Csirr, csörr, mondá a telefon egy kies délutánon.
Helló, Bea vagyok.
Helló, én pedig Tilo a Lacrimosából.
Örülök, hogy hallom a hangod!
Hogy s mint, minden oké?
Ha az igazságra vagy kíváncsi, hát kicseszettül ideges vagyok! No lássuk, mi az első kérdésed?
Izé… Erre nem készültem!
Csak viccelek, semmi gáz. Tételezzük fel, hogy soha életemben nem hallottam még a Lacrimosáról. Melyik az az egy szám, amelyet lejátszanál nekem, mint a legtökéletesebb bevezetőt a zenei világodba – és miért pont azt?
Hű, micsoda kérdés… Nos, az új albumunk legutolsó nótáját választanám, ez a Die Screie sind verstummt, és azért, mert mindama érzéseket, illetve zenei stílusokat tartalmazza, melyek manapság a Lacrimosára jellemzők.
Ha már az Echos albumról esett szó, engedd meg, hogy szívből gratuláljak hozzá. Épp annyira szeretem, mint minden egyes Lacrimosa albumot…
Köszönöm.
Számomra az Echo (visszhang) szó olyasmire utal, ami a múltra emlékeztet, vagy a múltból dereng elő. Neked mi járt a fejedben, amikor ezt a szót választottad az album címéül?
Alapvetően erről van szó. A múlt visszhangjairól. Amikor azon töprengtünk, hogyan nevezzük el az albumot, azokra a dolgokra akartunk utalni, melyek születésünk óta elkísérnek minket és hozzájárultak ahhoz, hogy azok legyünk, akik ma vagyunk. Amikor manapság döntéseket hozunk, valamennyiünket befolyásolnak olyan tapasztalatok, melyek a múltban gyökereznek. A múlthoz fűződő kapcsolat megjelenik zenei téren épp úgy, mint a szövegeimben.
Terveztek valami meglepetést a rajongók számára a közeljövőben? Például DVD-t vagy effélét?
Nagyon remélem, hogy magát az albumot tekintik meglepetésnek, haha! Mindig is ügyeltünk arra, hogy az egyes anyagok különbözzenek az előzőtől, sosem készítettünk két ugyanolyan lemezt. Valami kis változtatást mindig kitaláltunk a zenét illetően. Így történt ezúttal is, ezért remélem, mindenféle extra kiadvány, DVD nélkül is elégedettek lesznek.
Számomra semmi meglepő sem volt ebben az albumban, hisz évről-évre egyre szimfonikusabb albumokkal jelentkeztek. Afféle természetes fejlődés ez, nemde? Meglehet, tévedek, de számomra ez az irány törvényszerűnek tetszik. Miért gondolod, hogy mások ezen meghökkennek?
Hm… leginkább a közönség reakciójából szűröm le. Ha a korai, pl. tíz évvel ezelőtt készített albumokat vesszük, azok zenei világa teljesen eltért attól, amit a kilencvenes évek közepe táján kezdtünk játszani, mikor is egyre keményebbé váltunk…
Jaj, Tilo, ne már! Te is tudod, miről van szó! Naná, hogy az Echos teljesen más, mint egy tíz évvel ezelőtti anyag. Engem az érdekel, ugyan miért okoz az Echos meglepetést egy olyan album után, mint a Fassade?
Talán azért, mert a Fassade egy sokkal direktebb album volt. Erősebben gitárorientált. Valamint a szövegek is más világot képviseltek. Kapcsolatban álltak a modern társadalom dolgaival, míg a legutóbbi albumunk… hogy is mondjam… izé…
Nem könnyű angolul megfogalmazni, igaz?
Haha! Szóval az Echos zenei újításokat rejt, olyan hangszereket is megszólaltattunk, amelyeket eddig sosem. Hogy mást ne említsek, itt van például a trombita, amelynek aztán a legkevesebb köze sincs a gótikus zenei világhoz. Mégis felhasználtam, a Sacrifice-ban hallható. Továbbá, a szövegek ezúttal sokkal inkább érzelmi témákkal foglalkoznak. Lehet, hogy tévedek, de szerintem az emberek a Fassade után nem ilyen albumra számítottak, inkább valami kevésbé nagyzenekari és érzelmes anyagot képzeltek el. Azok, akik már hallották az album bizonyos részeit, vagy a single CD-n kiadott nótákat, legalábbis a meglepettségükről biztosítottak.
Oké, meggyőztél! A minap olvastam a Rock Hardban tett nyilatkozatodat, mely szerint nem terveztek turnét az új albummal. Bár nem vagyok tökély németből, de annyit azért kiollóztam, hogy pihenésre van szükséged. Ez az igazság? Mikorra terveztek koncerteket?
Semmit sem tervezünk…
Semmit???!!! Ne! Ez nem lehet igaz!…
(nevet) Majd meglátjuk, hogy alakulnak a dolgok. Ha lehetőségünk nyílik játszani egy-egy fesztiválon, akkor szóba jöhet a dolog, de mi magunk nem tervezünk turnét.
Ez felettébb szomorúvá tesz… Na mindegy, csavarintsunk egyet az idő kerekén. A most következő kérdéseket valószínűleg többször hallottad már, de mivel mi ketten az első alkalommal beszélgetünk, én mégis felteszem őket. Mint azt bizonyára sejted, a magyar rockmagazinokra nem épp az a jellemző, hogy elől-hátul kilógnak belőlük a Lacrimosa-interjúk…
Magam is így vélem! (nevet)
…Én pedig személyes küldetésemnek tartom, hogy a Lacrimosát ismertté tegyem ebben az országban, amennyire ez tőlem telik. Valószínűleg nem túlzok, ha azt mondom, hogy a legnagyobb magyar Lacrimosa rajongóval beszélgetsz most éppen… Szóval légyszi, válaszolgass türelmesen, oké?
Semmi gond! (nevet) Imádom a küldetésedet!
Nos. Az Angst és Einsamkeit albumok elkészítése után mi inspirált arra, hogy egyre keményebb, majd egyre szimfonikusabb zenei világ felé fordulj? Ez természetes fejlődésnek volt tekinthető a te esetedben?
Valamiképp igen. Tudod, bármilyen zenét is komponáltam, az mindig szorosan kötődött az aktuális énemhez. Amikor az Angstot írtam, akkor azokkal a zenei kifejezőeszközökkel tudtam átadni a gondolataimat. Idővel ez megváltozott, új élményekre, tapasztalatokra volt szükségem. Sok death metalt hallgattam, így felmerült bennem az ötlet: a hagyományosnak tekinthető Lacrimosa hangzást kombinálhatnám ezzel a nyers, kemény kifejezésformával. Akkor még nem dívott sem a dark, sem a gothic metal, mint stílus.
Ez a keményebb vonal mindig is benned lappangott? Volt ennek gyökere a te világodban?
Igen, mindig is sok death, thrash zenét hallgattam, és nem túl gyakran ugyan, de power metalt is. A nyolcvanas évek muzsikáit. Hogy bennem gyökerezett-e? Nem tudom. Sosem voltam teljes mértékben elkötelezve egyetlen zenei stílusnak sem. Ezért alakulhatott ki az is, hogy a Lacrimosára nem lehet határozottan rásütni egyetlen irányzat bélyegét sem. Nem lehet beskatulyázni. Olyan sok értékes zenei irányzat létezik és ezeket nagyszerűen lehet kombinálni. Ezt tettük az Echos albumon is: elegyítettük a barokk és klasszikus zenét a metallal. Ami pedig az egyre erősödő szimfonikus jelleget illeti, nos, ez irányban is rendelkezem gyökerekkel. Mindig szerettem Mozart műveit hallgatni, noha sosem tanultam hangszeren játszani…
Ezt egyszerűen nem hiszem el! Tényleg! Arról már nem is beszélek, hogy ezzel lelőtted egy csomó kérdésemet! A francba!…
(Percekig tartó röhögés mindkét oldalon…)
Természetesen időt szántam arra, hogy magamtól megtanuljak játszani bizonyos hangszereken, illetve rájöjjek a zeneszerzés mikéntjére, főként a nagyzenekari hangszerelés terén.
Szövegeidnek jelentős részében ugyanazok a kulcsszavak fedezhetők fel. A leggyakoribbak: magány, butaság, gyűlölet, félelem, sötétség, vágyakozás… Nyilvánvaló, hogy jobb szeretsz az élet, illetve az emberi érzelmek sötétebb, szomorúbb oldaláról írni. Még akkor is, amikor a szerelemről írsz, lehangoló, sőt, olykor kegyetlen érzésekkel kell szembesülnünk a szövegekben. Helyes a meglátásom?
Igen. Tudod, nálam a következőképp működik a dolog. Amikor boldog vagyok és elégedett, akkor nem érzem annak szükségét, hogy bármiről is írjak. Olyankor nem ülök le komponálni vagy szövegeket költeni. Valami erős érzelmi kitörésnek kell történnie ehhez, ami – úgymond - ki akar szabadulni belőlem. Ilyetén módon sokszor előfordul, hogy nem tudok alkotni és az is természetessé válik, hogy amikor igen, akkor sokkal inkább sötét, depresszív jellegű érzelmek kívánkoznak elő belőlem. A boldogságomat nem érzem szükségesnek szavakba, illetve zenébe önteni.
Meg tudlak érteni, mert én ugyanígy vagyok ezzel, csak épp nem dalszövegek, hanem regények terén… Érdekelne, hogy a zenei tehetséged honnan ered? Afféle családi örökség, vagy netán te vagy az egyetlen muzsikus a famíliában?
A családban én vagyok az egyetlen zenész, bár az apám tud zongorázni. Ami azt illeti, sokkal jobban, mint én. De profi szinten senki sem foglalkozik ezzel.
Ezek szerint tanulnod kellett a zeneszerzést valamiféle erre szakosodott iskolában, igaz?
Fiatalabb koromban trombitáltam, de ez egy szólóhangszer, így nem igazán alkalmas arra, hogy a segítségével harmóniákat vagy zeneszerzést tanuljon az ember. Meg kell valljam, sulis koromban nem túlzottan érdekelt az egész. Csak később nyílt meg az érdeklődésem ez irányban, iskola után. A szövegírás sokkal korábban jelentkezett. Idővel igényem támadt arra, hogy a leírt szövegeimhez zenét társítsak, így leültem otthon a szüleim zongorájához és dallamokat kezdtem pötyögtetni az általam kiötlött mondanivalóhoz. Így tanultam meg zongorázni. Rájöttem, hogy a zeneszerzés megnyugtat, felszabadít és boldoggá tesz.
Mennyi időt vesz igénybe kidolgozni egy olyan dalt, mint pl. a Kyrie vagy a Sanctus?
Nem nagyon emlékszem… Talán két-három hónapig tartott. De ez nem azt jelenti, hogy minden nap fölötte görnyedtem. Valójában három-négy éjszaka alatt megírtam.
Tehát éjszaka dolgozol.
Többnyire igen.
Ennek mi az oka? Csendre van szükséged?
Igen. És sokkal könnyebben jutok ihlethez, mélyebbre tudok ásni az érzelmeimben.
Ezek szerint a Lacrimosa zenéje az éj muzsikája.
Így van! (nevet)
A hangulatodtól függ, hogy egy Kyrie-szerű nótát hozol össze, vagy egy Copycat hangulatút?
Teljes mértékben.
Egek ura! Milyen hangulatban lehettél, amikor a Copycatet írtad?!?!
(nevet) Valójában a Copycat a véletlennek volt köszönhető. Egy éjszaka felébredtem és egyszerűen ott ült a fejemben. Ez egyébként gyakran előfordul – mármint a tudatalattim kis trükkjei. A tudatalatti sokszor segít abban, mit hogyan lehet a legjobban kifejezni, leírni. Néha meg sem értem igazán, mi az, amit írok, mindössze teszem, amit a tudatalattim parancsol és csak utána kezdek álmélkodni rajta, mit is jelenthet ez az egész. Számomra jelentősek az ilyesfajta behatások. Ha az ember erősen odafigyel a belső világára, az érzelmeire, gyakorta megesik, hogy egy éjszaka felébred és egy kész dal ott van az agyában.
Kik a kedvenc zeneszerzőid? Mozartot már említetted…
Mozart, Roger Waters a Pink Floydból, David Bowie… hű, sok van ám!…
A nevek egyben arra is utalnak, milyen zenéket szeretsz hallgatni, amikor otthon vagy?
Természetesen. Ugyanakkor tudom, akadnak zeneszerzők, akik nagyságrendekkel jobbak Mozartnál. Sokan úgy tartják, Bach messze meghaladta korát és valóságos lángelme volt. Számomra nem az a fontos, hogy valaki technikailag mennyire jó vagy újító hatású. Engem az érdekel, hogy a zenéje megérintsen. Nem csupán a zenében, de a versekben, képekben, festményekben, vagyis a művészet valamennyi ágában az a fontos számomra, hogy a mű megérintsen. Nem értem azokat az embereket, akik elmennek egy múzeumba, lecövekelnek egy-egy kép előtt és órákig beszélnek arról, miért vélik tökéletesnek. A művészet – és számomra legfőképp a zene – arról szóljon, hogy hasson rám. Ha ezt nem érzem, tőlem a világ legnagyobb géniusza is alkothatta, akkor sem érdekel, haha!
Ha már különféle művészeti ágakat említettél: kipróbáltad valaha is a tehetségedet bármely más területen? Festészetben vagy költészetben? Költészeten az önálló verseket értem, nem a dalszövegeket…
Igen, mielőtt a zenével kezdtem foglalkozni, már akkoriban is sokat írtam. Manapság is vannak olyan történeteim, amelyeknek semmi közük a Lacrimosa világához, de sajnos nincs sok időm ilyesmire.
Hát igen, a rettentő nagy elfoglaltság, ugyebár…
(nevet)
A fekete-fehér koncepcióról: ezt már akkor kitaláltad magadnak, mielőtt zenélni kezdtél, vagy csupán az első album kidolgozásánál jutott eszedbe?
Az első album körvonalazódása idején azon tűnődtem, hogyan tehetném az egészet minél látványosabbá. Olyan képi világot akartam találni, amely a lehető legjobban kifejezi az anyag természetét. Végül arra jutottam, hogy a fekete-fehér megoldás válna be leginkább, mert…
…szokatlan?
…is, de emellett ez emeli ki legjobban a szürke szín árnyalatait. Egy színes kép esetében az emberek sokkal inkább a színekre figyelnek. Számomra igen fontos a szürke különféle árnyalatainak megjelenítése. Ha egy fekete-fehér képet nézel, nem a színekre figyelsz, hanem a mélyére tudsz hatolni annak, amit magad előtt látsz. A fekete és fehér közötti számtalan árnyalat pedig utal a Lacrimosa zenéjének sokszínűségére is.
Biztos vagyok benne, hogy számtalanszor megkérdezték már tőled, de én is csatlakozom a hosszan kígyózó sorhoz: miért ragaszkodsz ahhoz, hogy németül írj? Túlságosan bonyolult volna, vagy netán lehetetlennek tartod, hogy az érzelmeidet és a gondolataidat angolul is szavakba tudd önteni?
Számomra az a legfontosabb, hogy száz százalékosan azt tudjam kifejezni, amit érzek és gondolok. Természetesen ezt az anyanyelvemen a legkönnyebb megtenni. De akadnak olyan témák is, melyeknél a német nyelv nem megfelelően árnyalt, nem elég kifejező. Ilyen például a Copycat, vagy az új album esetében az Apart. Ezek nem működnének németül. Mindig aszerint használom a nyelveket, hogy azok a lehető legközvetlenebbül közvetítsék az érzéseimet. Így többnyire maradok az anyanyelvemnél, noha tisztában vagyok vele, hogy az angol sokat lendítene az ügyemen anyagilag!
Mi lehet a következő fejezet a Lacrimosa zenei fejlődésében? Nem hiszem, hogy a klasszikus zenének és a rocknak ez a tökéletes összeolvasztása még tovább finomítható… Nem tervezel például egy teljes egészében szimfonikus albumot? Vagy miként képzeled az általad alkotott zenét a közeljövőben?
Ami a továbbfejlesztést illeti… nem is tudom. Annak idején, miután a Stille megjelent, sokan azt kérdezték tőlem, mit fogok eztán kitalálni, mert már akkor sem tudták elképzelni, hogy fokozható ez a párosítás. Jelenleg nem tudom, merre halad majd a Lacrimosa zenei irányvonala, mit fogok legközelebb megváltoztatni. A Lacrimosa muzsikája mindig is annak függvénye volt, hogy személy szerint én milyen zenei irányzat felé fordulok. Én viszont még nem látom előre, mi történik majd velem, bennem az elkövetkező egy-két évben…
Könyörgöm, el ne kezdj nu metalt hallgatni!
Ettől nem kell félned! (Percekig tartó vigalom mindkét oldalon…)
Tényleg nem tudom, mit hoz a jövő, sem szövegek terén, sem a szövegek hatására létrejövő zene terén. Nyitott vagyok, a zenésztársaimat is mindig figyelem, amikor a stúdióban találkozunk. Figyelem, milyen ötleteket, behatásokat hoznak magukkal innen-onnan. Néha magam is igen meglepődöm azon, amit létrehozok. Legutóbb akkor ért nagy meglepetés, amikor meghallgattam az Echos albumot! (nevet)
De annyi azért biztosra vehető, hogy továbbra is egy részben szimfonikus, részben metal zenét tartalmazó anyag következik eztán is…
Fogalmam sincs. Bármi elképzelhető!
Hűha… Na jó. Van számodra egy nagyszerű hírem.
Éspedig?
Nincs több kérdésem!
Ez nem túl jó hír, mert remekül éreztem magam, jól szórakoztam.
Ami azt illeti… mielőtt elbúcsúzunk, szeretnék köszönetet mondani neked sok-sok dologért. És most nagyon őszinte leszek. Köszönöm neked, hogy megírtál olyan dalokat, mint a Deine Nähe, Die Strasse der Zeit, Halt mich, vagy a Stolzes Herz csodálatos zongora változata. És köszönöm neked a Darknesst.
Hű… ez igazán szép tőled. Nagyon köszönöm.
Tudnod kell… vagyis a fenét kell tudnod, de akkor is elmondom! A te úgynevezett fekete-fehér világod a létező leggyönyörűbb színeket hozta az életembe. Sokat segítesz nekem. Számomra két úgynevezett “személyes isten” létezik ezen a világon – és ezek egyike te vagy.
Hm… Ezzel most sokkoltál.
Tudom, nem könnyű ezzel bármit is kezdeni. Pusztán azért mondtam el, mert ki tudja, tán ez az első s egyben utolsó alkalom arra, hogy beszélhetünk…
(Ezek után még szó esett arról, hogy mindenkinek vannak álmai. Még a szegény, szerencsétlen, izzadó tenyerű és dadogó rajongónak is. Szó esett egy közeljövőben lehetséges személyes találkozásról, arról, hogy ez neki, mármint Tilonak miért lenne megtiszteltetés – és még csak nem is viccelt, hehe…)
Végezetül: kérlek, vigyázz a szép hangodra, ne bagózz túl sokat! Jó egészséget kívánok és boldogságot az életedben. És ragyogj tovább… mert ugye tudod, hogy ragyogsz?
Ilyen vagy olyan módon valamennyien ragyogunk.
