Shock!

Nem szeretem a koncertlemezeket, mert azt vallom, hogy a stúdióban rögzített albumok és az élő koncertek világa két külön műfaj. Mint a színház és a mozi: gyakorta találkozik a kettő, de sokszor igencsak suta lesz a végeredmény. Ráadásul egyetlen tárgyiasult formában létező hanghordozó – legyen bár CD, kazetta, vagy éppen csak egy ütött-kopott fonográfhenger – sem adhatja vissza azt a varázslatot, amit az élőzene képes nyújtani, és ha ezt tényként elfogadjuk, kapásból megkérdőjelezzük az egész móka létjogosultságát. De néha, amikor a csillagok éppen a megfelelő konstellációban állnak, a hangmérnök nem nyúl mellé a potméterekkel, és a zenekar, illetve a közönség egy emberként veszi ki részét a mágiából, szóval igencsak ritkán, évtizedenként tán egyszer-kétszer napvilágra kerülnek olyan korongok, amikben benne foglaltatik a lényeg. 

Amiért te meg én, a barátaink, az apáink, és rengeteg számunkra vadidegenül is ismerős ember valamikor végérvényesen belezúgott ebbe az egészbe, amit rockzenének hívunk, és azóta sem tud szabadulni tőle.Olyanok jutnak most eszembe, mint a No Sleep 'Til Hammersmith, a Live At Wembley '86, a The Song Remains The Same, vagy épp a Live Shit: Binge & Purge. (Kommentben mindenki megírhatja a maga kedvenceit, úgyis szerettek listázni ti is!) De mindenekelőtt egy szép hosszú című lemez attól a csapattól, amely megszerettette velem a rockzenét, és a mai napig kegyetlenül összeszorítja vasmarkát a nyakamon. Harmincöt éves a koncertlemez, amit mindenkinek ismernie kell, aki valaha is kiejtette a száján azokat a szavakat, hogy rock and roll.

1978 októberére-novemberére az AC/DC már túl volt két olyan stúdiólemezen, amelyet csak tágabb értelemben vett hazájukban (Ausztrália, Új-Zéland) adtak ki, és négy olyanon, amelyet viszont már az egész világon – illetve ez sem igaz teljes mértékben, hiszen a Dirty Deeds Done Dirt Cheap ekkor még nem jelent meg az Egyesült Államokban –, és ekkorra mindenki azt lihegte a fülükbe, hogy ideje lezárni a banda történetének első fejezetét, eljött a nap, hogy egy újabb szintre lépjenek. (Ez később meg is történt ugye, bár jól tudjuk, milyen tragédia következtében.) Lemezeik egyre jobb kritikákat kaptak, már nem kizárólagosan csóró ausztrál punkbandaként hivatkoztak rájuk, mint kezdetben, és legutóbbi lemezük, a Powerage történetük során először felkúszott a Billboard első százötven helyezettje közé, konkrétan a 133. pozícióba vágva magát. (Mai sikereik fényében ez már megmosolyogtató eredmény, viszont a korábban szinte a fellépési lehetőségekért is foggal-körömmel küzdő banda igen komoly sikerként ünnepelte meg.) Maguk a srácok is úgy érezhették tehát, hogy mérföldkőhöz érkeztek, ezért úgy döntöttek, azt a megoldást választják, ami a legjobban passzol hozzájuk: az igazán nagy dobás kísérlete előtt még kiadnak egy élő anyagot, ami akkoriban bizony még sokkal nagyobb dolognak számított, mint manapság.

Ráadásul az ausztrál anyaszomorítókról mindenki tudta, hogy mennyire erősek élőben: fellépéseik kész népünnepéllyé váltak, főleg a kontinensen, az addigra már eléggé masszív alkesz Bon Scottért egyaránt megvesztek a nők és a rajongók (a koncertszervezők és menedzserek már kevésbé), Angus Young a fáradhatatlan pörgés élő szobrának számított, fivérétől, Malcolmtól pedig, aki az egész galeri főnöke volt, nemes egyszerűséggel féltek a szervezők. Malcolm ugyanis nem éppen szelíd természetéről híresült el, sokkal inkább arról, hogy mennyire nem enged senkinek sem belepofázást a zenekar dolgaiba a hozzá közelállókon kívül, és amilyen picire nőtt, bizony olyan kemény volt az ökle. Erről egyébiránt leginkább Geezer Butler tudna mesélni, akit állítólag egyetlen ökölcsapással úgy kiütött a közös turné alkalmával, hogy Geezer elfeküdt a padlón. (Más kérdés, hogy a csontra beállt basszusgitáros késsel próbálta megszurkálni az ausztrál méregzsákot, úgyhogy enyhén szólva is volt miértje a sallernek.)

Szóval, az AC/DC úgy döntött, hogy az európai turné alkalmával rögzít néhány bulit, és az azokon felvettek adják majd a lemezanyagot, de végül mindössze egyetlen fellépésen, a kvázi hazai pályán, a glasgow-i Apollo Theatre-ben (a csapat három tagja is eredetileg skót származású, ugyebár) 1978. április 30-án rögzítettek kerültek a szalagra. Jobban mondva ennek a koncertnek 53 percbe sűrített kivonata. A rock'n'roll esszenciája. A korongra passzírozott tíz tétel nem kevesebb, mint fele az AC/DC egyik legnagyszerűbb anyagáról, a Let There Be Rockról származott, kettő a Powerage-ről, szintén kettő a High Voltage-ről, és mindösszesen a záró Rocker képviselte a Dirty Deeds Done Dirt Cheapet. A játékidő egyetlen másodpercnyi üresjárat nélkül rohan végig a hallgatón, és tényleg nem puszta duma azt mondani, hogy a dalok egyszerűen újjászülettek a stúdióváltozatokhoz képest: élettel teltek meg, csak úgy ontják magukból az adrenalint és az endorfint. Meg persze a hangerőt, ami annak fényében pláne felszabadító lehetett a csapatnak, hogy a visszaemlékező sztorik szerint éppen e turné amerikai szakasza volt az, amelyen a szervezők – félve a hatóságok haragjától – folyamatosan csesztették a zenekar tagjait, ráadásul arra kötelezték őket, hogy a hangerő semmiféleképpen nem mehet 98 decibel fölé, amit egy mérőműszerrel éjszakáról éjszakára ellenőriztek is. Legalábbis a detroiti állomásig, amikor is az egyik hangosító fószer koncert közben a túlzott hangerő miatt óvatlanul elkezdte Malcolm gitárját lekeverni... A birkatürelmű ritmusgitáros ezt egy jól irányzott jobbegyenessel honorálta, majd nekiálltak lebontani a helyet. A balhé állítólag 15 ezer dollárjukba került, viszont soha többé nem basztatta őket senki a hangerő miatt.

Szóval vissza a dalokhoz: a nyitánynak választott (márpedig micsoda tökéletes választás volt!), fokozatosan egyre őrültebbé váló, recirkuláló riffjével a közönséget és a hallgatót szó szerint lerohanó és sarokba szorító Riff Raff az önfeledt Hell Ain't A Bad Place To Be-n vezet át előbb az Angus-sztriptízzel megspékelt Bad Boy Boogie-ba, majd a koncertek mindenkori legnagyobb együtténeklését elhozó The Jackbe. A sikamlós szövegű himnuszt Bon a még sikamlósabb eredeti sorokkal énekli, és egy-két kiszólást is elenged („Vannak itt még szüzek Glasgow-ban?"), a közönség pedig jól hallhatóan meg is őrül mindettől. Innentől pedig egyszerűen csupa-csupa csúcspont a koncert: érkezik a lendületes Problem Child, majd a banda tán legkedveltebb slágere, a Whole Lotta Rosie. A felfújható óriás-gumibabát ekkoriban még nyilván nem használták, de Rosie enélkül is simán a koncert csúcspontját jelenti, és az utána érkező, némileg visszafogottabb tempójú Rock 'N' Roll Damnation és a világ egyik legalapabb rock riffjével támadó High Voltage alatt lehet rendezni a sorokat.

Kell is, ugyanis hátra van még a díszí tán legmonumentálisabb dala, a Let There Be Rock, azzal a totális ős-káoszba forduló lezárással, végül pedig az a már-már punkos tempójú Rocker, ami amúgy a legrövidebb daluk lenne, viszont ekkoriban kábé háromszorosára hizlalták egy jóféle Angus-szólóval, amit a miniatűr gitáros mindenkor az addigra már félmeztelenre vetkőzött (és minden bizonnyal nem kicsit szittyós) Bon nyakában ülve, a közönség soraiban nyomott el. Kár, hogy ez a szóló a lemezre terjedelmi okokból nem kerülhetett fel, mint ahogy a felgyorsított Dog Eat Dog és az a Fling Thing sem, amely egy skót népdal átirata, és ami alatt Angus és Bon félig-meddig skót focidresszt viselt. Mondanom sem kell, hogy a helyi közönség innentől kezdve nyilván pláne a tenyerükből evett! (A Dog Eat Dog élő változata később kijött külön kislemezen, majd a Backtracks box setre is rákerült, a Fling Thing és a teljes Rocker viszont kizárólag a Family Jewels DVD első korongján sasolható meg.)

A fellépéshez kapcsolódóan tartotta magát egy ideig az a legenda, miszerint ezen a koncerten történt, hogy miután Bon – már nem túl szomjas állapotában – a nyakában körbehordozta Angust a Rocker alatt, a színfalak mögött megpróbált visszakeveredni a deszkákra, ám rossz folyosón kanyarodott be, és félmeztelenül kirongyolt a jéghideg glasgowi utcára. A hely biztonsági emberei ezután nem engedték vissza, mivel nem akarták elhinni, hogy ő éppen annak a bandának az énekese, aki jól hallhatóan bent játszik. A sztori amúgy állítólag tényleg igaz, és a helyszín is stimmel, csak éppen az időpont nem jó: ez ugyanis a november 1-jei koncerten történt, amit – rájuk jellemző módon – annak örömére csapott a banda, hogy október 13-án az If You Want Blood megjelent az Egyesült Királyságban.

Az Államokban ez a dátum kicsit későbbre, november 21-ére esett, és többet tán már nem is kell elmondani erről a hibátlan élő anyagról, tán csak azt, amit Angus Young mesélt a címválasztásról: „A cím egy amerikai fellépésből eredt, a Day On The Green fesztiválról, ahol 60 ezer ember vett részt! Reggel 10.30-kor voltunk ott, de legtöbbünk le sem feküdt éjszaka. Egy filmes fickó megragadott engem és Bont, és megkérdezte, hogy na, milyen lesz a show? Bon azt válaszolta: 'Emlékszel, mikor a keresztényeket az oroszlánok elé vetették? Nos, ma mi vagyunk a keresztények.' Én pedig csak annyit mondtam: 'Ha vért akarnak, hát megkapják!' Később ez egyfajta szállóigénkké vált."

Ennél jobban tényleg semmi nem adhatná vissza, mit találunk a hírhedt borító mögött, amin Angus saját Gibson SG-jével szúrja hasba magát, és amellyel kapcsolatban annak idején még a betiltás is felmerült.