Shock!

Elképzelni nem tudom, Szeged vajon melyik normális európai országból csöppent a mi banánköztársaságunkba, de egyszerűen amennyi zenekart szerencsém volt megismerni onnan, az kivétel nélkül mind jó - még a kezdő, demós csapatokat sem küldeném el azonnal mezőgazdásznak, mert ott több a lehetőség.

A Dystopia két demó után belevágott a nagylemezbe, amit szokás szerint fenntartásokkal fogadtam, pedig már a demókon óriási fejlődést lehetett megfigyelni, de mindig van bennem egy adag szkepticizmus, hogy esetleg még korai lesz ez a lemezezés, meg a hazai piacra értelmes zenét... ugyan már, a trúmetal bélák és gót ilonák földjére? Aztán csak összekínlódták a lemezt, ráadásul abszolút otthon, és már ettől leesett picit az állam, pedig még bőven hallani a gyerekbetegségeket. A dob nagyon „kiszól" a zenéből, a gitárokon nincs meg az a mocsok, ami a zenében megvan, jóval dúsabb hangszerelés elférne úgy általában, meg egyszerűen nincs „összképe" a soundnak. Viszont maga a dobhangzás már jobb, mint egy rakás hazai stúdiós, rettenetesen műanyag triggerelt borzalom, és még a bőgőt is tök jól lehet végig hallani, amit Bajusz Péter penget, így csak dicsérni tudom a zenekar gitáros/énekesét, Vári Gábort, aki mindezeket összerendezgette.

A zene. A két demón még bőven keresték a saját ösvényüket, amire egy hirtelen és határozott lépéssel rá is találtak. A korai progos irány nagyon halványan maradt meg, illetve ezt bővítették némi mocsok sludge/stoner vonallal (olyan dél-texasi feeling van némelyik témában, hogy rögtön kaktuszok nőttek ki a hangfalakból), plusz akad egy kevés mainstream kikacsintás is helyenként. Ügyes, és nagyon mai egyveleg ez, gyakorlatilag itthon talán a Mangod Inc.-en kívül nem is tudok hasonló csapatot – bár ők már felnőttesebben művelik ezt az egészet, nyilván.

A lemezt intro + outro keretezi, előző egy akkora vérbeli doom téma, amitől még a negyvenen felüli sabbathisták is sátánvillába torzulva imbolyognának koncerten, aztán belecsapnak a Solitude-ba, amiben még egy kevés göteborgi íz is megfigyelhető, de szerencsére csak ízléssel adagolva. Vári Gábor óriásit fejlődött énekesként, és kifejezetten jó a dallamérzéke, ügyesek a vokáltémák, érzi hol kell visszavenni és hol fér bele egy-egy jobban kieresztett, kitartott - olykor rekesztett - hang. Mindemellett a refrénekben nagybetűs Érzés található. A Scraped To The Flesh rekesztett énekkel kísért fűszagú riffjei hallatán sejteni lehet, hogy ez azért így kevéssé adja át, hogy élőben mennyivel jobban tarolhat, a refrén viszont bátran a mainstream világába tolja át a nótát, lazán, pimaszul, utána megfejtik a hangszeresek a világegyetem titkait öt másodperc alatt, csak úgy érintőlegesen. A kicsit QOTSA-ízű témával kezdődő, aztán ütős modernmetalba váltó Puppets Never Cry a lemez egyik húzódala, az egyik legjobb, azonnal megjegyezhető refrénnel. Ügyes, hatásos, amiképp a dalszöveg is eltalált darab.

A What If ismét texasi hangulatot hoz, itt egy olyan gondolat is megtámadott, mintha a Pantera továbbgondolását hallanám a Dystopiában. Nagyon érzik a feszes riffelés mikéntjét, ráadásul még nem említettem, de a gitárszólóknak is érdemes figyelmet szentelni – Gábor ezekkel sem vall szégyent, habár egyelőre még a „zabolátlan kiscsikó"-feelinget árasztja a játéka, de majd idővel letisztul és rájön, hogy a kevesebb néha több. Hatodikként a The Instinct Of Incompetence című nótát halljuk, ami kvázi összegzése az eddigieknek, talán ez az a dal, ami egy kicsit átlagosabb a többinél – bár ezt sem mondanám rossznak egyáltalán, az ikergitáros metalcore-ozás talán felejtős lehetne a jövőre nézve, jó-jó, de már a (túl) sokadik ilyen téma ez a nagyvilágban. A cd másik kedvence számomra a Frustrated, és nem csak azért, mert akkora Zakk Wylde-os riffet raktak bele, ami megeszi reggelire a hazai színtér nagy részét: az egész nóta felépítése, különböző darabkái apró gyöngyszemek sokasága, még akkor is, ha még gördülékenyebbre össze lehetett volna gyúrni mindezt. Az itt hallható gitárszólót éreztem a legeltaláltabbnak, volt benne valami olyan plusz, ami a többiben nem igazán találtam meg. (És talán ennél a nótánál hiányoltam a legjobban a koszosabb soundot.)

A harmadik favoritom a záró tétel, a The Sky That Has Never Been, ebben akkora mainstream erő van, amit ritkán érzek hazai csapatnál. Nagyívű, bátor énektémák, laza, és mégis intenzív zenei alap, nagyon előremutató, amit itt összehoztak pár percben a srácok. A záró outro kifejezetten szép kis akusztikus levezetése az eddig hallottaknak. Összesen nincs 39 perc az egész anyag, nem húzták túl, pont egészséges adagot kaptunk a Dystopia munkásságából.

Nyilván néhány helyen éreztem, hogy elférne még néhány flikflakk a zenében, de ezt úgyis meghozzák majd az évek, debütálásnak így is a léc fölött magasan repültek át. És végre, végre még egy dobos (Hajnal János), aki nem csak a szerencsétlen (csukott) lábcint ismeri, hanem bőséggel és ízzel használja a többi cint is, megjegyezhető húzást adva a zenének.

Gyakorlatilag akkora potenciált érzek a csapatban, amit nem is tudom mióta nem találtam meg itthon senkiben. Nagyon drukkolok nekik és bízom benne, hogy ki tudják aknázni az adottságaikat, tehetségüket. Azt meg egyszerűen fel nem foghatom, hogy kiadó miért nem vállalta be itthon ezt a lemezt, e helyett legalább húsz olyan totálisan érdektelen kiadvány jelent meg idén (is), amire az égvilágon semmi szükség nem lenne. Ellenben... A lemezt a srácok saját kiadásban megjelentették, potom pénzért árulják, aki megteheti, két sör helyett vásárolja meg a cd-t tőlük. Az meg nem kérdés, hogy koncerten egészen biztosan meg fogom őket nézni, ha Pesten járnak.

Ha csak a hazai szintet nézném, simán adnék kilenc pontot is nekik, de igyekeztem a nemzetközi színtér friss anyagaihoz mérni, akkor meg legyen egy nyolcas és a következővel majd még jobban seggberúgják a világot.