Második lemezével jelentkezett idén a hazai, jobb híján még ma is progresszívnek nevezett színtér egyik legreményteljesebb zenekara. A Bare To The Bone album mindenféle begyömöszölési kísérlet ellenére is leveti magáról a skatulyákat, és bárki figyelmére igényt tarthat, aki kedveli a kellően intelligens, de emellett is fajsúlyos és néhol már-már meglepően ragadós dallamokkal teli zenéket. Kántor Tamás gitárost kérdeztük a lemezről.
Hazai viszonyok között még ma sem feltétlenül számít általánosnak, hogy három év teljen el két lemez között, de a Solar Scream egyébként sem egy pörgős zenekar. Mi tartott ennyi ideig?
Remélem, nem haragszol, ha rád cáfolok a hazai viszonyokat illetően. Tény, hogy vannak jól futó bandák, akik menetrendszerűen hozzák ki az anyagaikat, sok fesztiválon ott vannak, satöbbi, de az underground nagy része körülbelül a mi cipőnkben jár. Ha csak felpillantok a polcomra, ott a Wendigo, az Angertea vagy a Wackor összes lemeze, és ők sem jelentkeztek gyakrabban albumokkal. Sőt, a mindenképp pár kategóriával felettünk lévő Superbutt, Subscribe és Blind Myself egyes kiadványai között is eltelik ennyi idő. Például a Salvus és a Stonedirt is most készül új lemezzel, és akkor debütáltak, amikor mi. Nem hinném, hogy ez kizárólag a „lustaságunkon" múlna. Tényleg nem érzem soknak a három évet, ha a körülményeket nézzük. Szinte a semmiből kell motivációt csiholnunk a dolgainkhoz, és persze mindent saját zsebből állunk. A sztori röviden: 2006-ban felvettük a Dividert, egy évig „házaltunk" a kiadás kapcsán, közben emiatt egymást öltük a próbákon, aztán volt egy tagcsere, Antal Dávid helyére visszajött Völgyesi Csaba bőgős, akivel újra betanultuk a koncertprogramot. Közben írtuk a dalokat, majd több mint fél éven át rögzítettük és kevertük őket, hétvégén Szegedre utazgatva. Ha Vári mester nem ért rá, maradtunk itthon, hiszen ő sem főállásban stúdiózik. Szóval nem volt olyan hűdenagy üresjárat, de kifelé tényleg eltűntünk másfél évre a 2008-as nyári koncertek, és az új lemez 2010 eleji beharangozása között.
Mire volt elegendő az első album annak idején, mennyire sikerült megalapoznotok vele a zenekar hírnevét?
Aránylag sok cikk jelent meg a Divider lemezről, interjúnk is volt rendesen. Tehát aki aktívan érdeklődik a hazai rock/metal színtér iránt, az nagy eséllyel ismeri a nevünket. Viszont van még a lemezből rendesen, nem kapkodták el a boltokból. De hát már az is valami, hogy sokan letöltötték, és megemlítik az új lemez kapcsán is. Csak ugye ez is kapcsolódik az előző témához: a mérleg két serpenyője „nincs egálban", hiszen amiben nekünk három évnyi munkánk és minimum félmillió forintunk van, azt két klikkeléssel bárki megszerezheti, és ugyanennyivel törölheti is, ha elsőre nem kapta el a zene. Persze abszolút nem haragszunk a letöltések miatt, mi is megosztunk a honlapon egyes dalokat, sőt, örülünk neki, hogy terjed a hírünk, ha valakinek tetszik a muzsikánk – de a zenekar szekere ettől még nem lódul meg, és nem kapunk közvetlen visszacsatolást. Azért próbáltunk most is pár koncertet lekötni a lemezmegjelenés kapcsán, de pl. egy nagyobb név elé bekerülni szintén nem olcsó dolog. Szóval maradunk az underground legalján, és inkább szájhagyomány útján terjedünk.
Változtatnál-e mai fejjel valamit a debütáló lemezen?
A dalokat kivétel nélkül szeretem máig, de van, amit jobban kidolgozhattunk volna, és pár dalnál érzem, hogy hamarabb vége lehetne. Ilyen az új lemeznél is lesz biztos, mert vannak témák, amiket most is percekig húztuk, de akkor és ott úgy éreztük, a dal hangulatát csorbítanánk egy gyors lekeveréssel. Visszatekintve a fő probléma az volt a Dividerrel, hogy három különböző helyen dolgoztunk vele, fájlokat vittünk és hoztunk, és nem volt igazán „gazdája" a dolgoknak. Vannak rajta olyan hibák, amik kiküszöbölhetőek lettek volna, ha van valaki, aki hozzáértő füllel és fejjel, teljes odaadással ott van minden munkafázisnál. De pont ezért vágtunk a Bare To The Bone projektbe úgy bele, hogy mindent Vári Gábor felügyeljen – a rendelt pizzák méretétől és feltéteitől egészen a fogyasztott pálinka hőfokáig. (mosolyog)
Miben látod a fő különbséget az első lemez és az új között?
Stílusban ugyanott folytattuk, de erősebbek a dalok. És a végeredmény minden elképzelésünket felülmúlja! Gábor tényleg nagyon jó munkát végzett az anyaggal. Sőt, pont hogy nem munkát végzett, hanem átlényegült és eggyé vált a dalokkal. A Bare To The Bone mindenestül, Szőke Péter grafikáit is ideértve odarakható bármilyen külföldi lemez mellé, és ezt nem csak mi gondoljuk így. Ja, és még egy különbség, hogy talán több rajta a lírai momentum, mint elődjén. Gondoltunk a lányokra is. Csak ők nem gondolnak ránk.
Összességében egységesen erős az album, a Fracture azonban nekem már elsőre is kiugrott a dalok közül, és ahogy másokkal beszéltem, nem egyedül én kaptam fel rá a fejemet. Nektek feltűnt-e, hogy extra potenciál rejlik ebben a dalban, vagy csak egy volt a többi közül?
Ez elsőre nem nagyon tűnt fel, de elég sokan mondták már. Vári úr tanácsára végül a CD harmadik dala lett a „Frakkcsőr", ami abszolút slágerpozíció. Annak idején a 80-as években a kazettáim harmadik, azaz A/3 dala volt A NAGY NÓTA: Still Of The Night, Fool For Your Lovin', Born To Be My Baby, Livin' On A Prayer, Love In An Elevator, Open Your Heart, House Of Fire... folytassam? (mosolyog) Mellesleg a Fracture alapötlete körülbelül 2005-ben pattant elő Harek elméjéből, még a Divider lemez dalaival együtt. És ha lehetek őszinte, eléggé megszívatott vele. Az első verzión egy szépen elnyújtott gitárdallam jelölte az ének helyét, amire én írtam egy klafa szöveget. Ám mire legközelebb elővettük, kiderült, hogy a Művész Úr már rég átgondolta a dolgot, lerövidítette a sorokat és kivett egy versszakot. Szóval kezdhettem átírni mindent. De a végeredményt hallva nem bánom. Reméljük, hogy akkora sláger lesz, mint a fentiek! (nevet)
Vidám, viccelődős embernek ismerlek, ennek ellenére a szövegeid korántsem napfényesek. Mik jelentették az egyes daloknál a fő inspirációt?
Mivel mindig a szöveg íródik a dalhoz, annak hangulatához, és nem korábban megírt verseket illesztünk a zenére, így néha nekem is meglepetés, hogy a dallamokra előbukó sorok milyen irányba húznak tartalmilag. A Bare To The Bone dalai belső vívódásokról szólnak, és a magam körül tapasztalt szitukból merítettem, de egyik sem konkrét eset, egyik sem tart A-ból B-be, hanem inkább pár furcsa képek, foszlány és töredék (= Fracture), amiket egy fonálra fűztem. Viszont a vidámság sem hiányzik a dalokból, hiszen a lemezen hallható magán- és mássalhangzókészletből több arámi nyelvű favicc is kirakható. Zenei gegként meg ott az Insightful végén a kalimba-dallam és a The Storm végén a békakuruttyolás, ezeket én játszottam fel sok gyakorlás és több órányi csendes meditáció után. (mosolyog)
Jó egy évtizede minden magyar zenekar külföldre tekintgetett, de mára mintha alábbhagyott volna a lelkesedés ezt illetően. Ti hogy látjátok ezt? Van értelme próbálkozni, vagy illúzió kinti karrierben reménykedni? Kerestetek-e például külföldi kiadókat, és ha igen, mi volt az oka, hogy nem állapodtatok meg velük?
Kérdés, hogy mit jelent a külföldi karrier. Szerintem ahhoz mi túl kényelmes és totál „anti-bevállalós" emberek vagyunk, hogy az itthoni létünket, megélhetésünket feladjuk, főleg, hogyha a perspektíva az, hogy egy másod- vagy harmadvonalbeli külföldi banda elé befizethessük magunkat egy turnéra. Nem hinném, hogy egy külföldi kiadó – hacsak nem hatalmas megszállottak, milliomosok és marketing-zsenik – bevételt tudjon kovácsolni egy tőle párezer kilométerre székelő csapatból. A Bare To The Bone-ból fogunk persze ide-oda küldeni, terjesztési ajánlatunk – azaz ígéretünk – van már, de sokkal többet remélni sem merek.
Milyen terveitek vannak a Bare To The Bone kapcsán? Van-e értelme ma még turnékról beszélni hazai viszonylatban? Ezt illetően felmerül-e a külföldi terjeszkedés?
Láttunk néhány hasonló kaliberű zenekart, akik súlyos összegeket tettek le, hogy matinéprogramot nyomhassanak egy-egy nagyobb név előtt. Szóval turnézni talán egy-két hasonszőrű underground csapattal lehetne, akik lehetőleg az ország különböző pontjain vannak, így mindenhol háznál tudunk aludni, és például olyan finom birkapörit kapunk, mint az angerteás Migiéknél. Az elérhető külföld nekünk Horvátország, hiszen a határ 12 kilométer Mohácstól... De legutóbb is csak azért mehettünk át, mert névrokonom volt az ügyeletes tiszt. Komolyan. Úgy hívták, mint apukámat, csak horvátul. Nálunk meg nem volt semmi hivatalos dokument, meghívó, szerződés, de nagyon meggyőzően mondtam neki, hogy születésnapom van. Aztán végül ránk legyintett.
Kikkel játszanátok szívesen úgy hazai, mind külföldi előadók közül?
Én például az újjáalakult Stonehenge és a második lemezét megjelentető Aebsence zenekarokkal lépnék fel – remélem, hogy veszik az adást! Külföldiek közül meg pár közös nagy kedvenccel: Stuck Mojo, Katatonia, Anathema, Amorphis, Cynic.... Elég hosszú a lista. Ha viszont zenekarunk karrierjét nézem, akkor az a lényeg, hogy sokan jöjjenek el a főbanda miatt, mi viszont jobbak legyünk náluk.... ööö.... Tehát... marad az Ace Of Base és az Ámokfutók. Különben meg örülnék egy olyan magyar progresszív fesztiválnak, amit az ezredforduló éveiben még tátott szájjal bámultam az első sorból. Sőt, igazán most is nézőként kellene menni, akkor nem kellene másra figyelnem, csak az éppen szóló muzsikára.
Mennyiben különbözik a mai Solar Scream a kezdetitől? Kik voltak a fő hatásaitok az indulásnál, és kik maradtak meg azóta is mércének?
2000 körül még nagyon különböző irányokba húztunk.... Csabi a Carcass és az In Flames bűvkörében élt, Hareknél emellett Depeche Mode, Tori Amos és Anathema is szólt, no meg Dream Theater és Symphony X is. Lopez fülében megfért egymással a Meshuggah és a Thunderdome, én meg szinte kizárólag borultabb progresszív bandákat hallgattam: Believer, Zero Hour, Cynic. Közös nevező napjainkban az említett Anathema, Katatonia, Stuck Mojo hármas, még ha nem is minden lemezük telitalálat. De azért ugyanúgy hordjuk egymásnak a zenéket, mint régen, csak a 90 perces TDK kazi helyett most egy 16 gigás pendrive az eszköz.
Mi motivált a zenélésben az alakulásnál és mi motivál manapság?
Az alakulásnál szerintem mindenkiben dúlt a tizenévesek bizonyítási kényszere, a kitűnési és érvényesülési vágy. Lázadtunk a mindennapok, a suli és a diszkósok ellen. (vigyorog) Manapság pedig – mivel kihaltak a diszkósok – talán az egyik legnagyobb összetartó erő az, hogy eddig elértünk ezen az úton. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat már csak azért is, mert láttuk, hogy hányan szerettek volna zenekart szervezni, dalokat írni, de nem jutottak egyről kettőre. Az, hogy van három kiadott anyagunk, egy lenyomata annak, hogy létez(t)ünk, alkot(t)unk. És ez húsz, harminc vagy ötven év múlva is kézzel fogható dolog lesz – maximum majd jót röhögnek az unokáink, hogy milyen béna, ósdi, lassú és vékony hangzású muzsika ez. Mi meg majd tervezzük a (szépség)maszkos turnét az öregek otthonában.
Kikkel érzel ha nem is konkrétan zenei, de amolyan szellemi-lelki rokonságot a zenekarok közül? Külföldi és magyar nevek egyaránt szóba jöhetnek.
Mindenkivel, aki öntörvényű zenével az ár ellen úszik. A hazai csapatok közül sokkal jóban vagyunk, a fentebb már említetteken kívül most még a Perfect Symmetry, a Don Gatto és a OneHeadedMan jutott eszembe. Ja, és a lemezünk hangmérnök/producerének, Vári Gábornak a zenekara, a Dystopia. Túl kicsi ez a színtér ahhoz, hogy azon a három potenciális rajongón veszekedjünk, szóval inkább jókat rajongunk egymásért.
Hol látod a Solar Screamet öt év múlva? Mennyire terveztek előre?
Erre az évre még vannak koncertek, aztán meg egy klipet kellene még csinálnunk. De sokkal messzebb nem merünk és nem tudunk előre tervezni. Mindenkinél változnak dolgok, munkahely, kapcsolatok, családalapítás, kacsintások külföld felé. És az is érezhető, hogy lejárt a CD-kiadás ideje. A koncertekre sincs nagy igény, legalábbis a klubbulikra, és az egész rockzenei színtér mögül országszerte hiányzik a tőke. Szóval, ha öt év múlva még leszünk, akkor valószínűleg otthon felvett demókat küldünk egymásnak, és ha kész, kirakjuk minden közösségi oldalra, ahol barátaink vannak. Másnak nem látom már értelmét.
Melyik volt életed legjobb koncertje zenészként és rajongóként?
Rajongóként nekem a Europe jelentett nagy élményt, mert 10 éves korom óta hallgatom őket. De szerencsére láttam az újjáalakult Cynicet, és olyan is volt, hogy a zenekar együtt utazott Bécsbe a Stuck Mojo reunion turnéjára. Zenészként a Lake Of Tears előtt az A38 hajón, illetve egy horvátországi fesztiválon éltem át szinte szürreális élményeket. Mindkét eseményt az abszolút káosz jellemezte: Csabi épp visszajött a csapatba, kölcsönhangszeren pár nap intenzív próbálás után vágott bele a dologba, aztán a leszervezett sofőr és a mikrobusz eltűnt, avagy a határon keveredtünk egy Kusturica-filmbe. Ja, és olyan is volt, hogy én éjfélkor az alsó rakparton vettem egy harmonikaajtót. Máig nem értem, hogy ezen miért akadtak fenn a többiek. (mosolyog)
Mi volt az első album, amit saját magadnak vettél?
A legelső műsoros kazettámat bérmálásra kaptam (köszi Apu!), a változatosság kedvéért egy Europe album volt. Amit már saját pénzemből szereztem be, és hatalmas izgalommal szorongattam a buszon hazafelé: Amorphis – Elegy és Steve Vai – Alien Love Secrets, mindkettő már CD-n. Biztos, hogy volt előtte már pár lemezem, de ezek mérföldkövek voltak.
Mi volt életed legnagyobb csalódása zenerajongóként?
Szerintem a ma harmincas korosztályban mindenkit megrendített, mikor kiderült, hogy a Milli Vanilli playbackel.... (mosolyog) Komolyan meg annyi jut eszembe, hogy a 1996-os Paradise Lost, Helloween, Bon Jovi megabulin egy akkoriban menő hazai csapat tagjai köcsög módon beszóltak egy srácnak, aki pár méterrel előttünk állva a nyakába vette a csaját egy Jovi ballada alatt. Én szégyelltem magam helyettük, és hazaérvén kidobtam a kazettájukat! Különben meg azt érzem mindig gáznak, ha egy csapat ex-tagjai a sajtóban gyalázkodnak vagy köpködnek egymásra. Főleg, ha utána 2 év múlva újra összeborulnak. Például az ABBA nem állt össze újra, mert ők vagányak, nem úgy, mint a Priest meg a Maiden.
Mi minden idők három lemeze?
Opeth – Still Life, Pain Of Salvation – The Perfect Element I. és Katatonia – The Great Cold Distance. De már két óra múlva mást mondanék. Például azt, hogy Gojira – The Way Of All Flesh, Orphaned Land – Mabool és Death – The Sound Of Perseverance. Itthon meg: Aebcense – Unusual, Bedlam – Inside Ash és Baby Bone – Supernova.
Mi az élet értelme?
Az, hogy mindig bele tudj nézni a tükörbe – vállald fel önmagadat, a véleményedet, érzéseidet, de a hibáidat is merd beismerni. Ezen kívül pedig a forrón gőzölgő almáspite.
Az új Solar Scream lemezről itt olvashatsz.
