Shock!

Évek óta szemeztem már a Győri Ütős Fesztivállal, de valami mindig közbejött, így sosem sikerült eljutnom a Rába parti városba. Leginkább 2012-ben fogtam a fejem, mikor az Appice testvérek voltak a rendezvény sztárfellépői, idén azonban végre sikerült leutaznom az éppen tizenötödik születésnapjával jubiláló eseményre, ahol ha akkora név nem is lépett fel idén, mint Vinny és Carmine, azért Brian Tichyt is érdemes volt csekkolni. És mivel a fesztivál célja, hogy az ütőhangszerekkel előadott zenék széles palettáját vonultassa fel, Brian és az őt kísérő Whitesnake Tribute Band, illetve Asphalt Horsemen színpadra lépése előtt három gyökeresen eltérő, de színvonalas és érdekes produkciót leshettünk meg.

A fellépők tehát mind profik voltak, mindez azonban sajnos nem mondható el a fesztivál lebonyolításáról. Mikor a Richter terem előterében lezavart, rövid kongabemutatót (előadó a Konga City Győr csapata) követően elfoglaltuk a tetszés szerint kiválasztott székeket (sajnos nem voltak annyian, hogy tülekedni kellett volna a jobb helyekért...), a fesztivál hivatalos megnyitója következett, majd egy rövid kisfilmet mutattak be az első tizenöt év legemlékezetesebb mozzanataiból. Jó érzékkel nem húzták túlzottan – maximum 5 perc lehetett –, a vásznon pedig olyan arcokat láthattunk, mint Ian Paice, Carl Palmer vagy épp a Cry Free-s srácok. Az viszont az amatőrizmus igen markáns megnyilvánulása volt, hogy a kisfilm vége után egy ideig még a Windows hátteret is kivetítették, a jelenlévők pedig azon izgulhattak, vajon a Cancel vagy az Exit gomb megnyomása következik-e. Kellemetlen és megmosolyogtató volt a szituáció, és sajnos ilyenekből később is akadt bőven, melyeknek köszönhetően egy profi, igazán komoly ütős-gála helyett egy remek performanszokat bájosan amatőr körítéssel tálaló falunapot kaptunk.

Minderről persze a fellépőgárda tehetett a legkevésbé, hiszen mind a négy produkció rendben volt. Elsőként az idén negyvenedik születésnapját ünneplő Győri Ütőegyüttes érkezett, kiknek produkcióját leginkább talán az „ütőhangszerekre írt kortárs zene" megjelölés jellemzi. Vezetőjük piros rénszarvas-orral és -fülekkel lépett színpadra, de szerencsére hamar megszabadult a kiegészítőktől, és ezzel kezdetét is vette a hangorkán. Az öt ütős előadásában rengeteg különféle hangszert szólaltatott meg: többek között vibrafon, marimba, de még egy nagybőgő vonója is előkerült, de volt, hogy egy fuvolás, illetve egy gitáros is kísérte őket, utóbbiból azonban vélhetően valamilyen technikai gikszer miatt egy hangot sem lehetett hallani. Érdekes volt, de meglehetősen nehéz hallgatnivaló, melyet a jelenlévők többsége is inkább csak figyelmes érdeklődéssel szemlélt. Műsoruk középső részében néhány néptáncos srác is csatlakozott hozzájuk, hogy moldvai ritmusokra ropják néhány perc erejéig, és sajnos itt ismét csak megmutatkoztak a szervezésbeli hiányosságok. Egész egyszerűen nem volt elég hely a táncosoknak, akik igen kis helyen összetömörülve voltak kénytelenek elővezetni a műsort, mindez pedig egyértelműen az előadás rovására ment. Mikor aztán menet közben egyiküknek derékra kötött kendője is letekeredett, totálisan szétesett a produkció.

A következő fellépő a hazai jazz világában igen komoly reputációval rendelkező Kőszegi Imre volt, aki hetvenedik születésnapját megünneplendő összehozott egy formációt New 5 néven, akikkel csakis a jubileum idején, azaz idén év végéig lesznek láthatóak. A Liszt-díjas dobos a nem kevésbé nagy névnek számító Vasvári Pállal alkotta a ritmusszekciót, őket pedig egy trombitás, egy vibrafonos, valamint egy gitáros egészítette ki. Háromnegyedórás műsorukban megkaptuk az instrumentális jazz esszenciáját, és bár tőlem meglehetősen messze esik ez a fajta stílus, a koncertet mégis nagyon élveztem. Vasvári Pál mellett a vibrafonos Szaniszló Richárd előadása nyűgözött le leginkább, aki lazán mosolyogva, elképesztő boszorkányossággal és esetenként négy verővel játszott. A program leginkább Kőszegi Imre (hihetetlen, hogy hetven éves, sem játékáról, sem pedig kinézetéről nem mondaná meg az ember) saját szerzeményeire épült, melyek között elhangzott a lányának írt Blues for Abigail is, de néhány feldolgozás is előkerült.

Tichyék fellépése előtt a világzene is képviseltette magát, hiszen Burkina Fasóból eljött a fesztiválra a Djakali Kone Band is, akik természetesen afrikai zenében utaztak. A négy ütőst egy argentin gitáros srác is kísérte (akit a konferanszié szerint könnyű megismerni, mert „színeiben más" – no comment), és pörgős népzenéjükkel, illetve végtelenül barátságos kisugárzásukkal hamar meg is győzték a publikumot. Tényleg meg kellett zabálni őket, ahogy figyelmen kívül hagyva azon apróságot, hogy nem tudnak sem angolul, sem pedig németül, megpróbáltak kommunikálni velünk. A közönség díjazta a próbálkozást, így a véletlenszerűen egymás után dobált angol, német és francia szavak végül minden esetben elérték a kívánt hatást. Bár alapvetően ez egy „műértő" fesztivál, produkciójuk alatt nyilvánvalóvá vált az is, hogy az addigi instrumentalizmus után a közönség kifejezetten hálás némi énekért. A srácok mindegyike vokálozott ugyanis, a tradicionális afrikai hangszerekkel előadott, pörgős ritmusokra pedig sikerült némileg beindítani az addig jobbára visszafogottan figyelő publikumot. Engedelmeskedve a csapat óhajának, az utolsó dalt mindenki felállva táncolta végig. Sajnos ekkor a negyvenesnek tűnő műsorvezető hölgy is úgy gondolta, helye van a színpadon, így hirtelen előrelibbenve néhány percig a színpad közepén himbálta domborulatait, sőt párszor még az egyik djembére is ráütött. Mindezt végignézve pedig én szégyelltem magam helyette, és csak reménykedtem, hogy Tichy dobszólója alatt nem tartja majd jó ötletnek, hogy az egyik cint ő is megcsapkodja.

Úgy látszik, a hölgy nem rocker beállítottságú (vagy valaki szólt neki, hogy ezt azért mégse kéne), így a továbbiakban nem ragadta el a hév, mi pedig megmenekültünk néhány további kínos pillanattól. Mármint az ő részéről, mert sajnos a buli legelején kiderült, hogy a Whitesnake Tribute egyik tagja bizony „korán érkezett". Vedres Joe már a koncert előtt néhány órával is angolul kért tőlünk útbaigazítást, a színpadon pedig végképp egyértelművé vált, hogy nem tiszta az öreg. Kár, mert ezzel egy amúgy hibátlan produkció színvonalát sikerült lerontania. Mielőtt azonban Joe és a Whitesnake Tribute többi tagja színpadra lépett volna, az est főhőse, Brian Tichy mutatott be egy húszperces szólót, melyből egyértelműen kiderült, hogy annak ellenére, hogy ez itt nem egy rockfesztivál, ezúttal sem kíván kibújni a bőréből. Egy iszonyúan energikus, izgága rockdobos szólója volt ez, aki a látványelemekről sem feledkezett meg: ha húsz dobverőt nem reptetett meg a szóló alatt, akkor egyet sem. Szóval volt némi parasztvakítás is persze, de nem is baj ez, hiszen cirkusz is kell a népnek, mindemellett pedig tényleg olyan intenzitással és hangerővel játszott, hogy beleremegett az egész cájg.

A dobszóló után aztán érkezett Lőrincz Kari és a Whitesnake Tribute Band, és Joe-t leszámítva olyan produkciót tettek le az asztalra, amitől leesett az állam. Bénázásnak, kamuzásnak nyoma sem volt, húztak a nóták, mint a bivaly, Kari pedig kifogástalanul énekelt. Régóta tudjuk, hogy ő a hazai színtér egyik titkos fegyvere, de ezen az estén olyan jól hozta Coverdale mestert, hogy annál jobbat kívánni sem lehet. Szerencsére Joe is érezte, hogy jobb, ha ezúttal Kékkői Zalánra hagyja a gitározást, aki érzéssel, élettel telien, de atom precízen gitározott. Takács Roland basszusjátékát is élmény volt nézni, a dobok mögül ezúttal kitúrt Hirlemann Berci pedig billentyűsként is simán lehozta a műsort, hiszen anno már a Ricsében is ő felelt ezért a hangszerért. Az első blokkban három 'snake dal hangzott el, melyeket a csapat repertoárjából Tichy választott ki, és mind a Fool For Your Lovin', mind pedig a Love Ain't No Stranger, valamint a Crying In The Rain sütött.

A következő zenés blokkot az Asphalt Horsemen szolgáltatta, természetesen szintén Tichyvel, de mindezek előtt néhány percig a dobos még a közönség kérdéseire is válaszolt. Brian nagy figura, és szerencsére a publikum is meglepően aktív volt, így az este ezen része sem volt kínos, de mégis csak az volt az igazi, mikor a fehér inget kockásra cserélő Lőrincz Kari ismét csak felsétált a deszkákra, majd Megyesi Balázzsal és Matyasovszky Gézával belekezdtek a Pride & Glory Losin' Your Mindjába, amit kifejezetten Brian kívánságára a Horse Called War követett. Ahogy az előbb az Snake dalok, úgy az amerikai southern témák is iszonyat húzással és feelingesen dörrentek meg, és láthatóan Brian is elégedett volt az interpretációkkal. Őszintén szólva sokáig elhallgattam volna még, de egy újabb kérdezz-felelek blokk után (mely során hősünk még a karzatra is felhajigált néhány dobverőt) két újabb Whitesnake klasszikus érkezett, az Ain't No Love In The Heart Of The City, valamint zárásként az elementáris Still Of The Night.

Mivel eddigre már tizenegy felé járt az idő, a programok pedig hétkor kezdődtek, leszögezhető, hogy minden érdeklődő igen komoly dózist kaphatott ütős hangszerekből. Ráadásul négy gyökeresen eltérő produkció keretében, melyekben azonban közös volt az igen komoly minőség. Ha a körítést, a szervezést is sikerült volna hasonló színvonalra feltornászni, bizony egy szavam nem lehetne.

Fotó: Livesound