Eltelt néhány év, mire összeállt a kép, de március elején végre megjelent az Asphalt Horsemen első nagylemeze. A hazai piacon unikumnak számító, modern megdörrenésű, de hagyományőrző, délies ízekkel teli hard rockban utazó zenekar meglehetősen hosszú ideig készítette az albumot, amely azonban megérte a várakozást, és méltán tarthat igényt a Lynyrd Skynyrd, a Little Caesar, a Black Stone Cherry és társaik világához vonzódók érdeklődésére. Lőrincz Károly énekessel, Matyasovszky Géza gitárossal és Megyesi Balázs basszusgitárossal ültünk le, hogy áttekintsük a csapat aktuális ügyeit.
Azt hiszem, nem kerülhetjük meg, hogy miért telt ennyi időbe elkészíteni ezt a lemezt...
Megyesi Balázs: 2012 júniusában indultak a dobfelvételek, aztán utána fel is ment a basszus, meg a gitárok egy része is, de utána jött egy doboscsere. A többi sávot meghagytuk, de a dobot újra kellett játszani a meglévő sávokra, aztán jött Karcsi kézműtétje, ami megint hátráltatott minket pár hétig. Közben akadtak stúdiós problémák is: a hely először elköltözött, aztán visszaköltözött...
Lőrincz Károly: Igen, Szolnoki Berti barátunk átépítette a stúdióját, és mire eljutottunk az énektémákig, már 2013 tavasza volt. Aztán a nyár közepén hívtuk el neves barátainkat vendégeskedni... Na, ez hihetetlen szervezést igényelt, az utolsó vendégnap már úgy festett, mintha egy nagyzenekar felvételei zajlanának... Egymásnak adták a kilincset és a fejhallgatót a stúdióban.
M.B.: 2013 nyarára lett nagyjából keverhető az album, és a keverés meg a maszterelés végül 2014 elejéig húzódott. De ehhez az egészhez a kis költségvetésünk is hozzájárult, hiszen félig szívességből, barátságból dolgoztak a lemezen a stúdiós szakemberek is.
Matyasovszky Géza: Egy idei az sem volt világos, ki keveri majd a lemezt. Lakatos Gáborral eleinte csak amolyan tanácsadói minőségben tárgyaltunk, Szolnoki Berti pedig eleinte úgy tűnt, vállal mindent, majd kihátrált, mondván, hogy nagyon jót akar készíteni, de a meglévő eszközeivel nem fogja tudni kihozni a lehető legtöbbet az anyagból. És ahogy Balázs is mondja, megfelelő pénz nélkül nem lehet másképp csinálni ezt az egészet. Ha a rendelkezésünkre állt volna egy szabad szemmel is jól látható készpénzösszeg, más lett volna a helyzet...
L.K.: Ami volt, azt mindet a megalázó gázsikból raktuk össze! (nevet)
M.G.: ..., de így az embernek el kell fogadnia, hogy azt mondják neki: bocs, srácok, most van egy fizetős melóm, a jövő héten nem tudok a ti dolgaitokkal foglalkozni. De én a magam részéről maximálisan elégedett vagyok a felvételekkel, és a jövőben is ragaszkodnék ehhez a stúdióhoz, mert Bertinek nagyon jó füle van ehhez az egészhez, és nagyon oda is tette magát, állati lelkiismeretesen és türelmesen próbálgatta a legkisebb mikrofonbeállításokat is. „Higgyétek el, gyerekek, lehet még jobb is!" Mondogatta is, hogy az év lemezén dolgozik...
M.B.: Csak azt nem mondta, hogy melyik évén! (nevet)
L.K.: Az 1973-asén! (nevet)
Másfél év azért elég sok. Nem éreztétek néha úgy, hogy megcsömörlöttetek a dologtól, és az életben nem fog elkészülni az album?
M.B.: Nekem voltak ilyen pillanataim, főleg a munka végén, már a keverésnél, a maszternél. Már úgy álltam az egészhez, hogy nekem akárki akármit csinál, az jó, csak haladjunk végre...
M.G.: Szerintem egyébként nem volt haszontalan ez az egész, mert így már egy csomó mindenbe nem fogunk belefutni a következő albumnál.
L.K.: A Mexico például félkész volt, amikor elkezdtük a munkát: sem normális refrénje nem volt, sem végleges szövege. És kellett hozzá ennyi idő, hogy letisztuljon a kép. Most meg mindenki azt mondja, hogy ez a kedvence az albumról...
M.B.: Az intrókat is közben találtuk ki.
Ez a fajta zene ebben a formában teljességgel hiányzik a magyar palettáról. Ez előny vagy hátrány?
L.K.: Amikor a gitártémák felvételénél jártunk, már éreztük, hogy rohadt vastagon szól az album, egyáltalán nem úgy, mint egy átlagos magyar felvétel. Mélyebben nem akarok ebbe belemenni, de dobost is épp ezért cseréltünk: a ritmusszekció egyik feléből hiányzott az a húzás, ami szükséges volt a megfelelő összképhez. Szóval én éreztem, hogy tömény is, erős is az anyag, bár azért betettünk egy balladát középre. Még egy akusztikust talán felrakhattunk volna, hogy több női rajongó legyen, de ez végülis nem lényeg... (nevet) És a visszajelzések mind nagyon kedvezőek, úgy tűnik, tényleg mindenkinek tetszik a lemez. Írta nemrég egy srác például, hogy ő nem gondolta volna, hogy valaha is lemezt vesz még magyar zenekartól, de most ez is megtörténik... Földrajzilag egyébként szar helyen vagyunk, de hát ez eddig sem volt titok. Hogy pedig a kérdésre válaszoljak, általában élőben jön le az embereknek, mit is jelent az, amit mondani szoktunk a zenére, vagyis hogy southern.
M.G.: Mindenki azt mondja a saját anyagáról, hogy jó, de általában egy koncert győzi meg az embereket a minőségről, meg most már persze a lemez is. Azért kell hívni valahogy a dolgot, hogy legyen viszonyítási alap. De végső soron ez egy olyan zene, amiben ott van a hard rock, a blues, a boogie, a country meg minden más.
M.B.: Ez a southern címke szerintem azért jó, mert ez a legkisebb közös többszörös. Mert mindannyian máshonnan jöttünk, más stílusú zenét játszottunk korábban.
M.G.: És egyébként a southern tényleg gyűjtőfogalom, hiszen benne foglaltatik a mezőgazdaság is! (nevet)
L.K.: A Black Stone Cherryre is rámondják, hogy southern, pedig alapvetően az sem az, hanem inkább egy modern rockos valami, csak hallod benne az ízeket jobbról-balról. Általában azt szoktuk mondani, hogy a mi zenénkben benne van a corabis Motley Crue, a The Scream, a Lynyrd Skynyrd, a Black Stone Cherry, a Whitesnake, a Guns N' Roses meg minden, Balázs pedig szépen aláteszi a stoneres basszusfutamait. Bár amikor már több körön keresztül csak nyolcadokat kell játszania, akkor azért csúnyán tud nézni! (nevet)
M.G.: Meg amikor sok az előrehozás! Én szeretem a felütéses témákat, ő meg irtja őket, és mindig mondja, hogy az összeset ne hozzuk előre. Poénból elkezd rá rockabilly kíséretet játszani... (nevet)
L.K.: Fontos kiemelni, hogy mi a dalokat is teljesen autentikus módon írjuk. Ahogy mondani szoktam, teremfoci helyett hetente összeröffenünk egyszer pár órára, és dobáljuk az ötleteket oda-vissza egymás között.
Az ízlésetek mennyire tér el egymástól?
M.B.: Én metalos vagyok! (nevet)
L.K.: Igen, Balázs ezeket a boogie-s rock'n'rollokat nem annyira kultiválja: Little Caesar, Quireboys, Tesla... Mi viszont Gézával nagyon szeretjük ezt a vonalat. Balázs viszont emellett nagy Sting rajongó, sőt, itt kell elmondanom, hogy járt is a tanyája mellett a boltjában, ahol vett Sting által készített mézet, bort meg kolbászt, és a kolbásztól rosszul lett! (nevet)
M.B.: Nagyon zsíros volt, de ha már ott voltam, meg kellett kóstolni... De sajnos nem volt hozzá kenyér.
M.G.: Ez is azt bizonyítja, hogy mindenki azzal foglalkozzon, amihez ért: Sting ne kolbászt gyártson, hanem zenéljen! (nevet)
M.B.: De a bora meg az olívaolaja nagyon finom volt.
L.K.: Balázsnak amúgy van egy Police tirbute-ja is, a Bearskin / Medvebőr, ahol a punkos, odabaszós Police nótákat játsszák, nem a De-do-do-do, De-da-da-dát. Meg ott van a Stereochrist is. Még a Horsemen lemezhez is használtunk fel ötleteket abból a rövid időszakból, amikor a Stereóban énekeltem!
Eszerint a Stereochrist még létezik?
M.B.: Kolossal nagyon jó barátok vagyunk, rendszeresen együtt biciklizünk, és továbbra is rendszeresen felmerül, hogy kellene egy énekes a zenekarba. De hát neki is ott van a Magma, nekem is itt van az Asphalt, szóval marad a közös koncert, amit mind nagyon várunk.
Ez feltűnően jó párosítás egyébként.
M.B.: Volt is, aki egyből mondta, hogy két legyet egy csapásra. Az a tapasztalatunk, hogy aki szereti az egyiket, a másikról sem kapcsol el.
M.G.: Persze, mert messziről nézve ezek a brigádok azért mégis egy kupacban vannak, hiába hallod te meg hiába hallom én a különbséget.
L.K.: Mindkettő mocsárvilág, csak az egyik súlyosabb, lelassultabb...
Visszatérve a lemezhez: kiadóknál nem próbálkoztatok a megjelenés előtt?
L.K.: Újságmellékletes megoldásról ugyan szó volt, de végül több okból is úgy döntöttünk, hogy inkább nem. Egyfelől láttuk az eredményeken, hogy senkinek sem hozott annyit a dolog, amiért megérné, másrészt – és most senkit sem szeretnék megbántani – néha elhűlve rakjuk be ezeket az anyagokat, olyan amatőr, otthoni fércmunkákról van szó. Szar hangzás, pocsék kiejtés... Szintén közrejátszott, hogy ebben az esetben nem lett volna szerencsés tíz számnál hosszabb lemezt csinálni, hiszen az már más jogdíjmacerába esik.
M.G.: Kiadóhoz vinni ma már csak akkor érdemes valamit, ha a cég elkezdi menedzselni a zenekart, és tesz hozzá valami hozzáadottértéket. Azért, hogy ott álljon a CD-n a kiadó neve, tök értelmetlen leszerződni valakivel, ha egyébként nem tesz bele pénzt meg reklámot, hiszen neki sincs rá kerete. Ma már egy kiadó sem szerződtet le senkit csak azért, hogy lemezt adjon ki, mert egyszerűen nincs pénz a szakmában.
M.B.: Alternatíva lehet a kiadók pénztelensége mellett a pályázatos útvonal. Mi is kaptunk pályázati pénzt a Nemzeti Kulturális Alaptól, amit a finn turnénkhoz és a lemez elkészítéséhez egyaránt fel tudtunk használni.
Emiatt nem kezdtek még ki titeket? Itthon az ilyesmi olyan gyanús dolognak számít, mindenki susmust sejt mögötte...
L.K.: Még nem szólt be senki, de majd gyorsan rövidre zárjuk, ha megtörténik. Ez szabad pálya, szűz föld. Mindenki előtt nyitva áll a lehetőség.
M.B.: Senkit sem ismertünk az NKA-nál, simán csak kapom az Artisjus hírlevelet, amiben szó volt erről a lehetőségről is. Mindenki indulhat, aki megfelelően kitölti az adatlapokat, mi sem tettünk másképp, és természetesen a bírálóbizottságból sem ismertünk senkit, sőt, konkrétan azt sem tudjuk, kik döntöttek. Mindenesetre több kategóriában is rábólintottak a pályázatunkra. Persze nem nagy összeget kell elképzelni, de mivel mindent mi finanszírozunk, ez is számított.
Miként lehet most koncertfronton megnyomni a lemezt, ismertebbé tenni a zenekart?
M.B.: Abból a szempontból kicsit szerencsétlenül jöttek ki a dolgok, hogy március 5-én jelent meg a lemez, és addigra már lezárultak a jelentkezések az összes nyári fesztiválra. A PAFE az egyetlen kivétel, ahová még befértünk kábé az utolsó nap utolsó utáni fellépőjeként! (nevet)
L.K.: Na látod, a fesztiválozáshoz például már kellenek ismeretségek, mert különben hiába emeled fel a telefont, nem nagyon fognak visszahívni. Sok lehetőségünk egyébként nincsen: telefonálgatunk, emailezgetünk, a szokásos. Ha bemész az ajtón és kidobnak, visszamész az ablakon, ez csak így működik.
Előzenekarként nem érné meg befizetni magatokat valamelyik nagy csapat elé?
M.G.: Másnak lehet, hogy megérné, de nekünk nem.
L.K.: Ez nálunk elvi kérdés. És ezzel kapcsolatosan is tudok egyébként negatív példát említeni az ismeretségi körből, akik több mint 300 ezer forintért társultak be egy ilyen turnéra, amit aztán nem is tudtak kifizetni, és a végén fizikai munkával kellett ledolgozniuk a tartozásukat! (nevet) De amúgy te is tudod, hogy az előzenekar alapvetően a büfével egyenlő a nézők számára, főleg, amikor harmadik-negyedik nyitóbandaként lépsz fel, mint ahogyan például a House Of Lords előtt is fél hatkor mentünk ki. Kérdezték is utána a külhoni muzsikusok, hogy mi a faszt kerestünk mi akkor a színpadon, amikor csak nekünk kellett volna játszani előbandaként? Egyébként ez is kezd egy kicsit holtvágányra futni, mert a hazai szervezésű hasonló bulikat megpróbálják már ilyen minifesztivál-jelleggel tálalani, akár négy-öt zenekarral is. Ez viszont nagyon hosszú idő. Meg hát ki a franc van ott fél hatkor?
M.B.: Én már otthon aludtam, mire a House Of Lords színpadra lépett! (nevet)
L.K.: Ja, Balázsnak a dallamos vonal... (nevet) Én szeretem, így maradtam! Próbálkozni persze próbálkozik az ember: az Eddánál beszéltem most a menedzserrel, hátha összejön valami, és egy közeli cimboránk is segített, hogy ott lehessünk április 30-án a Hooligans előtt, a Barba Negra Track nyitókoncertjén. Tehát az új helyet nem is a Hooligans, hanem mi nyitjuk meg! (nevet) A nemzetközi produkciók előtt is mindig próbálunk ott lenni, de ezeknél egy bizonyos intervallumban a magyar promoter nem is nagyon tud beleszólni, ki legyen az előzenekar, és ha egy észt meg egy litván csapat közben befizeti magát a turnéra, nem lehet mit csinálni. Így maradtunk le most a Jake E. Lee-féle Red Dragon Cartel bulijáról meg az Alter Bridge-ről is. Utóbbira egy angol banda fizette be magát, egész Európában ők nyomják velük végig a turnét. Így nehéz... Pedig az Alter Bridge zeneileg is nagyon adta volna magát, arról nem is beszélve, hogy Balázs óriási rajongó.
M.B.: Jaja, mondtam is, hogy ha felléphetünk, bárkinek bármit, gumival, gumi nélkül! (nevet) Összességében tehát van, ahová érdemes elmenni vendégként, de nem szeretnénk úgy tűnni, hogy most sírunk a lehetőségek hiánya miatt. Nekünk ez hobbi. Csináljuk, amit lehet, de ingyen nem megyünk el sehová, és fizetni sem fogunk azért, hogy játsszunk.
L.K.: Balázs szervezi ezeket a „csereüdültetéseket": hozunk kinti bandát, és mi is kimegyünk hozzájuk. A finn vonal is így jött össze, és Olaszországba is megyünk majd előreláthaóan ősszel. Meg persze vannak más vonalak is: most például akarunk menni Ausztriába és Németországba a Little Caesar elé, csak az a gond, hogy nem a zenekar, hanem az adott klubok intézik a nyitóbandát, és ők ugye helyi megfejtésben gondolkodnak. Felvetettük, hogy akkor elhozzuk őket Budapestre, de az a plusz 600 kilométer Kufsteinből, a mikrobusszal már nem hiányzik nekik... De azért próbálkozunk!
M.B.: Ezt az oda-vissza hívogatósdit sok zenekar csinálja, és ezen a szinten működik is. A CD-eladásból, pólóeladásból pedig még keresni is tudsz egy keveset ilyenkor.
L.K.: Arról nem is beszélve, hogy ilyenkor az ember képet kap arról, micsoda különbségek vannak a kinti meg a hazai viszonyok között. Finnországban például odamentem a pulthoz, hogy vegyek egy üdítőt, és amikor megkérdeztem, mennyivel jövök, a pultos csak nézett rám: „Hülye vagy? Itt játszol ma este!" A kávé-kóla-üdítő ingyen ment, a többi, nagyobb volumenű szeszeket meg ötven százalékos áron vehettük meg. És itt nem a pénz számít elsősorban, hanem maga a gesztus. A backstage-ben meg ott várt minket hat láda sör, két rekesz ásványvíz, egy rekesz kóla meg a meleg, csévinges kaja, és mondták a szervezők, hogy gyerekek, az étel minden nap friss lesz, az ital pedig két napra, hat zenekarra az adag, a tiétek. Egyből csattogtak is a fényképezőgépek! (nevet) És cisszentek a sörök!
M.G.: Itthon ehhez képest az ajtónállót meg a ruhatárost kifizetik, de a zenészt nem. Nincs bent a fejekben, hogy a zenész színpadi jelenléte mögött rengeteg munka, gyakorlás áll...
L.K.: Félre ne értse senki, nem vagyunk akkora művészek, hogy akármilyen különleges elbánásra akarnánk igényt tartani, de mégis nonszensz, amikor Balázs cipeli le a lépcsőn a kétajtós gardóbszekrény méretű Ampeg ládáját, a ruhatáros meg ráordít, hogy hová megy...
M.B.: Na, szerinted hová? (nevet)
L.K.: Az anyjával randevúzni... (nevet) Ez az őszi finn kör amúgy leginkább egy hosszú wellness-hétvégéhez hasonlított. Erdőben laktunk, a kétfokos patakban fürödtünk, minden nap nyomtuk a szaunát vodkával, ment körbe a sör...
M.G.: Egy kis sört még a kőre is raknak a szaunában, amit melegítenek, de csak egy kicsit, hogy olyan illat legyen, mint a frissen sült kenyéré.
M.B.: Itthon ugye az megy, hogy a szaunában nem szabad inni, ők meg ezt nem nagyon tartják be, szóval megkérdeztem, hogy is van ez. A válasz az volt, hogy a szaunában egy dolgot nem szabad: fingani! Azt leszámítva bármi mehet! (nevet)
Külföldön akkor ezek a cserés dolgok mennek most nálatok?
L.K.: Tervbe vettük, hogy ha lefutott a lemezbemutató, kipostázzuk az albumot pár kinti céghez. Ha megnézed, akkor például a Frontiersnél is papíron összerakott zenekarok vannak, akiket összerántanak évente egy-két olasz fesztre... Ilyenekre mi is szívesen mennénk, több napot is simán meg tudunk oldani. De nyitott a dolog ebbe az irányba is, nem függünk senkitől.
M.B.: Itt ragadom meg az alkalmat, hogy tudassam a kedves olvasókkal: aki tud segíteni, azt köszönettel vesszük! (nevet)
L.K.: Marha jó lenne például egy whiskey-s szponzor is, de hát ez meg az a kategória, ahová még az ismerős is kevés. Pedig akármilyen Johnnie-, Jack- vagy Jim-rendezvényre simán mennénk a tüzesvízért cserébe! (nevet)
M.B.: Tetoválni is van még elég hely mindenkin! (nevet)
Ezt a whiskey-s vonalat a Black Stone Cherry is nyomja...
M.G.: Elvi szinten jól hangzik a dolog, de hát a szponzor felületet akar, szóval a tyúk meg a tojás esetéről beszélünk. Ha nem tudsz nekik prezentálni egy tervet, hogy itt és itt ennyi és ennyi ember előtt játszol majd a logójuk előtt, nem foglalkoznak veled, támogatás nélkül viszont nem fogsz tudni eljutni annyi emberhez. Szóval most úgy vagyunk vele, hogy minden megoldás érdekel, kis pénz is számít. De ahogy Balázs is említette az előbb, ahhoz már öregek vagyunk, hogy hülyeségekbe beleugorjunk. Szóval ha jön egy megkeresés, hogy menjünk már le egy vidéki városba, a helyi önkormányzat borfesztiváljára, fizetni ugyan nem tudnak, de lesz kóla meg szendvics, akkor köszönettel nemet szoktunk mondani...
Nem mondtatok viszont nemet Brian Tichyre. Végezetül ejtsünk pár szót arról is, hogy ez a buli miként sült el.
M.B.: Bokalefosós élmény volt!
L.K.: Ez ilyen álmaim beteljesülése-eset, amit már átéltem Carmine Appice-szel és Vinny Appice-vel is, de ez a nap még azt is megfejelte! Előtte emailben megbeszéltük Briannel a Whitesnake Tribute-tal kapcsolatos dolgokat, és megemlítettem, hogy van egy southern bandám, akikkel játsszuk a Losin' Your Mindot a Pride & Glorytól. Brian egyből visszaírta, hogy kurva jó, nem tudjuk-e a Horse Called Wart is. Készen voltunk! Balázs ezen nőtt fel, számára ez a DAL!, a rockzene, szóval elkezdtünk próbálni. Aztán persze amikor már Briannel raktuk össze, az aznap délutáni próbán kiderült, hogy ez a tempó nem az a tempó... Mondta, hogy '96 óta nem játszotta a nótát, és segítsünk, aztán beütött, mi meg csak lestünk!
M.B.: Olyan húzósan játszott, hogy félelmetes. Végig azt néztem, hogy dobol, és két dal után rájöttem: nem is hallom, mit játszom. De nem is érdekelt! (nevet) Kékkői Zalánnak is leesett az álla, aki Alapi helyére ugrott be, és Ákos zenekarában, Bánfalvi Sanyi mellett azért hozzászokott az állat doboláshoz. De Briantől ő is totálisan kikészült.
M.G.: Embertelen élmény egy ilyen zenésszel együtt játszani. És ahhoz képest, hogy háromszor mondta el öt percen belül, hogy bocs, nem tudom jól a dalt, mert '96-ban játszottam utoljára, úgy levezényelte az egészet, hogy csak lestünk.
L.K.: Mesélt a kinti helyzetről is egyébként, és mondta, hogy ott sem könnyű. A régi nagy ikonok – és itt azért a rockelőadókra gondolt, mint például David Coverdale vagy Steven Tyler –, szóval akik még a médiarobbanás előtt futottak be, hátradőlhetnek, ha akarnak, akkor is terem a málna. De neki, mivel későbbi generációból származik, és nem jönnek úgy a jogdíjak, már küzdenie kell: rohadt sok turné, session meg endorserkedés... Most például a bulink után hazarepült, hétfőn elvitte a gyerekeket a suliba, majd indult turnézni a Geoff Tate-féle Queensryche elé harmadiknak az új bandájával. Amiben egyébként gitározik...
Az Asphalt Horsemen lemezbemutató koncertje április 11-én lesz a budapesti Club 202-ben, a Magma Rise társaságában. A zenekart ezután április 25-én, a Rocktogonban, illetve április 30-án, a Barba Negra Track nyitóbuliján is meg lehet nézni élőben.
Hozzászólások