Shock!

Hosszú várakozás után jelent meg tavasszal a 2003-ban alakult szegedi Dystopia második lemeze Way To Unfold címmel. A zenekar a 2008-as megjelenésű Incompetence Drive óta nem jelentkezett hangzóanyaggal, de az évek nem teltek tétlenül: néhány komolyabb tehetségkutatós siker után (Becherovka ABC, Metalchamp) az utóbbi években több országos turnén is részt vettek a Subscribe, a Road, és a Leander Rising társaságában, emellett folyamatosan dolgoztak az új anyagon. Az új lemezről, amelyen számos vendég is felbukkan, Vári Gábor gitáros/énekessel és Bajusz Péter basszusgitárossal beszélgettünk.

Ez a hat éves kihagyás még nemzetközi viszonylatban is maratoninak tűnik egy zenekar esetében két lemez között, nemhogy itthon. Miért kellett ennyit várni az új albumra?

Bajusz Péter: Hogy őszinte legyek, annyi minden történt velünk az első lemez óta, hogy nekem igazából csak repültek az évek. A lemez 2008-ban jött ki, utána 2009 tavaszán volt ugye a Subscribe-Road turné. Utána Gabi felkerült Pestre dolgozni két évre. Igazából a hétköznapi életünk is nagyon sűrű volt, mindenki akkortájt kezdett beleszokni a dolgos élet hétköznapjaiba, és tudtuk, hogy elsősorban ott kell helytállni, így abban az időszakban kicsit háttérbe került a csapat. A 2012-es Leander Rising – Rómeó Vérzik turné hozta vissza érzésem szerint a lendületet, amit aztán egy huszáros vágással ketté is vágott az, hogy Jani, a dobosunk elhagyta a zenekart.

Vári Gábor: Érdekes volt a pillanat, amikor Jani bejelentette, hogy elmegy. Kiderült, hogy az évek alatt mindenkinek többször is megfordult a fejében, hogy dezertál, engem is beleértve. János sajnos már hajthatatlan volt, bennünk viszont új erőre kapott az összetartás érzése. Úgy döntöttünk, hogy csak azért is befejezzük a lemezt. A dobsávok szerencsére már megvoltak, de a többi hangszert csak ezután kezdtük el rögzíteni. Ez a dolog egyébként épp egybeesett azon elhatározásommal, hogy visszaköltözöm Szegedre, és a stúdiózásból fogok megélni. Addig is elképzelhetetlenül sűrű volt az életem, hiszen már négy éve stúdióztam a munka mellett, de vállalkozásként helytállni teljesen már kategóriának bizonyult. A koncepció az volt, hogy majd a szabadidőmben foglalkozom a saját lemezünkkel, csakhogy ez a fogalom szépen lassan elpárolgott az életemből. A hónapok csak úgy olvadtak, és nagyon kevés idő maradt arra, hogy a zenekarra és a lemezre olyan minőségben tudjak koncentrálni, ahogyan szerettem volna.

Mivel teltek zenekari szinten az Incompetence Drive megjelenése óta eltelt évek? Mennyire működtetek rendszeresen, illetve folyamatosan, és mikor kezdődött a munka az új album dalain?

Gábor: Voltak jó hosszú passzív időszakok, de sosem éreztük úgy, hogy emiatt véget kellene vetnünk a zenekarnak. Mindenki megértette, ha az egyik tagnak éppen semmi ideje nem maradt a zenekarra, szépen kivártuk. Közben szerencsére a koncertszervezőnk, Darvasi Tamás Líviusz azért folyamatosan rugdosott bennünket, így mindig adódtak kisebb, rövidtávú célok, egy-egy turnéra vagy fontosabb fellépésre való felkészülés, vagy éppen egy-egy új nóta, amin elkezdtünk dolgozni.

Péter: Már a Subi turnén is volt két új szám a setlistben, amiket habár nem a jelenlegi formában, de játszottunk már akkor is. A 2012-es setlistben egyre inkább szerepet kaptak az új dalok, ezért is tudtuk a dobsávokat már akkor rögzíteni. Persze ekkor még akadt néhány nóta, aminek csak vázlata volt meg, se szöveg, se igazi struktúra, ezek később nyerték el végleges állapotukat. Az eltávozás című szám erre egy kifejezetten jó példa, mivel amikor elkezdtük a felvételt, még egy teljesen akusztikus dalban gondolkodtunk...

Segítettek-e a zenekarnak a Subscribe-bal és a Leander Risinggal való közös turnék, tudtatok-e profitálni ezekből a fellépésekből?

Péter: Mindenképpen pozitívnak ítélem meg ezeket a turnékat, még akkor is, ha voltak olyan bulik, amiket jobb lenne elfelejteni! (nevet) Relatíve sokan kapták fel a turnék hatására a fejüket, hogy kik és mik vagyunk egyáltalán, hogy létezünk, mint valami hülye nevű zenekar, de szerintem itt az elsődleges hasznunk a kapcsolatépítés volt. Azóta is jóban vagyunk ezekkel a zenekarokkal, és ma már érzésem szerint a szakma is számol velünk, mint létező csapattal. Szegedi zenekarként nagyon nehéz a tűz közelébe kerülni, pláne ott maradni...

Gábor: Én is úgy gondolom, hogy egy zenekar csak profitálhat abból, ha bekönyörgi magát ilyen headliner zenekarok elé. A szakmai kapcsolatokon felül nagyon sok barátság kezdete és számtalan felejthetetlen élmény kötődik ezekhez a turnékhoz. Ott helyben sosem törődtünk azzal, hogy ez nekünk mikor fog anyagilag megtérülni, inkább úgy fogtuk fel, mint valami osztálykirándulást zenéléssel és jó sok piával! (nevet) Egyébként itt is kiemelném Líviusz nevét, hiszen a turnékat ő szervezte nekünk, emellett kifejezetten ügyes a kapcsolatépítés és kapcsolattartás informális válfajaiban. Aki ismeri, tudja, mire gondolok! (nevet) Annak idején konkrétan mi beszéltük rá a koncertszervezésre-menedzserkedésre, mára pedig már igen kiterjedt hálózattal rendelkezik. Nagyon sokat köszönhetünk egymásnak.

Több tehetségkutatón is részt vettetek, és jó eredményekkel zártátok ezeket. Van-e értelme meglátásotok szerint az efféle rendezvényeknek Magyarországon, rendelkeznek-e bármilyen gyakorlati haszonnal a résztvevők számára?

Péter: Mindkét tehetségkutatót (Becherovka ABC, Metalchamp) amolyan kihívásként fogtam fel. Mint mondtam, szegediként nehéz egyáltalán más zenekarok, szervezők látószögébe bekerülni. Erre mindenképp jó volt. Ha jól emlékszem, a Metalchampen látott minket Anga-Kis Miki a Subiból, és innen datálható az, hogy egyáltalán lehetőségünk volt fellépni velük a turnén. Arról nem is beszélve, hogy kábé én voltam a legboldogabb ember, amikor az eredményhirdetéskor az esélytelenek nyugalmával álltunk a közönség soraiban, és bemondták, hogy akkor gyerekek, nyertetek! (nevet) Emellett akkor már nagyon régóta szerettem volna játszani az A38 színpadán, és azt is kipipálhattam a kívánságlistámon. Jó volt az egész atmoszféra, imádtam azt a profizmust, ami akkor körülvett minket.

Gábor: Itt szintén azt mondanám, hogy ha valaki az azonnali megtérülést és a konkrét hasznot nézi, az rossz szakmát/hobbit választott. Rövid távon nem sokat profitáltunk ezekből, viszont rengeteg jó arccal találkozhattunk, sok olyan kapcsolattal gazdagodtunk, melyek később nem kis segítséget jelentettek, kipróbálhattuk magunkat Magyarország egyik legprofibb színpadán, én ráadásul szerepeltem a Kettőnégyben is egy csinos kis hányóvödör társaságában! Mi kell még? (nevet)

Mai fejjel hogyan tekintetek vissza az első albumra? Mennyiben lenne más, ha ma csinálnátok meg?

Péter: Mai napig fontos részét képezik azok a dalok a setlistünknek, én egy-két változtatást el tudnék benne viselni (leginkább azokban a dalokban, amiket én jegyzek), de az a lemez hűen reprezentálta azt, hogy akkoriban milyenek voltunk, és ez így is van jól. Mai napig, ha nagyritkán felteszem, örömmel hallgatom végig. A Sky That Has Never Beent például tuti lerövidíteném.

Gábor: Az az album volt konkrétan az első stúdiómunkám, a legutóbbi meg kábé a századik, tehát hangzásban biztos lenne egy kis különbség! (nevet) Érdekes, hogy ma már én sem venném komolyan, ahogy szól, de 2008 környékén valahogy mégis alkalmas volt arra, hogy jó páran felkapják rá a fejüket, és beindítsák annak a valaminek a fejlődését, amit ma a klientúrámnak nevezek.

Miben különbözik a Way To Unfold az Incompetence Drive-tól? Szerintetek miben jobb ez az album az elsőnél, illetve – bár ugye minden zenekar szerint az új lemez a legjobb – van-e olyasmi, amiben az erősebb volt, mint az új?

Péter: Hát persze, hogy sokkal jobb az új! (nevet) Szerintem ha nem is egyenesen, de folytatása a réginek. Sokkal letisztultabbnak érzem az összképet a mostani lemeznél, még akkor is, ha ezen a lemezen tényleg nagyon sok stílushoz hozzányúltunk a '80-as, '90-es évek gitárcentrikus rockzenéjétől az extrém metalig. Nagyon fontosnak éreztük, hogy dalok legyenek a lemezen megjegyezhető refrénekkel és gitárszólókkal, minden dalban legyenek kapaszkodók, ami miatt az emberek többször meg akarják majd hallgatni. Az idő meg majd eldönti, hogy jól gondoltuk-e, a visszajelzések egyelőre nagyon pozitívak.

Gábor: A már említett hangzáson kívül úgy érzem az éneklés terén is nagyot sikerült előrelépnem. Az egy dolog, hogy az énekfelvételi lánc kábé kétszázszor annyiba került, mint az előzőnél, de énektechnikailag és kifejezőerőt tekintve is jelentős a különbség. Az évek során rengeteg énekessel dolgoztam a stúdióban, sokat vocal-producerkedtem, így sokkal tudatosabban és objektívebben tudom értékelni a saját teljesítményemet is. Peti egyébként végig ott volt az énekfelvételek közben, és rengeteget segített stilárisan és döntéshozás szempontjából egyaránt. Sokszor óriási ötletekkel állt elő, sokszor persze csak arra kellett, hogy valakinek ellentmondhassak, és így kiderüljön, hogy igazán azt akarom, amit. (mosolyog)

Hogyan íródnak a Dystopia dalai? Milyen munkamódszerrel dolgoztok?

Péter: Ez egy érzékeny kérdés számomra. Kevesen tudják, de a lemez legtöbb témája az én irományom. Ezeket otthon szépen egymagam megírom, összefűzöm egy dallá, amit aztán Gábor jól szétbarmol, témákat ír hozzá, kicseréli a refrént, ezen jól összeveszünk, és a konszenzusból megszületik a dal. (nevet) Tehát mondhatjuk azt, hogy kettőnk kreatív énje összeáll, egymásnak feszül, és ebből lesznek a dalok zenei alapjai. A zenei rendezést is nagyrészt ketten csináltuk, de a dalok a végleges formájukat nagyrészt a próbákon és a stúdióban nyerték el négyünk keze által. Nem vagyunk az a jammelős zenekar, én például sokkal jobban szeretem otthon megírni a zenéket, így én sokkal több finomságot bele tudok tenni a dolgaimba, amit próbán baromi nehéz lenne mindenkinek megmutatni, különösen azért, mert kábé semennyire nem tudok gitározni. (nevet)

Gábor: Én mondjuk sokszor baromi lusta vagyok a guitar pro-hoz, inkább a zenekart használom real time-ban erre a célra. Ez persze leginkább a hangszereléssel való játszadozás fázisára értendő, amikor az alaptémák már megvannak, és azon agyalunk, hogy több vagy kevesebb lábdobbal van nagyobb ereje egy témának, vagy hogy melyik cintányér szóljon épp a refrénben. Amúgy Peti nem hazudik, tényleg ő a legnagyobb ötletgyáros, én meg a szűrő-rendező ágens. Én ehhez értek leginkább, a megvalósítás és a tálalás az én asztalom, ezt csinálom nap mint nap, ebből élek. Valószínűleg mind a mai napig én vagyok a legtudatosabb és legképzettebb zenész a bandában, így a kezdetektől fogva van egy fajta lektor szerepem. A énekdallamokért és a szövegek végleges változatáért is én vagyok a felelős. Ha ehhez hozzáadod a sok évnyi stúdiós tapasztalatot, nem meglepő, hogy általában enyém az utolsó szó, persze azért kínosan ügyelek arra, hogy fenntartsam a demokrácia látszatát. (nevet)

Péter: Hát ez igazából sose sikerül neki... (nevet)

Miért pont Tóth Gergőt és a Leander Rising zenei szekcióját hívtátok meg vendégeskedni a lemezre?

Péter: Líviuszon keresztül került a képbe Tóth Gergő. A Shut The Doornál éreztük, hogy ebből a dalból hiányzik valami elemi őserő. Gergőt megkérdeztük, elvállalta, én felordibáltam a demót, Gergő pedig ez alapján egy szegedi Blind koncert beállása alatt kiment Gabi stúdiójába, és megadta a módját. Leanderékkel először csak egy gitárszólóról volt szó Attila részéről, aztán megíródott az Eltávozás szövege. Tetszik-nem tetszik, eléggé leanderesre sikerült, így megkérdeztük Leandert, hogy mit szólna egy vendégénekléshez, és ő is szívesen rábólintott. Jozzyval pedig egy koncert előtt azt hiszem Bazsi beszélt, hogy hát Attila és Leander is játszik a lemezen, erre Jozzy mondta, hogy: „Ne hülyéskedjetek már, gyerekek, akkor én is akarok rajta szólózni!" (nevet) Szóval így. A vendégzenészeknek - azon túl, hogy az egyes számokon nagyot dobtak érzésem szerint - abban is nagy jelentősége van, hogy így esetleg az ő rajongóik is hamarabb meghallgatják a dalainkat, mint ezek nélkül a szereplések nélkül.

Gábor, a már többször is említett stúdiós kötődéseid mennyiben jelentenek előnyt a Dystopia számára?

Gábor: Számos előnye és hátránya van, sőt azt mondanám, valószínűleg sem a zenekar, sem a stúdió nem létezne a másik nélkül ebben a formában. Előnye, hogy egy olyan know-how és feedback van a birtokunkban, amivel kevés zenekar rendelkezik ezen a szinten. Volt olyan időszak például, amikor a próbákon minden be volt mikrofonozva, mindenki kapott egy fülest, és stúdió minőségben hallgattuk vissza magunkat játék közben és az utólagos elemzés során. Így azért enyhén szólva is lehet fejlődni. (mosolyog) Másrészt viszont ez a szakma rengeteg időt és energiát emészt fel, ráadául sokszor 24/7-ben zenével foglalkozom. Ilyenkor leginkább egy nőgyógyász nemi élete jut az eszembe, ha érted, mire gondolok... Sokáig a zenehallgatás teljesen ki is maradt az életemből, így alkotni is nehéz. Szerencsére minden szempontból hajtom magam a pozitív hozzáállás felé, így egyre jobban sikerül teljes mélységében megélni azokat a fantasztikus pillanatokat, amikor például próba végén egy sörrel a kezünkben, szétfolyva a kanapén együtt bömböltetjük a stúdiómonitorokon a metalt. (mosolyog)

Milyen perspektívát láttok magatok előtt itthon, illetve külföldön a zenekarral? Vannak-e még egyáltalán úgymond „komoly" ambícióitok a csapattal, vagy inkább hobbiszinten akartok működni, semmit sem erőltetve?

Péter: Ezt nagyon nehéz megjósolni, mert nagyon sok mindenen múlik, de szeretném azt hinni, hogy pár éven belül már a fesztiválok hívnak minket (akár valami délutáni időpontra), és lehet önálló, kisebb turnénk az országban, ahol a főzenekarok egyikeként léphetünk fel. Ezzel én már nagyon elégedett lennék. Nem vagyok sajnos abban a helyzetben, hogy mindent feladva mindent beletegyek a zenekarba, hogy akkor most szerencsét próbálunk. Az a beletehető „minden" sem sok.

Gábor: Én azt mondanám, hogy majd meglátjuk, erőlködés mindenképp kizárva, viszont jelenleg tényleg meglepően jók a visszajelzések, és ésszerű keretek között minden lehetőséggel élni fogunk. Elvárásaink nincsenek, de bármire nyitottak vagyunk.

Várható-e még 2020 előtt a következő lemez megjelenése?

Gábor: Nana, csak óvatosan, mindent rögtön nem lehet! (nevet)

Péter: Ha nem, akkor kilépek a zenekarból. (nevet)

Mi a menetrend az év hátralévő részére?

Péter: Volt egy akusztikus bulink a Szegedi Borfesztiválon, most arra készültünk sokáig. A nyarunk kicsit nyugisabb lesz, mert nem dúskálunk fesztiválfellépésekben, de azért lesz mivel kitöltenünk az időt. Erre az évre mindenképpen szeretnénk legalább két klipet rögzíteni, és ősszel becsatlakozni ismét egy nagyobb zenekar országos turnéjába, esetleg egy-két önálló bulit adni azokon a helyeken, ahol már ismernek és bejáratott a nevünk.

Milyen zenéket hallgattok mostanában szívesen?

Péter: Én lényegében a nap 24 órájában zenét hallgatok, amitől szegény barátnőm néha herótot is kap! (mosolyog) Én metalon belül igazából két stílust szeretek igazán, a progmetalt, meg a heavy metalt. Ami most nagyon megfogott, az a Vangough zenekar teljes életműve. Mellettük új felfedezettem az Anubis Gate, Beyond The Bridge, Wolverine, de ott vannak a nagy kedvencek: Pain Of Salvation, Iron Maiden, Dream Theater, Iced Earth, Stream Of Passion, Avantasia, Edguy, Ayreon, Symphony X, Adrenaline Mob, Helloween, Fates Warning, Devin Townsend, Karnivool, Threshold, Alter Bridge, Halestorm, de az extrémebbek közül meg ott a Gojira, Xerath, Death... Tehát tudok válogatni, és még kábé a felét se írtam le azoknak, amiket szoktam hallgatni. Emellett ha elfárad a fülem a villanyos gitártól, szívesen hallgatok igényesebb popzenét is akár... Emellett komolyzene, némi elektronikus... bármi, de leginkább a villanygitár-hülyezene.

Gábor: Én is folyton zenét hallgatok, persze ennek 80-90 százaléka a munkám furcsa mellékhatása! (mosolyog) Mint említettem, sokáig egyáltalán nem tudtam magam rávenni, hogy pusztán élvezeti céllal betegyek magamnak valami zenét, így jó sok lemaradásom keletkezett. Azért sajnálni nem kell. Azt szoktam mondani, hogy stúdiósként vagy netalán óriási idézőjelben producerként a sikeres munkám kulcsa, hogy olyanra akarom megcsinálni a kezem alatt megforduló zenéket, hogy az nekem is tetsszen. Mindig igyekszem megtalálni a klienseim muzsikájában azokat a kapaszkodókat, amik megmozgatnak, és innen építkezem tovább. Néhány éve viszont kijárok futni, és ehhez vettem is magamnak egy külön kis mp3 lejátszót (ilyenkor a telefon szigorúan otthon marad). Ez a tevékenység nálam minden szinten az inspiráció gyűjtésről szól, és évek után így lettem képes újra hagyományos értelemben is zenét hallgatni. Nagyon érdekes azt figyelni pl., hogy melyik zene ad több energiát a testmozgáshoz. Szigorúan nem technikai dolgokat, folyamatokat tudok figyelni ilyenkor a zenékben, amit később persze be tudok építeni a munkámba is. Jelenlegi kedvenceim közé tartozik például a Gojira, a Prong, az Alter Bridge, a Mastodon, a Karnivool, de egyre több régi zenét hallgatok: a Led Zeppelin, a Doors, Bob Marley vagy éppen Jimi Hendrix lemezeit.

Mi minden idők három legjobb lemeze?

Péter: Pain Of Salvation - The Perfect Element Pt. 1., Iron Maiden - Powerslave, Devin Townsend Band - Accelerated Evolution.

Gábor: Pantera - Vulgar Display Of Power, Dream Theater - Metropolis Pt. 2, Alter Bridge - One Day Remains.

Mi az élet értelme?

Péter: Az értelmét nem tudom, a filozófiáját talán. Próbálj meg elérhető célokat megfogalmazni magadnak, próbáld meg ezeket elérni és nem feladni félúton. Ehhez rengeteg kitartásra, önismeretre, segítségre, barátra van szüksége az embernek. Igyekszem így élni több-kevesebb sikerrel.

Gábor: 42. Milliárd dollár. Na jó, nem. Szerintem minden életforma az univerzum egyik módja arra, hogy megfigyelje és megcsodálja önmagát. Értelemmel pedig csak mi tölthetjük meg olyan módon, hogy minden pillanatot és érzést olyan teljességgel élünk meg, ahogyan csak lehetséges. Vagy valami ilyesmi...