zenéjét, saját bevallása szerint mi is inspiráltuk a saját alkotásainál, így velünk akarta megcsinálni ezt a mostani előadást is. Az elejétől fogva élő előadásban gondolkodtunk: Gregor is úgy látta, és mi is, hogy a zenénk energiája igazán sajátos atmoszférát teremtene egy ilyen speciális koncerten. Viszont nagyon hosszú időbe telt, mire összeraktuk ezt az egészet.

Ugyan a mű Wagner előtt tiszteleg, de ha jól tudom, a zene javarészt eredeti Apocalyptica...

Igen, így van, méghozzá új, direkt az előadás kedvéért íródott Apocalypticáról beszélhetünk. Ezt gyakorlatilag egy az egyben Eicca írta, és végül Lipcsében próbáltuk össze az egészet a nagyzenekarral. Az előadás végül olyan kiemelkedően sikerült, hogy szégyen lett volna nem megjelentetni. Vagyis igyekszünk mindenütt hangsúlyozni, hogy nem egy átlagos, hagyományos koncertalbumot jelentettünk meg, hiszen ilyenek ma is százával jelennek meg, és a világon semmi értelme nem lett volna csinálni még egyet. Ez inkább egy élőben felvett új lemez korábban soha ki nem adott zenékkel, és már csak ezért is érdekes.

Richard Wagnerre sokan a heavy metal atyjaként hivatkoznak. Szerinted van ennek alapja, vagy csak jól hangzik?

Tudod, miért nem tudok válaszolni? Mert nem hallgatom annyit Wagnert, hogy eléggé ismerjem ehhez! (nevet) Tény, hogy a művei bombasztikusak, grandiózusak, igen magas energiaszintűek, amelyek a súlyos zenékre is jellemző tulajdonságok. Fantasztikus kompozíciókat alkotott, amelyek tényleg mindent kitöltenek maguk körül. Hallottam már egyébként én is ezt a párhuzamot, de nem igazán tudom megítélni, hogy mennyire helytálló. Én csak egy hülye dobos vagyok! (nevet)

Azért egy nagyzenekarral még úgy sem lehetett könnyű összeegyeztetnetek magatokat, hogy egyikőtök számára sem idegen a komolyzene. Neked dobosként mi jelentette ebben a legnagyobb kihívást?

Ha egy nagyzenekarral dolgozol, rengeteg mindent kell mérlegelni, és mindent alaposan át kell rágni velük, mert teljesen másképp közelítik meg a zenét, mint egy rockcsapat. Technikai szemszögből, ha úgy tetszik. Az időzítés, a ritmus, a pontosság természetesen egy rockbandában is alapvető jelentőségű, itt azonban még fokozottabban oda kell rá figyelni, tényleg nem kerülhet homokszem a gépezetbe, még minimális sem. Másrészt rengeteg minden szól egyszerre, hiszen grandiózus, szerteágazó művek megszólaltatásáról beszélünk. Ez azt vonja maga után, hogy az embernek végig nagyon hegyeznie kell a fülét, bizonyos részeknél pedig még ennél is jobban. Ez természetesen a dobosra is vonatkozik. Szerintem fantasztikusat alkottunk közösen, de nem tagadom: mindkét fél számára igen megterhelő, nehéz munka árán jött létre ez az eredmény. A két világ teljesen eltérő, de valahogy mégis jól mennek egymáshoz.

Gondolom, azért valamit segített, hogy a többiek korábban komolyzenészként is dolgoztak...

Mindenképpen. Igazából el sem tudom képzelni, mihez kezd magával egy olyan zenész egy efféle helyzetben, akinek lövése sincs arról, miként működik egy szimfonikus zenekar... Én magam egyébként szintén játszottam már szimfonikusokkal, még ha nem is úgy és nem is annyit, mint Eiccáék. Szóval nekem sem volt feltétlenül új a dolog.

Élőben esetleg tervezitek még előadni a művet?

Kétszer már előadtuk, jövő júniusban pedig lesz még két koncert, de egyelőre nem tudok további konkrétumokat mondani neked. Jó lenne megturnéztatni a produkciót, de ez azért egy elég brutális méretű dolog több mint kétszáz résztvevővel, amit emiatt eleve nem is nagyon lehetne hokicsarnokoknál kisebb helyeken megvalósítani. Azok meg azért nem biztos, hogy mindenütt megtelnének. Szóval én nem nagyon hiszem, hogy lesz igazi turné.

Viszont azt olvastam, a következő albumra már vannak terveitek.

Ez a pontos kifejezés! (nevet) Tervek valóban vannak, de még nagyon korai stádiumban járunk, tényleg az első demókat rakjuk össze. Vagyis ha arra lennél kíváncsi, milyen lesz a zene, ki kell ábrándítsalak: egyelőre még mi magunk sem tudjuk. De óriási kedvvel vetettük bele magunkat a munkába.

Most már jó ideje játszol a zenekarban. Mennyire sikerült hozzápasszintanod magad egy olyan rendhagyó felállású banda zeneszerzési módszereihez, mint az Apocalyptica?

Kétségtelen, hogy teljesen más megközelítést igényel tőlem ez a zenekar, mint a korábbi csapataim. De nagyon szerencsésnek érzem magam, amiért itt lehetek. Amikor annak idején Eicca először felhívott, eleve azt hittem, rossz számot tárcsázott, hiszen még hagyományos metal csapatban sem doboltam előtte soha! (nevet) Ők viszont éppen egy olyan dobost kerestek, aki nem azt a nagyon tipikus metal dobolást műveli, hiszen így sokkal könnyebb átlépni további határokat, elérni újabb szinteket. Ami a dalszerzést illeti, alapvetően szabad kezet kaptam a témáim kidolgozásánál, méghozzá az elejétől fogva. Azt persze nem tagadom, hogy mivel épp előtte dolgoztak közösen Dave Lombardóval, irányadónak tekintettem az ő témáit a sajátjaim kidolgozásánál. Persze nem mindenütt, bizonyos dalokban sokkal nagyobb teret engedtem magamnak. De a lényeg, hogy művészi szempontból mindig is szabad voltam a csapatban.

Te magad milyen típusú dobosokat kedvelsz leginkább?

Azok a kedvenceim, akiknek átjön a játékukon a személyiségük. Nyilván a technikai készségek is fontosak, de ha megfigyeled, alapvetően soha nem a stúdiódobosok azok, akikre felnéznek a fiatal generációk, hanem a zenekarokban játszók. A legjobb példa erre Ringo Starr, aki a valaha létezett legjobb zenekar dobosa volt: a játéka még úgy is azonnal felismerhető, hogy a dobtémák jelentős részét Paul McCartney írta. Senki máshoz nem hasonlít, minden ütése tökéletes – mérföldkő, amit letett az asztalra. Larry Mullen ugyanez az iskola. Ő sem tartozik a legtechnikásabb dobosok közé, de elég meghallgatnod két másodpercet a játékából, és az alapján magát a U2-t is azonnal beazonosíthatod. De egyébként órákig sorolhatnám azokat az ütősöket, akik hatással voltak rám. Buddy Rich volt az első, aki megmutatta, hogy a dobos is lehet főszereplő egy zenekarban. Aztán ott volt Keith Moon, aki már magából a doboslétből is önálló művészeti ágat teremtett! (nevet) Tényleg rengeteg kedvencem van, méghozzá a legkülönfélébb stílusokból: Jeff Porcaro, Stewart Copeland, Dave Grohl...

Metal dobost direkt nem mondtál?

Dave Lombardo mindenképpen bálványom nekem is, sőt, akár még Joey Jordisont is annak nevezhetjük. Viszont az előbb említettek egész életemben elkísértek, őket pedig már csak utánuk ismertem meg. Egyébként elég sok minden történik manapság a metal dobolásban. Szerintem manapság ott tartanak a műfajban tevékenykedő dobosok, mint a jazzdobosok úgy a '30-as évektől az '50-es évekig: egyre jobban tolják kifelé a határokat, miközben nem csak a technikai készségeiket fejlesztik, hanem magát a hangszert is. Rengeteg elképesztő képességekkel megáldott dobos nyomul a mai metal színtéren, és igazán izgalmas figyelni, merre haladnak. De nem csak őket figyelem.

Eleve nem is vagytok egy tipikus metal banda...

Nem, és ennek megfelelően a közönségünk is nagyon vegyes. Vannak persze metalos arcok is, de egy csomó olyan ember is lejön a bulikra, akik elsősorban a jó dallamokkal teli popzenét vagy a zenében érvényesülő romantikus megközelítést kedvelik, netán az instrumentális, technikás muzsikákért bolondulnak. Olyan sokféle ember jön le a koncertekre, hogy azon sem lepődnék meg, ha egymás nyelvét sem beszélnék... (nevet) De nemrég például egy olyan tévéshowban léptünk fel, ahol elsősorban hatvanas közönség gyűlt össze. Mondanom sem kell, hogy ők sem a metalt szerették, hanem magát a csellót mint hangszert. Mindez persze jó, mert eleve több lehetőségünk van a fellépések terén is. Noha én csak később kapcsolódtam be a sztoriba, pontosan tudom: a többiek sem gondolták volna soha annak idején, hogy ennyire sikeres és hosszan tartó karriert futhat be a zenekar. Amikor először megcsinálták a metallicás lemezt, igazából végig sem gondolták, mennyire eredeti már maga az ötlet is, simán csak eszükbe jutott, és meg akarták csinálni. Ők döbbentek meg a legjobban, hogy szerződést ajánlottak nekik, az album pedig végül bombasiker lett...

Mit gondolsz, mennyire fog tudni továbbra is folyamatosan megújulni az Apocalyptica?

Ez egy érdekes kérdés. Szerintem ez a zenekar eddig is képes volt közösen fejlődni, méghozzá baráti társaságként és zenei egységként egyaránt. Akár élethosszig tartó projekt is lehet belőle – nincs olyan konkrét pont, amikor muszáj befejezni, akármeddig színpadon állhatunk ezzel a felállással. Én egyébként szeretném is, ha így lenne. Nem megállni, hanem folyamatosan haladni előre, minél több tudással, tapasztalattal.

Mi minden idők három legjobb lemeze?

A Beatlestől a Sgt. Pepper's Lonely Heart Club Band, a Radioheadtől az OK Computer és a U2-tól a The Joshua Tree.

Mi az élet értelme?

42, mi más?