Shock!

Ismét szelet vetett és vihart aratott új albumával a svéd In Flames. A zenekar következetesen halad a saját útján, és nem hajlandó visszakanyarodni a korábbi korszakok hangzásvilágához: a legendás berlini Hansa stúdióban rögzített Siren Charms ismét valami mást képvisel, mint az eddigi produkcióik, és ennek megfelelően újfent elég rendesen megosztja a göteborgi alapbanda táborát. Mint azt Anders Fridén énekes a Shock!-nak az aktuális turné előestéjén adott, kvázi last minute-interjújában elmondta, e tekintetben mindenképpen tudatosnak tekinthető a zenekar. A banda szeptember 28-án Budapesten, a Barba Negrában is bemutatja a friss albumot.

Két hete most már hivatalosan is megjelent a lemez, milyenek az első reakciók, amik visszajutottak hozzátok?

Nem igazán tudom! (nevet) Tudod, leszoktam róla, hogy a rajongói véleményeket olvasgassam a neten, ezek ugyanis többnyire ugyanolyanok szoktak lenni: van, aki szereti a lemezt, és van, aki gyűlölködik miatta... Ugyanígy a kritikákat sem nagyon olvasom már, hiszen ezek is rendszerint csak egyetlen ember véleményét és személyes érzelmeit tükrözik. Szóval az ilyesmik annyira már nem számítanak nekünk. Számomra sokkal inkább az a meghatározó, amit a koncerteken tapasztalok, ott ugyanis egyértelműen lejön, miként reagál a többség az új számokra.

Nem mondanám, hogy radikális váltást jelent a Siren Charms, de az biztos, hogy megint valami mást csináltatok. Direkt törekedtek erre, vagy ösztönösen mindig az új ösvényeket keresitek?

Direkt, abszolút direkt. Semmi értelme nincs annak, hogy újból és újból elkészítsük azokat a lemezeket, amiket korábban már elkészítettünk, és ezt mindannyian szem előtt tartjuk. Viszont ezt a szándékosságot ne úgy képzeld el, hogy mielőtt ráfordulnánk egy albumra, körbeülünk egy asztalt, ahol aztán tételesen, pontról pontra kitaláljuk, mit csinálunk és mit nem csinálunk majd rajta. Az ilyesmi sosem volt ránk jellemző, hiszen a zene alapvetően érzés, és ösztönösen kell jönnie. Szoktunk róla beszélni, mit szeretnénk megvalósítani egy-egy új lemezen, mindenki elmondja, mit szeretne, de ezek sokkal kevésbé konkrét dolgok. Az ember nem akarja kitörölni a múltját, és büszke arra, amit csinált, de soha nem értettem, miért kellene mindig ugyanazt játszani. Az ilyesmi nem szórakoztató a zenésznek és – legalábbis szerintem – a hallgatónak sem. Szóval a zene, ahogy te is mondtad, tényleg megint más egy kicsit, de az In Flames hozzáállása a kezdetek óta nem változott, sőt, még a munkamódszerünk sem igazán. A törekvéseink meg aztán pláne nem: jó dalokat, jó melódiákat akarunk írni. És a hangszerelés, illetve a dallamok tekintetében ma már rendelkezünk is azzal a tudással, ami az előrelépéshez szükséges.

Felmerülnek esetleg néha olyan ötletek is, amelyek esetleg azért esnek ki a rostán, mert stílusukat tekintve már ti magatok is túl merésznek tartjátok őket?

Nézd, az nem kérdés, hogy a muzsikának In Flamesnek kell lennie. A mi terepünk pedig alapvetően a metal – ez mindig is így volt, és mindig is így lesz. Szóval biztos, hogy soha nem készítünk majd reggae- vagy country-albumot, és teljesen elektronikusat sem. És nem azért, mert olyannyira vissza kell fognunk magunkat, hanem mert a szükséges késztetést sem érezzük ehhez! (nevet) Az embert rengeteg minden inspirálja a környezetében, és ebbe a számtalan különböző stílusú muzsika is beletartozik. Viszont attól még, hogy sokféle zenét hallgatunk, és igyekszünk minden egyes alkalommal a lehetséges legmesszebbre kitolni a saját határainkat, ahogy az előbb is említettem, a dolgok veleje még ugyanaz marad. Ez egyszerűen In Flames-metal.

Ez az első lemezetek, ahol már Niclas Engelin is az elejétől kezdve részt vett a munkában. Belefolyt a dalszerzésbe is?

Nem, a dalokat Björnnel írtuk ketten. Niclas gitározása, játékstílusa viszont biztosan komoly hatást gyakorolt a végeredményre. Eléggé másképp játszik, mint Björn: gyorsabb, feszesebb stílusban nyomja, miközben Björn meg kissé lazább. Ez az eltérő megközelítés szerintem hallatszik az albumon is.

Hosszabb távon mennyire írjátok másképp a dalokat így, hogy Jesper Strömblad már nincs veletek?

Ez sem változott meg alapvetően, hiszen régen Jesperrel és Björnnel írtunk, most meg ketten írunk Björnnel. Vagyis távolról sem arról volt szó, hogy mindent Jesper írt, és a távozása után egy totálisan más helyzet állt elő, mivel hármunk közül mindenki folyamatosan szállította az ötleteket, a témákat. Ebből az egyenletből Jesper most kikerült, Björnnel viszont ezzel együtt is ugyanúgy dolgozunk, mint azelőtt.

A Hansa stúdióról ezer és egy helyen beszéltetek már, így nem akarom megint elmondatni veled, miért éppen itt dolgoztatok, hiszen ezt mindenki tudja, akit csak egy kicsit is érdekel a banda. Viszont arra kíváncsi lennék, hogy Berlin légköre mennyire befolyásolta a dalok végleges formáját, hangulatát...

Nagyban. Berlin roppant sokszínű hely, tényleg igazi világváros. Ettől egyenesen romantikus hangulat telepedett rám, amikor megkezdtük a munkát: tudatosan igyekeztem minél többet látni, megnézni, mindent magamba szívni a város atmoszférájából. Ez egyrészt azt is maga után vonta, hogy célirányosan is elmentem megnézni egy csomó mindent, de ugyanakkor Berlinben eleve nem kerülheted el azt, hogy a jelen mellett folyamatosan szembesülj a város múltjával is. Mi Kreuzbergben laktunk, ahonnan nagyjából harmincöt perc utazással értünk el a Hansáig. Eközben elhaladsz a fal maradványai mellett, látod a szobrokat, a golyónyomokat a régi épületek maradványain, elmész a pályaudvarok mellett, ahonnan a lágerekbe indultak az embereket deportáló vonatok, és így tovább: mindenütt ott van körülötted a történelem. Lehet, hogy csak egy utcakő emlékeztet az elmúlt évszázadokra, de akkor is ott van. Sokat gondolkodtam ezen az egészen, és néha nagyon meg is ütött, mennyire kicsi is vagyok a magam svédországi gyerekkorával és életével... Ezzel most persze nem lekicsinyleni akarom magunkat, de tény, hogy Svédországban eléggé burokban nőttünk fel, viszonylag messze a dolgok sűrűjétől. Ezek az érzések, hangulatok mindenképpen beleivódtak a dalokba, akárcsak az a döbbenetes pörgés és pezsgés, ami manapság jellemzi Berlint például a klubélet, az éjszakai élet terén. És az a legjobb, hogy ez a két oldal simán megfér egymás mellett: ott van például maga a Hansa, ami egy hihetetlenül modern, elképesztő felszereltségű stúdió, de eközben az épület bizonyos részei évszázadosak, odabent meg tele van minden az elmúlt évtizedekben ott dolgozó művészekről szóló archív dokumentációkkal, fekete-fehér fotókkal, újságkivágásokkal... Az éjszakákba amúgy szerettem volna jobban is belevetni magam, de hát végső soron azért mégis lemezt készíteni, tehát dolgozni mentünk a városba! (nevet) Szóval a válaszom mindenképpen az, hogy más lett volna a Siren Charms, ha nem Berlinben készül.

Tudom, hogy ez még nagyon messze van, de el tudod képzelni, hogy a következő albumot is ugyanitt vegyétek fel?

Nem, azt nem hinném. Ez most nagyszerű élmény volt, de ha megint Berlinben dolgoznánk, akkor óhatatlanul is mindannyian a Siren Charmshoz hasonlítanánk mindent, ezt pedig nem akarjuk. Már most túl sok emlék köt minket össze a várossal és magával a Hansával is, azt hiszem, és ezektől aligha tudnánk függetleníteni magunkat.

Van esetleg kedvenc dalod a lemezről?

Nem tudok ilyet mondani. Mind egyformán fontos számomra, és mindet száz százalékosnak érzem, hiszen ellenkező esetben nem is kerülhettek volna fel az albumra.

Bevallom, én például nem merném előre megtippelni, mely számok lesznek koncertfavoritok a jövőben és melyek nem...

Ezzel én is így vagyok. Biztos, hogy jónéhányat letesztelünk majd közülük élőben, szerintem az első körben úgy ötöt-hatot biztosan, aztán meglátjuk. Egy dolog biztos: akármin is dolgozunk, mindig fontos szempont, hogy élőben jól szóljon. Szerintem ezek igen dinamikus nóták, amik jól megdörrennek majd a koncerteken, a fejemben már hallom is, mennyire! (nevet)

Mi jön most? Turné turné hátán?

Valahogy úgy. Holnap kezdünk Lengyelországban, aztán ha jól emlékszem, egészen november végéig Európában játszunk. A záróbuli itthon, Göteborgban lesz majd. Utána pedig következik Japán, Ausztrália, Észak-Amerika... A jövő évről még nem beszélhetek részletesen, mert folyamatban vannak a tárgyalások, de megyünk majd megint mindenfelé: önálló turnék, fesztiválok, a szokásos.

A két fő területetek közül hol szerettek egyébként jobban játszani, Európában vagy Észak-Amerikában?

Ezt így nem választanám ketté, de tény, hogy ma is eltér egymástól a két terület. A rajongótáborok nem feltétlenül – az internetnek köszönhetően ezen a téren már nincs nagy különbség, mindenki nagyjából ugyanazt hallgatja, ugyanazt ismeri. Viszont a mai napig érződik, hogy a zenészek és a rajongók a mai napig másképp közelítik meg magát a heavy metalt Európában és Amerikában. Európában fontosabb az eredetiség, az önálló egyéniség, valahogy több lelke van mindennek... Ezzel most persze nem azt mondom, hogy nincs egy rakás állati jó, egyéni amerikai metalbanda, mert van, de akkor is így érzem. Többek között erre vezethető vissza az is, hogy az európai piac jóval kevésbé trendvezérelt, mint az amerikai.

Mit gondolsz egyébként a színtér általános állapotáról?

Nem sokat. Nem az én ügyem, tudod? Igyekszem sok zenét hallgatni és megtalálni a szépséget mások munkáiban, de hogy összefüggéseket keressek... nem, az nem én vagyok. Igyekszem a saját zenémre koncentrálni inkább.

Azt azért akkor is muszáj megkérdeznem, hogy hallottad-e a hét elején bemutatott új At The Gates-dalt...

(nevet) Hallottam, igen. Tegnap meghallgattam.

És mit gondolsz róla?

Egy hallgatás volt, szóval nincs túlságosan kiforrott véleményem. Hogy is mondjam... At The Gates. Tipikus At The Gates, pontosan az a hangzás, amit kölyökkorom óta ismerek tőlük, hiszen velük nőttem fel. Ebben a minőségében viszont semmi különös. Azt gondolom, elsősorban a névnek köszönhető, hogy mindenki megőrül tőle. Ha nem az At The Gates játszaná ugyanezt a nótát, biztosan más lenne a hozzáállás.

Olvastam pár hete egy interjút Björnnel, ahol azt fejtegette, hogy ez az egész göteborgi színtér valójában nem is volt igazi színtér, hiszen voltaképpen az At The Gatesről, a Dark Tranquillityről meg rólatok beszélünk, illetve a körétek gyűlt harminc-negyven rajongóról. Kicsit meglepődtem ezen őszintén szólva... Tényleg ez volt a helyzet?

Nem, én másképp látom a kérdést. Tudod, Björn kicsit később keveredett bele ebbe az egész körforgásba: az In Flamesbe mindketten 1995 környékén kerültünk, én viszont már úgy nagyjából 1989 óta az említett körökben mozogtam a Dark Tranquillity és más formációk révén. Maga a színtér-kérdés egyébként sem feltétlenül azon múlik, hányan voltak ott a kezdeteknél, hanem maga az irányvonal, az egységes törekvések megléte a döntő. Márpedig Göteborgban a '90-es évek elején elindult valami, ez egyértelmű. Mindenki imádta a death metalt, de valahogy mégis másképp akartuk játszani, mint akkoriban szokás volt. És ezeknek a törekvéseknek köszönhetően szépen belecsúsztak a zenébe az egyéb hatásaink is: a Judas Priest, az Iron Maiden, a német thrash meg a többi... Nem volt tudatos ez az egész, hiszen eleve nagyon fiatalok voltunk mindannyian, de mégis kialakult egy jellegzetes hangzásvilág, ami egyértelműen a városban működő csapatokhoz kapcsolódott. Szerintem hét-nyolc bandát biztosan kötni lehet ezekhez a folyamatokhoz, és a dolognak gyorsan híre is ment: Stockholmból is jártak át a zenekarok megnézni a göteborgi csapatokat, és rájuk is hatott a megközelítésünk. Én úgy látom, igenis klasszikus értelemben vett színtér volt az.

Ami nélkül eléggé máshogy nézne ki a mai metalvilág, hiszen például a metalcore-vonal is jelentős mértékben ebből a hangzásból nőtt ki...

Tudod, elég nehéz ezt az egészet kívülről megítélnem, hiszen én benne voltam a dologban az elejétől fogva. Nem is szoktam magamtól belegondolni ebbe az egészbe, csak ha valaki felhozza a témát, mint például most te is... És ilyenkor mindig azt mondom, hogy hűha! (nevet) Mert utólag visszatekintve egyértelmű, hogy tényleg valami olyat csináltunk, ami előtte nem létezett abban a formában. Ahogy mondtam, eleinte mi magunk sem voltunk ezzel tisztában, de aztán azon kaptuk magunkat, hogy az emberek fokozottan érdeklődnek irántunk, és a szaksajtó is felkapta ezt az egész vonalat. Azzal együtt, hogy az utcán mászkálva természetesen nem az jár a fejemben, mi mindent vittem véghez a színtér részeseként (nevet), nagyon-nagyon büszke vagyok a göteborgi vonal hatására. Arra is, hogy részese lehettem, és arra is, hogy az embereknek tetszett a zenénk. Viszont mindez már nagyon rég volt, és azóta mindenki azt szűrte ki belőle, amit akart. Szóval a metalcore-ért biztosan nem vállalom a felelősséget! (nevet)

Ennél jobb végszót álmodni sem lehetne, szóval akkor már csak a két fix kérdésünk maradt... Mi minden idők három legjobb lemeze?

Bazmeg... (elgondolkodik) A The Number Of The Beast az Iron Maidentől. Aztán a World Wide Live a Scorpionstól. Utóbbi nemcsak az első koncertlemezem volt, hanem összességében is az első album, ami igazán a hard rock és a heavy metal felé fordított. És a The Downward Spiral a Nine Inch Nailstől. Sőt, ha mondhatok még egy negyediket is: a Dirt az Alice In Chainstől.

Mi az élet értelme?

Szerinted ki a faszom tud erre válaszolni? (nevet) Nyilván mindenki mást tart fontosnak. Számomra leginkább az lényeges, hogy kiélvezzem a mindennapokat. Sokan úgy élik le az életüket, hogy megszületnek, kijárják a sulit, aztán munkába állnak, majd meghalnak, és közben semmi, de semmi az égvilágon nem történik velük. Na, ennél bizonyosan többnek kell lennie ennek az egésznek. Nyilván miután gyerekeid születnek, minden megváltozik, és onnantól fogva ők állnak a középpontban, nem te magad, de ezzel együtt is igyekszem kitartani amellett, amit mondtam: kiélvezem az életet, miközben tiszteletben tartok másokat, és igyekszem jól érezni magamat.

Az In Flames szeptember 28-án a Barba Negrában játszik a Hammer Concerts jóvoltából, az As I Lay Dying volt hangszereseit tömörítő Wovenwar és a brit While She Sleeps társaságában. További információk itt. Aki szeretné aláíratni az új lemezt a csapat tagjaival, illetve csak úgy általában véve szívesen találkozna velük, azt az In Flames magyar nyelvű facebookos posztban invitálja meg a klubba a koncert előtt. A dedikálás 17.30-tól 18.30-ig tart, és azokat is szeretettel várják rá, akik magán a koncerten egyébként nem vesznek részt.