Szeptember végén jelent meg az Ozone Mama új nagylemeze, a Sonic Glory, amely itthon és külföldön is maximálisan elnyerte a zenei szakma elismerését. A Gábor András (gitár), Székely Márton (ének), Dobos Gergely (basszusgitár) és Gulyás Máté (dobok) alkotta kvartett méltán tarthat számot mindazok elismerésére, akik kedvelik a rockzene hőskorának klasszikus amerikai és brit nagyjait, de azoknak is érdemes belehallgatniuk az albumba, akik már seattle-i szűrőn keresztül, a grunge-mozgalommal szívták magukba a '70-es évek elejének hatásait. A banda három tagja válaszolt a Shock! kérdéseire.
Ahogy olvasom a kritikákat, kommenteket, mindenkinek nagyon tetszik az új lemez. Számítottatok rá, hogy ennyire pozitív lesz a visszhang?
Gábor András: Reméltem, hogy így lesz, és persze örömmel tölt el. Elég sok munka van benne, és eddig talán a legegységesebb, legjobb hangzású lemezünk a Sonic Glory, sokan mondták eddig, hogy ezzel a lemezzel sikerült szintet lépnünk. Ha mások így gondolják, akkor szerintem boldogok és büszkék lehetünk.
Székely Márton: Ennyi pozitív kritikára nem számítottam, de nagyon jól esett, hogy ilyen sokan elismerték a munkánkat idehaza és külföldön is.
Gulyás Máté: Próbáltunk őszinte lemezt csinálni, őszinte gondolatokkal, és persze, kíváncsiak voltunk, hogy fogadják majd. Örülünk a pozitív visszhangnak.
Milyen előzetes elképzelésekkel álltatok neki az albumnak? Vannak egyáltalán ilyen terveitek, vagy teljesen spontán alkottok?
Andris: Néhány dal már ötlet szinten meg megvolt a fejemben, Marci dala, a Hope sem most született, hanem érlelődött egy ideje, viszont emellett került pár olyan dal is a lemezre, ami közvetlenül a stúdióba vonulás előtt íródott, meglehetősen spontán módon, mikor már közeledett a lemezfelvétel.
Marci: Az elképzelésünk csak annyi volt, hogy jó dalokat akarunk felpakolni az új lemezre. És ahogy jöttek az ötletek, kezdett kibontakozni az a koncepció, hogy kicsit szélesebbre tárjuk a saját stílusunk határait. Többféle hangulatot, színesebb hangszerelést vizionáltunk, és úgy érzem, sikerült is teljesítenünk ezeket az elképzeléseinket.
Máté: A lényeg, hogy a zenénk általi életérzést közvetíthessük. Ehhez szükséges egy bizonyos szintű spontaneitás életvitel, és alkotás szempontjából is.
Miben lett több, jobb szerintetek a Sonic Glory, mint az eddigi munkáitok?
Andris: A Sonic Glory a megelőző felvételeknél sokkal egységesebb, egyben színesebb és érettebb lemez lett, átgondoltabb előkészülettel. Hangzásában is felülmúlja az előző két albumot.
Marci: Már a 2013-as Freedom EP-re is felkerült a „döngölős" rock'n'roll-nóták mellé egy új szín, ez volt a pszichedelikus, történetmesélős The Juggernaut. Az új lemezen mindenképpen szerettünk volna még további hangulatokat megfesteni, így a Sonic Glory még színesebbre sikeredett, mint a korábbi kiadványaink.
Hogyan jött be a képbe az amerikai vonal a keverés tekintetében, és miért volt erre szükség?
Andris: Már egy ideje kacérkodtunk a gondolattal, hogy külföldön készüljenek az utómunkálatok. Egyre több zenekar küldi ki felvett anyagát külföldi szakemberekhez. Az eredmény a mi lemezünkön is hallatszik. A keverésért felelős New York-i szaki keresett fel minket, miután hallotta az előző anyagunkat, írt, hogy szívesen dolgozna velünk, elfogadtuk az ajánlatát és végül nagyon jó munkát csinált. A mastering pedig Los Angelesben készült egy másik szakembernél, akit a New York-i hangmérnök ajánlott.
Máté: Ki akartuk próbálni, mi lesz abból, ha egy eleve „americana" zenét amerikai kéz csiszol.
A Led Zeppelin továbbra is elég erősen ott van a zenétekben. Zavar, ha valaki szóvá teszi ezt, netán felemleget más nagyságokat is, akik érezhetően befolyással voltak rátok?
Andris: Miért zavarna? Mindenkire hatással vannak más zenekarok. A mi zenénkre főleg a '60-as és '70-es évek amerikai és angol classic rock zenekarai hatottak leginkább, valamint azok, akik ma is ezekhez a zenékhez nyúlnak vissza. De a korai '90-es évek alternatív zenei hangulata egyaránt fellelhető az Ozone Mama zenéjében, mivel mindnyájunk életében fontos időszak volt ez az évtized.
Marci: Nem zavar. A rockzene alapjait az '50-es, '60-as, '70-es években ezek az ikonikus zenekarok rakták le, és mi ezekre az alapkövekre építjük a saját zenei világunkat.
Máté: Engem sem zavar, ebben a zenében a Led Zeppelin és más nagyságok stílusjegyei szinte kikerülhetetlenek, és ebben semmi rossz nincs, ez így természetes.
Kik a zenekarban a közös kedvencek?
Andris: Mindannyian hallgatunk más és más zenéket, de a Led Zeppelin, a Monster Magnet, a Blind Melon vagy a Black Crowes mindenképpen közös kedvencek. Én a rock mellett rengeteg alternative country, blues és motown zenét is hallgatok.
Marci: Led Zeppelin, The Black Crowes, Blind Melon, Monster Magnet.
Máté: Én például Gergőt szeretem, de Marci lehet, hogy Andris felé kacsintgat. (mosolyog)
Mi a véleményetek az utóbbi évek retro-hullámáról a nemzetközi rockvilágban? Egészséges-e, hogy zenekarok serege kopírozza a negyven-ötven évvel ezelőtti hangzásokat? Hallotok-e valami újat is ezekben a zenekarokban?
Andris: Örülök ennek a „mozgalomnak", hiszen a közelmúltban hosszú éveken keresztül az igazi, őszinte élőzenei rock n' roll halott volt. A '90-es évek második felétől körülbelül 2010-ig az indie és a metal ment, ha már a rockzenénél tartunk. Pár éve végre más a helyzet. Akik a blues-alapú, klasszikusabb, dögösebb és kevésbé kommersz, mégis örökzöld rockzenét kedvelik, nyilván örülnek annak, hogy teret kaptak ilyen zenekarok is. Sok kortárs retrorock-banda a saját ízlése szerint nyúl vissza a klasszikus rockzenéhez, és bőven hoznak újat, nem csak csontig rágott riffeket.
Marci: Én személy szerint sokkal jobban örülök ennek a retro-rock hullámnak és a „vissza-a-gyökerekhez" hangzású felvételeknek, mint például a műanyag, agyonpolírozott tucat-popzenének vagy még rosszabb esetben ál-rockzenének. Rengeteg olyan zenekart ismerünk, akik hozzánk hasonlóan a klasszikus rockzenei hagyatékot örökítik tovább a 21. századba. Ezek közül pedig azok az igazán jó zenekarok – szerintem például ilyen a Crobot, a Rival Sons és a The Temperance Movement –, akik erős, fogós dalokat tudnak írni, mert stílustól függetlenül ez a legfontosabb. De az, hogy kinek mi tetszik, úgyis egyéni ízlés dolga. Én mindenkit arra bíztatok, hogy nyitott füllel járjon, és ne csak a tömegmédia által tukmált zenei kínálatból válasszon.
Máté: Egészségesnek egészséges, újat pedig mindig lehet hallani bennük, pont azért, mert negyven-ötven évvel ezelőtti zene alapjait ültetik át a mai kor, és saját maguk szájízére. Egészségtelen maximum annak lehet, akinek fő az agya ettől, de felőlem főhet.
Mi szerintetek az, amivel az Ozone Mama adott esetben több egy-egy ilyen futószalagon érkezett skandináv vagy amerikai retro-bandánál?
Andris: Talán egyrészt, hogy magyarok vagyunk. Ezt az americana-classic rock vonalat nem sokan csinálják itthon, ráadásul mi ezt autentikusan, angol nyelven tesszük. Érdekességnek számíthat külföldön, ha Magyarországról jelentkezik egy zenekar angol nyelven ebben a műfajból, mert amúgy sem sokat hallani magáról Magyarországról. Sok zenekar azon kívül, hogy külsőségekben világsztárokra akar hasonlítani, kliséket durrogtat, mi viszont próbálunk állandóan kísérletezni, ráadásul kicsit a korai '90-es évek hangzás- és dallamvilágával is megfűszerezzük a zenénket a '60-as, '70-es évek hangzása mellett. Nem vagyunk kifejezetten retro- vagy stonerbanda, nem akarunk hasonlítani konkrétan senkire, mi 2015-ben csináljuk ezt a zenét. Nyilván inspiráltak minket egyes zenekarok az említett időszakokból, de azt játsszuk, ami jön belőlünk, őszintén, büszkén és lehetőleg hangosan. (mosolyog) A futószalag inkább a mulatósra, műanyag mainstreamre vagy lakossági hipszterpop-zenére érvényes, amelyekben sem egyéniség, sem őszinteség nincs, főleg nem tartalom. Ízlések és pofonok, de az biztos, hogy annyira még nem folyik a csapból az őszinte retro-rock, ami túltesz a felületes pózerkedésen, főleg nem errefelé.
Marci: Nem tudom, milyen futószalagra gondolsz! A kortárs rockzenekarok ugyanolyan nehéz helyzetben vannak világszerte, mint idehaza, és minden lehetőséget meg kell ragadniuk, hogy eljussanak az emberekhez. Mi igyekszünk minél jobb dalokat írni, és ezeket a lehető legjobban eljátszani a koncerteken. Az eddigi visszaigazolások folyamatosan megerősítenek minket abban, hogy jó az, amit csinálunk.
Máté: Mi nem futószalagról érkeztünk.
Szerintetek milyen esélyekkel indul Magyarországon az Ozone Mama? Mennyiben nehezíti a dolgotokat az angol nyelv használata, és mennyiben láttok esélyt mondjuk némi rádiós jelenlétre?
Marci: Az angol nyelv használata ma már nem jelent akadályt itthon, hiszen a mi korosztályunk és a még fiatalabbak nagy része ért és beszél angolul, és angol nyelvű zenét is hallgat. Rádiós játszást annak ellenére sikerült már kiharcolnunk például a Petőfi Rádióban vagy a Forrás Rádióban, hogy idehaza kevés rockzene szól a rádiókból.
Andris: Szerintem sajnos kedvezőtlen az angol nyelvű zene helyzete itthon még mindig. Mi azért éneklünk angolul, mert csakis így tudunk külföldön szerencsét próbálni, valamint ettől lesz ez a zene autentikus. A rockzenét idehaza ízlés-rendészként „elkapcsolási faktornak" nevezik egyesek, vagy üzletileg nem kifizetődőnek, holott 2015-ben a piacnak pont az lenne a lényege, hogy minden közönséget kiszolgáljon, minden piaci rést betömjön, így a rockrajongók igényeit is kiszolgálja. Kereslet lenne bőven, még sincs rockrádiónk. Az őszinte, igazi rockzenét azonban sajnos, ha jól megnézzük, alaposan elnyomják világszerte, hol kisebb, hol nagyobb mértékben, mivel ez egy szókimondó, gondolkodásra és szabadságra ösztönző, amolyan „mozgalmi" műfaj tele valós értékkel.
Mik a külföldi terveitek a Sonic Gloryval? Segített-e bármit, amikor pár éve felkerültetek a Classic Rock magazin egyik CD-válogatására? Egyáltalán hogyan jött ez a lehetőség akkor?
Andris: Külföldön bizonyos tekintetben valóban számított. Felkerestek minket, így bekerültünk, ezért érdemes naprakésznek lenni a zenében, és lehetőleg folyamatos kapcsolatot tartani külföldi újságírókkal, bloggerekkel, ismerkedni koncerteken.
Kivel szerettek koncertezni a hazai csapatok közül, és kivel játszanátok szívesen a nemzetközi színtérről?
Marci: Ha csak az eddigi turnétársainkat nézzük, akkor Junkie Jack Flash, The Trousers, Mocsok1Kölykök, de általában minden zenekarral megtaláljuk a közös hangot. A nemzetközi színtéren pedig ott vannak dán barátaink, a The White Dominos, velük biztosan fogunk még közös koncertet adni.
Andris: A Trousersék például haverok, velük elég sokat játszottunk, vagy az Anna and the Barbies, őket is nagyon szeretjük. Nemzetközi színtérről szívesen turnéznánk a Monster Magnettel vagy a Rival Sonsszal.
Mit vártok zenekari szinten a 2016-os évtől?
Marci: Egyre tudatosabban próbálunk nemzetközi vizekre is evezni, és ha minden igaz, jövő évben sikerül is egy európai turnét tető alá hoznunk. Na, azt nagyon várjuk!
Andris: Minél több külföldi bulit, minél több sikeres fesztivál fellépést, valamint azt, hogy minél több emberhez eljusson a zenénk és boldoggá tegyük őket. Zenélni szeretnénk, mert ennek élünk.
Máté: A szilvesztert. És kígyóbőr csizmát.
Egyenként: mi minden idők három legjobb lemeze?
Andris: Rolling Stones – Let It Bleed, The Black Crowes – By Your Side, The Allman Brothers – Wipe The Windows, Check The Oil, Dollar Gas (live).
Marci: The Beatles – Abbey Road, Pearl Jam – Vs., Soundgarden – Superunkown.
Máté: Dave Brubeck – Indian Summer, Pink Floyd – Wish You Were Here, Janis Joplin –Pearl.
Mi az élet értelme?
Marci: 42 – ez evidens. (mosolyog)
Andris: Legyél érdeklődő, nyitottan járj a világban és segíts másokon, mert annak biztosan van értelme. A boldogság és szeretet nagyon fontos, a zene pedig megváltást jelent. Ennyi bölcselet talán elég lesz mára. (mosolyog)
Máté: A 4 decis sör. (mosolyog)
