A Frontiers jelenteti meg szeptember derekán a Uriah Heep új nagylemezét, amely már a huszonötödik stúdióalbum lesz a sorban a veterán brit hard rockerektől. A Living The Dream négy évvel követi a sorban a legutóbbi Outsidert, és érdekesség, hogy a csapat korunk egyik legkeresettebb metalproducerével, Jay Rustonnal (Anthrax, Stone Sour, Steel Panther) bútorozott össze a munkálatok idejére. Az új lemez és az október 23-ai újabb magyarországi koncert kapcsán Dave Rimmer basszusgitárossal, a zenekar legfiatalabb tagjával beszélgettünk egy jót.
Te jegyzed az új lemezetek első single-jét, a Grazed By Heavent, viszont még érdekesebb, hogy Jeff Scott Sotóval írtad a dalt. Mi a szám sztorija?
Mindig is nagy rajongója voltam Jeffnek, imádtam a hangját a Talismanban és a régi Yngwie Malmsteen-lemezeken. Az évek során begyűjtöttem tőle az összes CD-t, majd úgy nagyjából tíz évvel ezelőtt sikerült vele személyesen is megismerkednem, amikor egy barátom gitárosként együtt dolgozott vele egy ideig. Kiderült, hogy élőben is épp olyan remek fickó, mint amilyennek a zenéje alapján gondoltam róla. És persze a mai napig hatalmas zenefanatikus is. Nem mondom, hogy onnantól kezdve folyamatosan együtt lógtunk, de ha Londonban játszott, mindig beköszöntem neki, majd azután is kapcsolatban maradtunk, hogy bekerültem a Uriah Heepbe, e-maileket váltottunk, ilyesmi... Maga a Grazed By Heaven alapötlete pedig akkor pattant ki a fejemből, amikor már elkezdtük gyűjtögetni a témákat a friss albumra. Írtam hozzá némi szöveget, de nem voltam vele túl elégedett, viszont a zenekarnak már teljesen kész demót akartam mutatni. Mivel Jeff nemcsak óriási énekes, hanem kiváló szövegíró is, egy hirtelen ötlettől vezérelve megkérdeztem, nincs-e kedve írni szöveget egy dalomhoz. Egyből igent mondott, szóval átküldtem neki a felvételt, és pár körrel később készen állt a nóta, amit Jeff fel is énekelt a demóra. Tökéletesnek találtam, és szerencsére a többiek is.
Nem lepődtek meg, hogy pont Jeffet vontad be a dalszerzésbe?
A zenét már előtte is hallották, és nagyon bejött nekik, a végleges változat meg főleg. Mindenkinek nagyon tetszett, azon meg különösebben nem lepődtek meg, hogy Jeff-fel fejeztem be. Tudod, elég elfoglaltak vagyunk, közös próbákra nem nagyon jut idő, most is csak pár hetet zenéltünk közösen a felvételek előtt, akkor hallgattuk át egymás demóit, dalvázlatait. Szóval teljesen természetesen alakult így minden. Ami a dalt illeti, egy igazi tempós, masszív Heep-rocknótát akartam írni a '70-es évek szellemében, és a végeredmény a többieknek is bejött. Már csak pár apró változtatást eszközöltünk rajta utólag Jay Rustonnal, a producerünkkel közösen.
Mick Box lassan ötven éve viszi a hátán a csapatot. Nem skizofrén érzés egy kicsit odaállni elé, hogy tessék, írtam egy Uriah Heep-dalt?
Mick alapvetően Phil Lanzonnal közösen írja a dalokat az elmúlt évtizedekben, ez egy jól bevált páros ezen a téren. Viszont mindenre nyitottak. A legutóbbi lemez, az Outsider volt az első Heep-album, amin játszottam, de akkor gyakorlatilag egyáltalán nem jutott idő előzetesen felkészülni a munkára. Azt a lemezt tulajdonképpen mindenféle különösebb rákészülés nélkül, nagyjából két hét alatt raktuk össze, szóval nem is igazán volt módom agyalni a saját ötleteimen. Most viszont már pár évet eltöltöttem a csapatban, szóval leülepedtek a dolgok, és módom nyílt prezentálni az elképzeléseimet. Mick szerencsére nagyon nyitott, és ahogy említettem, ebben a zenekarban közös munka folyik otthoni demókkal, aztán ezek közös befejezésével. Ha egy ötlet mindenkinek tetszik, azt kidolgozzuk, teljesen függetlenül attól, kitől érkezett.
Lényegesen fiatalabb vagy a többieknél. Sosem éreztél generációs szakadékot magatok között?
Mentalitását tekintve Mick és a többiek is nagyon fiatalosak, Mick emellett a legpozitívabb ember, akivel csak összefuthatsz, szóval abszolút nem. Pedig nem éppen egyszerű körülmények között kerültem be hozzájuk, hiszen először beugrósként kezdtem el játszani a zenekarban Trevor Bolder betegsége idején... Majd a halála után fix tagként is maradtam. De semmiféle probléma nem merült fel, itt mindenkivel nagyon könnyen ki lehet jönni. Zeneileg pedig adott a közös hullámhossz, hiszen már kölyökkoromban is a '70-es évek rockja volt a kedvenc stílusom. Tizenegy éves koromban kezdtem el gitározni, és a Queen, a Zeppelin, a Purple és természetesen a Heep voltak a kedvenc bandáim. Tényleg abszolút képben vagyok ezzel a zenei világgal, belőlem is teljesen természetesen jön az ilyesmi. De amúgy Mickék sem ragadtak le kizárólag ennél a stílusnál, a mai napig rengeteg friss zenét, új bandát hallgatnak ők is.
Szerinted milyen helyet foglal majd el a Heep diszkográfiájában a Living The Dream?
Úgy gondolom, ez egy egészséges ötvözet mindabból, amiben ez a csapat valaha is erős volt. Akadnak rajta tényleg erős, gyors rocknóták, de ugyanakkor több az akusztikus és zongorás téma, sőt, a Hammond is, mint legutóbb. Tényleg minden benne van, amiről a Heep szól. A '70-es évek lemezeinek rajongói pedig alighanem a Rocks In The Roadot és az It's All Been Saidet szeretik majd a leginkább, ezek ugyanis az akkori progresszívebb, epikusabb vonalat képviselik. Már az Outsiderre is össze akartunk rakni pár ilyen dalt, de ahogy említettem, akkor egyszerűen nem jutott rá elegendő időnk. Vagyis összességében ez egy olyan lemez, amin a Heep minden korszaka felvonul: a rockos, a progos, illetve a lágyabb oldal kedvelői egyaránt találhatnak rajta kedvenceket. Viszont közben teljesen mai, vagyis szó sincs nosztalgiáról. Ez itt minden kétséget kizáróan a 2018-as Uriah Heep. De a felvételek módja is a rockzene klasszikus korszakát idézte.
Milyen értelemben?
Rengeteg kedvenc régi lemezem készült úgy, hogy a zenekarok kibéreltek egy villát vagy egy kastélyt valahol vidéken, ahová aztán elvonultak, és összerakták az aktuális albumot. Most mi is pontosan ezt csináltuk. Összebútoroztunk két hétre, és minden nap reggeltől éjszakába nyúlóan dolgoztunk.
Jay Ruston mennyire szólt bele a dalokba?
Magunkban vettük fel a dalokat, majd megmutattuk neki őket, ő pedig hangszerelési javaslatokat tett rájuk. Nem kizárólag produceri minőségben tette ezt, hanem a '70-es és a '80-as évek rockjának hatalmas rajoongójaként. Jay rengeteget tud a rockzenéről, és mindenkit hagyott érvényesülni a hangszerén. Minden ötletet, megoldást hagyott kipróbálni, tulajdonképpen a zenekar hatodik tagjaként vett részt a munkában. Emellett nagyon kellemes személyiség ő is, egyszerűen el tudod engedni magad mellette, nincs semmi feszültség a munkában. És hát a hangzás... Állati jól mikrofonozta be a dobokat, nagyon jól szól az én basszusgitárom is, azt pedig komolyan, őszintén úgy gondolom, hogy Mick gitárja még sosem szólt ennyire jól, mint most. Nagyon tiszta, nagyon erőteljes, arcbamászó, de sosem túl sok – egyszerűen tökéletes.
Van amúgy kedvenc Heep-albumod?
Hmmm, lássuk csak... A Look At Yourself mindent tökéletesen képvisel, ami csak jó ebben a zenekarban, az tényleg egy hatalmas album. Abban az időszakban elképesztően izgalmas lemezek jelentek meg, ez egyértelműen az egyik közülük. A Magician's Birthday pedig a progos vonalon etalon: felteszed, és egyszerűen nem lehet abbahagyni a hallgatását, annyi minden történik a dalokban, annyi réteget pakoltak egymásra. A Return To Fantasy pedig tele van tökéletes dalokkal, ott érződik talán a legkézzelfoghatóbban, micsoda összhangban dolgoztak ezen a téren. De egyébként a '90-es években is nagyon jó albumokat készített a csapat, hiába nem az számít a legnépszerűbb korszakuknak. A Sea Of Lightot és a Sonic Origamit egyaránt nagyon szeretem. Az újabbak közül pedig a Wake The Sleepert kedvelem különösen, az is elejétől végéig tökéletes. Az iPodomon fent van az összes album, repülőutak közben általában ezeket hallgatom, bőven akad rajtuk újdonság ennyi idő után is...
Mit gondolsz a '80-as évek elejének korszakáról?
Az Abominogot meg a Head Firstöt azért szeretem nagyon, mert Bob Daisley az egyik kedvenc basszusgitárosom, és ezeken ugye ő játszott. Maguk a lemezek zeneileg más irányt képviselnek, produkciós szempontból is eltérnek a korábbiaktól, de Mick stílusa ezeken is átüt. Szóval már csak miatta is heepesek ezek az anyagok. A Too Scared To Run például az egyik kedvenc dalom a zenekartól. És hát mondom, Bob Daisley... Már csak az is megtiszteltetés, hogy olyanok posztján játszhatok itt, mint Gary Thain, Bob Daisley és Trevor Bolder! Az Abominog amúgy az Egyesült Államokban a Uriah Heep egyik legsikeresebb lemeze volt a maga idejében.
Manapság viszont inkább Kelet-Európában számítotok kiemelkedően népszerűnek. Úgy tudom, Oroszországban a mai napig hatalmas helyeket tudtok megtölteni.
Ez így van.
Szerinted mi ennek az oka?
Elsősorban alighanem az, hogy a Heep az első nyugati csapatok között jutott el a Vasfüggöny mögé, a Szovjetunióban is koncerteztek már a '80-as években, ha jól emlékszem, úgy 1987 környékén. Ez pedig hatalmas dolognak számított akkoriban, és az ottani közönség a mai napig nem felejtette el, mert rengeteget jelentett számukra. Ez egyébként nem kizárólag a Heepre áll, mert a Deep Purple, a Nazareth vagy a Rainbow is hihetetlenül népszerű arrafelé a mai napig.
Mi a helyzet Nagy-Britanniával és az Államokkal?
Otthon úgy kétévente szoktunk turnézni, ez mindig jól sikerül, de az angol rockszíntér ma már messze nem olyan erős, mint mondjuk a német, hosszú történelem ide vagy oda. Az utóbbi pár évben be is zárt nagyon sok koncerthelyszín, és ugyan színházak, közepesebb méretű klubok ma is akadnak, igazából tíz nagyobb bulival le is fedtük az egész országot. Szóval ha ennyi megvolt, kicsit ki kell várnunk utána... De Európa többi részén rengeteg lehetőségünk van ma is. Ami az Államokat illeti, idén három hónapot töltöttünk odaát, és Mick azt mondta utána: talán ez volt a zenekar valaha játszott legjobb amerikai turnéja. Az ottani méretek persze a zenekarok többsége számára óriási problémát jelentenek, már a keleti és a nyugati part közötti iszonyatos távolságok, meg annak kisakkozása, hol érdemes fellépned, és hol nem. Viszont az amerikai közönség is nagyon jó, ott is erősen él a korai Heep-albumok legendája a mai napig. A kanadai közönség és színtér pedig egyenesen az európaira emlékeztet, annyira erős.
Színházakban nyomtátok?
Igen, meg nagy klubokban. Attól is függött a közönség mérete, hogy éppen hol játszottunk, hétvége volt-e éppen, satöbbi... De mondom, tényleg óriási volt az egész, és valamennyire Mickéknek is újdonság ebben a formában, a Heep ugyanis a '70-es években nem igazán csinált kiterjedt amerikai turnékat, inkább olyan koncertsorozataik voltak, amelyek nagyobb, kiemelt bulikból álltak. Már most számos ajánlatot és üzenetet kaptunk, hogy mielőbb menjünk vissza, és most van egy új, erős menedzsmentünk is odaát, szóval tényleg óriási szerencsénk van.
Az Uriah Heep október 23-án Budapesten koncertezik. Részletek itt.
