Hip-hop, hardcore, metal, klasszikus zene, filozófia – nagyjából ezekből az összetevőkből pakolta egybe immáron harmadik önálló kiadványát In Lak'ech. A művésznév a Newborn, a The Idoru és a Bridge To Solace volt dobosát, Fellegi Ádámot takarja, aki egy másik arcát mutatja ebben a projektben. A Harmadik Fejezet – A kötelek megfeszülnek című anyagon olyan vendégek bukkannak fel a súlyos zenei színtérről, mint Kris Norris (Darkest Hour, Scar The Martyr) vagy Greg Bennick (Trial), de Ádám visszanyúlt a Bridge To Solace These Maps Are Written With Blood dalának bizonyos részleteihez is, hogy újraértelmezze őket. Kérdéseinkre is szívesen válaszolt.
A súlyos zenei színtéren a legtöbben a mai napig a Newbornból és a Bridge To Solace-ből ismernek,vagyis talán nem árt kicsit visszatérni a mostani projekted kezdeteihez: mikor és hogy lett Fellegi Ádámból In Lak'ech?
Valóban, a Bridge To Solace és a Newborn a fő szál, ezek közül is inkább a BTS volt az, ami igazán áttörte a határokat a műfajok között, illetve elfogadtatta magát a metal- és a punkközösséggel is valamennyire. A Newborn már fel is oszlott, mire „befuthatott volna", így inkább csak legendaként él tovább egy maréknyi ember emlékezetében, habár kétségkívül műfajteremtő volt a maga idejében a metal és a hardcore egyedi keverésével. Pont pár napja kaptam fényképet egy nagyméretű, friss Newborn-tetoválásról! (mosolyog) Egyébként érdekes, hogy a The Idoru majdnem mindig kimarad a felsorolásból, pedig alapító tagja voltam, a Newborn romjaira építettük rá. Az In Lak'ech projektet 2013-ban indítottam el, körülbelül két évvel az után, hogy visszavonultam az aktív, turnézó zenéléstől. Leírtam az első pár rímet, és fél év múlva pedig már debütált is az Első Fejezet. Mivel én addig kizárólag zeneszerzéssel – és előadással – foglalkoztam, teljesen nulláról indult ott a szövegírási pályám, viszont bíztam magamban annyira, hogy bevállaltam. Volt és van mit mondanom, és ezt tovább nem volt elegendő pusztán zenei formában közölnöm, úgy éreztem, hogy ki kell nyitni a számat. Ráadásul magyarul – ami szintén újdonság nekem –, közérthetően.
Mikor kezdtél el érdeklődni egyébként a hip-hop zenék iránt, és kik a kedvenceid a stílusból?
Épphogy hazaestem a Népstadionból, a Guns N' Roses koncertjéről '92-ben, nem sokra rá, '93-ban szembejött velem Ice-T Home Invasion című lemeze, ami annyira baszott oda, hogy nem is tértem magamhoz egy darabig. Nem is a zenéje, inkább a durva, arcbamászó nyelvezete, faragatlan stílusa volt az, ami levett a lábamról. A következő ilyen flashem a 'Just Look Around' lemez volt a Sick Of It All-tól '95-ben. Egész egyszerűen beleszerettem Ice-T-be, és ez a mai napig tart. Aztán nagyjából tíz-tizenkét évvel ezelőtt egy BTS-turnén Alexei Rodriguez barátunk (Catharsis-, 3 Inches Of Blood-, Prong-dobos) megmutatta a Revolutionary Vol.2 lemezt Immortal Technique-től, ami a sokadik „újjászületésemet" jelentette akkor! (mosolyog) Ő volt az első olyan hip-hop előadó, aki még csak véletlenül sem az arany fogairól, a – hol létező, hol nem létező – pénzéről, meg a – hol létező, hol nem létező – kurváiról rappelt, hanem valódi tartalommal töltötte fel a szövegeit olyannyira, hogy valóságos könyvtárazási munka kellett azok megértéséhez. Annyi információt nyújtott, annyi összefüggésre mutatott rá, hogy egy dalából többet megtanulhatott az ember, mint egy félévnyi történelem-oktatás során a középiskolában. Óriási hatással volt rám, évekig csak az internetet bújtam, könyveket olvastam, filmeket néztem ahhoz, hogy igazán megértsem a mondanivalóját. Azt gondolom, ez volt az alapozás a saját „hip-hop"-projektem beindításához.
Visszahallgatva az eddigi munkáidat, nekem kiérleltebbnek és egyben filozofikusabbnak, mélyebbnek is tűnik ez az új anyag a korábbiaknál. Mi inspirált a zenében és a szövegekben?
Örülök, hogy ezt mondod, ez mindenképpen így van. Az Első Fejezet pont olyan, mint amikor egy újszülött a világra jön. Nem lát, nem hall igazán, iszonyú sokkhatás az egész, a kellemes, biztonságos, meleg kis környezete után, így nem tehet mást, csak ordít. Valahogy én is így voltam vele. Kiömlött belőlem minden, ösztönösen, szabályozhatatlanul, mint amikor a tizedik viszkit nem tudja feldolgozni a szervezeted. És ez így van jól. Egyfajta önreflexiónak, a saját lelki, szellemi fejlődésem dokumentációjának szántam ezt az egész projektet a kezdettől fogva, azaz ha nem érzékelhető a változás a zenében, szövegekben, az azt jelenti, hogy az én életemben sem történt változás. (Rengeteg változás történt az életemben az elmúlt években.) A szövegeim alapját az ellenállás gondolata adja, ahogy ezt a punk-hardcore mentalitást nem tudom és nem is akarom levetkőzni. Elutasítani, szembemenni mindennel, ami „normálisnak" számít a beteg, degenerált társadalmunk groteszk sztenderdjei szerint. Lehet szó politikáról, vallásról, gazdaságról, pénzrendszerről, de akár a házasság hagyományos intézményéről, vagy a kulturális fogyasztási szokásainkról, az oktatási rendszerekről, vagy a különböző divatirányzatokról, úgy érzem, minden területen óriási problémák vannak, azaz lehet miről beszélni. Ahogy írom a lemezeket, igyekszem mindig eggyel jobban, eggyel mélyebben megfogalmazni ezeket a gondolatokat, de ha két szóval szeretném összefoglalni, akkor annyit mondanék FUCK YOU! (mosolyog) Illetve... Ami óriási különbség az alap punk-hardcore mondanivaló és az In Lak'ech mondanivaló között, az az, hogy az In Lak'ech projektben nem állok meg ott, hogy FUCK YOU, hanem igyekszem továbblépni és megoldást kínálni ezekre a fent említett problémákra. A „gond" ezzel csak annyi, hogy én az egyén személyes fejlődésében, változásában, változtatásában, szellemi-lelki forradalmában látom a hosszú távú megoldás kulcsát. Az emberek viszont nem szívesen hallanak arról, hogy változtatni kellene, mert amit csinálunk magunkkal, az nem más, mint önámítás, önbecsapás, hazugság. Az emberek nem szívesen válnak meg a saját magukról keservesen kialakított képtől. Mindenki a „státuszában" akarja definiálni önmagát, másokhoz viszonyítva. Amint felismerjük, hogy ezek csak álcák, álarcok, amikkel felvértezzük magunkat az életben, rögtön egy más emberi minőségbe lépünk át. Egy mondatban összefoglalva: nem lesz mindenkiből automatikusan „ember" attól, mert menő orvos, ügyvéd, képviselő, pap, satöbbi... Ez inspirál akkor, amikor leülök szöveget írni. Ez persze koránt sem jelenti azt, hogy én már levetkőztem minden olyan álarcot, ami meggátol abban, hogy igazán magamra találjak, de mindenképpen ezt szeretném előrevetíteni a szövegekkel.
Hogy kell elképzelni egy ilyen típusú anyag felvételeit technikailag? Mennyiben kell másképp gondolkodni, mint egy rocklemez esetében?
Az anyagon hallható gitárokat például mind én játszottam fel, leszámítva Kris Norris szólóját, így ezek pontosan úgy működnek, mint egy rocklemez esetében. Viszont ha mondjuk egy nagy létszámú orchestrát kell megszólaltani, akkor – anyagi források hiányában – kénytelenek vagyunk midikkel dolgozni, és bepötyögni a hangokat, összhangzatokat, amit a szimfonikusok játszanak.
Úgy tudom, mindent te írsz és hangszerelsz a dalokban. Mennyiben befolyásolja ezen a vonalon a dalszerzést, hogy dobos vagy?
Így van, ez egy egyszemélyes projekt. Sokat számít az összképben, hogy dobolással (is) foglalkoztam az elmúlt húsz évben. A ritmusszekció az alapja mindennek. Ha van egy pregnáns beat, vagy egy bitang láb-pergő sound, ott már nagy baj nem lehet... (mosolyog) Illetve ez fordítva is igaz: egy szar pergősounddal totálisan el lehet baszni egy lemez hangzását. Lásd például a Bridge To Solace legutolsó nagylemezét, a House Of The Dying Sunt.
Szövegírók közül kik a kedvenceid, vannak-e példaképeid?
Ahogy említettem, Immortal Technique nagy kedvenc, de ha a keményebb műfajokat nézzük, akkor talán a Catharsist említeném, ami anno nagy hatással volt rám. Nehéz kiemelni egyes előadókat, inkább azt mondanám, hogy az egész hardcore-punk műfaj mentalitása volt az, ami példaként lebegett előttem sokáig.
A Nemesis mindenképpen feltűnő a gitárorientáltsága miatt, kicsit talán ki is lóg a többi közül, de én személy szerint nagyon rég nem hallottam ennyire jó metal/rap-dalt. Hogy került be a számba Kris Norris?
Kris régebben a Darkest Hourben gitározott, akikkel sokszor koncertezgettünk együtt Európában, illetve az első, 2001-es idelátogatásuk óta baráti viszonyt ápolunk. Azóta már a Scar The Martyrt csinálja Joey Jordisonnal, szóval rég nem találkoztunk, de mivel imádom a gitárjátékat, arra gondoltam, milyen vicces lenne, ha szólózna egyet az új „hip-hop"-lemezemen... Szóval ráírtam egy e-mailt. Azonnal benne volt, igazán jó arc! Egyébként több ilyen rendhagyó kapcsolódás is van az In Lak'ech történetében. Amikor ráírtam például Mikael Sandorfra, a legendás melodikus svéd death metal-banda, a Gates Of Ishtar énekesére, hogy szeretném az egyik dalukat átültetni zongorára és egy hip-hop beatet csinálni belőle, egyből igent mondott. De ugyanez történt Tompával, az At The Gates énekesével is, akivel szintén régi turnécimborák vagyunk. Egyből igent mondott, amikor tervbe vettem az egyik At The Gates-riff „reppesítését"! (mosolyog) Imádom, amikor ezzel a fajta hozzáállással találkozom!
Többször is hallani-olvasni olyan vélekedéseket, amelyek szerint manapság a hip-hop tölti be azt a szerepet, amit azelőtt a rock meg a metal, vagyis a fiatalok elsősorban nem rocksztárok, hanem menő rapperek akarnak lenni. Szerinted így van-e ez, és ha igen, mi lehet az oka?
Nem tudom, hogy így van-e. Nekem mondjuk eleve gondom van azzal, ha valaki azért kezd el bármilyen zenét csinálni, mert „sztár" akar lenni. Mondjuk ha megnézzük a felhozatalt, a mai igazán „nagy" hip-hop előadók, például Kanye West láttán csak arra lehet gondolni, hogy hogy tudná ez a szar betölteni mondjuk a Queen szerepét?! Nyilván sehogy. Sajnos általában a hip-hop-a nagyon jellemző a valós, vagy elkamuzott rongyrázás, igazán értékes gondolatokkal ritkábban találkozik az ember. Mivel a mai világunkban megfigyelhető trendek is erősen az „anyagi" felé húznak, az elkápráztatásról, a külsőségekről szólnak – valódi tartalom nélkül –, sajnos természetes, hogy egy átlag srácot ez a sok értelmetlen marhaság megbolondít.
Nem tudom, hallottál-e Gene Simmons és Ice Cube vitájáról a rap és a rock szembeállításáról. Mit gondolsz erről?
Hallottam, olvastam, pont nálatok. Marhaság az egész. Nem csodálkozom azon, hogy egy Gene-szintű dinoszaurusz ilyesmit mond a hip-hopról, ahogyan én sem tudom tolerálni például Justin Biebert. Megértem. De szerintem marhaság. Miért szól bele? Semmi köze hozzá! Viszont azt sem nagyon értem, hogy mit keres az N.W.A a Rock And Roll Hall Of Fame-ben... Mindkét előadót kedvelem egyébként! Viszont a cikk alatt a kommentek nagyon kemények... (mosolyog) A kommentelő például, aki „tizenéve" rengeteget gyakorol otthon, hogy egyszer zenésznek nevezhesse magát... Nagyon szíven ütött. Ezek szerint még nem látta-hallotta a világ legnagyobb metalzenekara, a Metallica dobosát játszani. Ha VALAKI köztudottan nem tud dobolni, nos, az Lars. Ez nem ízlések és pofonok kérdése, Lars szegény kurvára nem tud dobolni. És most figyelj: ÉS? A világ legnagyobb metalzenekarát építette fel. Kit érdekel, hogy milyen zenész?! Ki a fasz számít „zenésznek"? Csak az, aki csukott szemmel is nyomja az arpeggiót a gitárján minden hangnemben, meg az, aki 260 bpm-nél is könnyedén hozza a blastbeatet? Mert akkor én sem vagyok zenész, pedig az elmúlt húsz évben kábé húsz lemezem jelent meg, és lejátszottam vagy ötszáz koncertet szerte a kontinensen... Most akkor mi van?
Mi a véleményed a hazai hip-hop színtérről, a most futó, legnépszerűbb előadókról és a hazai nagy öregekről?
Magát a hip-hop színteret nem ismerem, soha nem voltam részese. A most futó, népszerű előadókról inkább nem mondok semmit, mert még kevésbé tudom őket tolerálni, mint Justin Biebert, az öregekről pedig mindig tisztelettel beszéljen az ember! A szenior vonalat tiszteletben tartom, hiszen ők majdnem ugyanazt csinálták az elmúlt húsz évben a hip-hopban, amit én a hardcore/metalban, maximum nem turnéztak külföldön.
Egy-egy speciális alkalom kedvéért a Newbornnal és a BTS-szel is színpadra léptél az elmúlt időszakban. Várhatók-e további hasonló megmozdulások, vagy ezek véglegesen lezárt történetek?
Ember tervez... Én nem tervezem.
Nem hiányzik, hogy hagyományos zenekarban is játssz úgy, mint annak idején ezekben?
Nem. Más dolgok foglalkoztatnak.
Meddig juthatsz szerinted ezzel a projekttel, ki a fő célközönség, és milyenek a visszajelzések?
Hogy „meddig" juthatok vele, nézőpont kérdése, akárcsak minden más. Szerintem már az is óriási dolog, hogy kihoztam egy anyagot, amin nem változtatnék nagyon semmit, azaz számomra majdnem tökéletes! A célközönség az a maréknyi ember, aki nyitott az In Lak'ech üzenetére. Nem számít, hogy bőgatyás, fordított sapis rapper, vagy hosszú hajú, Nightwish-pólós metalos, esetleg szűkgatyás, vanses hardcore-srác, vagy a magyarországi krisna farmot alapította és vezette sokáig... Ritmikus Magyar Költészet, zenei korlátok nélkül. Ez az In Lak'ech. A visszajelzések mindenképp pozitívak, igazán negatív feedback nem jött, de ha jönne, sem izgatna különösebben, hiszen tudom, hogy mennyit dolgoztunk ezen Tomival (Práznek Tamás, a Riversound Productions főnöke), és úgy érzem, mindent elkövettünk annak érdekében, hogy kihozzuk ebből az anyagból a maximumot. Akkor zavarna csak egy – esetleges – negatív kritika, ha nem tettünk volna meg mindent.
Mik a terveid az idei évre nézve?
Ezen az interjún kívül még van pár sajtómegjelenés, interjú, satöbbi, de mást nagyon nem tervezek. Ez a projekt olyan, mint egy blog. Leülök, megírom – aztán szerzek hozzá egy kis zenét –, majd kirakom a világhálóra. Ha valakit érdekel, hozzáférhet, de én már nem viszem el neki személyesen.
Hozzászólások