Shock!

A szupergroup már a rockzene hőskorában sem volt ismeretlen fogalom – a Cream, netán a The Yardbirds különféle inkarnációi bizonyos értelemben már a maguk idejében is szupergroupnak számítottak –, ám a kategória egészen biztosan új értelmet nyert az Asia 1981-es megalakulásával. A '70-es évek emblematikus progresszív rockbandáiból verbuválódott zenekar a napokban negyven éve megjelent debütáló albumával helyből egészen döbbenetes sikert aratott: John Wetton, Steve Howe, Geoff Downes és Carl Palmer a Heat Of The Moment slágerrel telibe kapta a korszellemet, pedig papíron mindannyian a komfortzónájukon kívül alkottak.

Nem lehet éppen azt állítani, hogy a '70-es és a '80-as évek fordulója a progresszív rock aranykora lett volna. A közönség megfogyatkozott, a punkhullám idején pedig a zenei sajtóban valóságos közellenségként tekintettek az előző éra már dinoszaurusznak tekintett bandáira. Utóbbi persze elég vicces, hiszen a King Crimsonban, a Yesben, az Emerson Lake & Palmerben és társaikban maximum még ekkortájt is csak harmincas éveik elejét taposó zenészek játszottak. Az egymást váltogató zeneipari trendek közepette kibontakozó címkézésben azonban már ekkoriban sem igazán volt értelme racionalitást keresni, a fatva pedig kimondatott: a progrock ciki, a jövő pedig a poszt-punk és new wave muzsikáké.

Utólag jól tudjuk, hogy a progresszív zene később sem halt ki, de az átalakulás természetesen nagyban érintette az említett nagyságokat is. A King Crimson első korszakának késői basszere, a Roxy Music és a Uriah Heep sorait is megjárt John Wetton például számos kísérlet ellenére sem volt képes új életet lehelni a csapatba, Bill Bruforddal és Allan Holdsworthszel összehozott bandája, a U.K. pedig nem váltotta be a hozzá fűzött üzleti reményeket. Wetton jobb ötlet és megfelelő zenésztársak híján az 1980-as Caught In The Crossfire szólólemezzel megkezdte az önálló tapogatózást, ekkor azonban teljesen váratlanul bekopogtatott a nagy lehetőség, méghozzá egy Johnt évek óta szemmel kísérő A&R-guru révén. Wetton: „John Kalodner még az Atlanticnél dolgozott, amikor elkezdett protezsálni, és nagyjából 1976-tól kezdve arra sarkallt, hogy alapítsak saját bandát. Amikor aztán átszerződött a Geffen kiadóhoz, megfelelőnek tűnt az időzítés. Én is épp akkoriban szerződtem át a King Crimson vagy a U.K. ügyeit is intéző EG menedzsmenttől Brian Lane-hez, így a háttér ideális volt."

És ami még fontosabb, úgy álltak a csillagok, hogy hirtelen az ideális zenészpartner is feltűnt a színen. A Yes hosszas hányattatások után 1981-ben beszüntette tevékenységét, így kivételes gitárosuk, Steve Howe épp nem tudott mihez kezdeni magával: „A menedzserem irodájában ücsörögtem, mert semmi dolgom nem volt, amikor felhívta John Wetton, ő meg azt találta mondani neki: te, itt ül velem szemben Steve Howe, nem akarsz találkozni vele? Aztán leültünk Johnnal, és többnapos zajongás lett belőle. Dumáltunk, jammeltünk, aztán nekiálltunk dalokat írni. Innen indult az egész Asia: ekkor írtuk a Here Comes That Feelinget, a Without You-t, és embrionális állapotban már mutogattam Johnnak a One Step Closert is." Egyértelmű volt, hogy adott a közös zenei hullámhossz, így már csak hozzá kellett tenni a sztorihoz a puzzle harmadik darabkáját, egy méltó képességekkel rendelkező dobost. Howe: „John bemondta, hogy óriási dobosnak tartja Carl Palmert, és szívesen dolgozna vele, így aztán megkerestük Carl Palmert. Ennyire egyszerűen ment." A valamivel korábban feloszlott ELP ütőskirályának pedig egyből megtetszettek a friss dalötletek: „Épp olyan korszakomat éltem, amikor sokkal szívesebben játszottam egy dalközpontú megközelítéssel dolgozó bandában, mintsem, hogy hosszadalmas, koncepciózus eposzokban gondolkodjak, hiszen előtte tíz évig csak ilyesmikben utaztam..."

Elsőre úgy tűnt, kész a csapat, ám Howe-nak hirtelen támadt egy újabb ötlete. A Yes 1980-as Drama lemeze után a gitáros sajnálta, hogy nem teljesedhetett ki zenei együttműködése az előtte nem sokkal bevett billentyűssel, Geoff Downesszal: „Palmer bevétele után nem sokkal előálltam vele, hogy szívesen dolgoznék Geoff Downesszal, de a többiek azt mondták: maradjunk inkább trióban. Ragaszkodtam hozzá, hogy hallaniuk kell, mire képes Geoff, így aztán elhívtuk próbálni, és már az első alkalom után belátták, hogy igazam van." A négyes felállás összeállt, már csak névre volt szükség. Wetton: „Az Asia névvel Brian Lane állt elő, és konkrétan senkinek sem tetszett rajtam kívül. De ellenálltam a nyomásnak, és végül ezt választottuk. Tetszett, mert négy betű volt benne, és passzolt a négytagú csapathoz."

Az Asia megalakulása egyből felpezsdítette az állóvizet, hiszen négy komoly név egyesítette erőit egy tőkeerős, feltörekvő cégnél. Emiatt aztán egyből meg is jelentek a pletykák arról, ki és miért terelte össze Wettont, Howe-ot, Palmert és Downest. Howe: „Teljesen téves állítás, hogy az Asia mesterségesen összerakott zenekar lett volna, szó sincs róla, hogy üzleti szempontok miatt hoztuk volna össze a bandát. Sokkal jobban fedi a lényeget, hogy alázatos zenészek próbáltak megfelelő társakat találni. Persze azonnal mindenki szupergroupként kezdett emlegetni bennünket, és az emberek azt hitték, kívülről terelték össze a zenekart valami recept alapján, de valójában minden úgy indult, hogy John és én elkezdtünk zenélni, aztán bevontuk Carlt meg Geoffet."

A szakma és a közönség természetesen egyből virtuóz, összetett, szövevényes progresszív eposzokra számított a tagok előélete alapján, pedig az Asia az első pillanattól fogva más megközelítéssel dolgozott. Mindez azonban – még ha úgy is tűnhet – nem volt tudatos. Wetton: „Tévhit, hogy előre kitaláltuk: most majd kommersz formában teremtjük újra a zenekar progresszív rockba ágyazódó gyökereit, és becélozzuk a mainstream popsikereket. Ha valaki meghallgatja az Asia megalakulása előtt készített Caught In The Crossfire szólóalbumomat, már ott is tisztán hallhatja az irányt, ami akkoriban izgatta a fantáziámat." Downes: „Az Asia a '70-es évek definíciója értelmében sosem számított progresszív rocknak, és egyebek mellett ez volt az egyik fő ok, amiért egyből lelkesen belevetettem magam a dologba, akárcsak a többiek. Ugyanis elrugaszkodtunk attól a módszertől, ahogyan korábban dalokat írtunk. Frissen hatott ez a megközelítés, ugyanis sikerült a komoly zenészi teljesítményeket összefogottabb formában elővezetnünk, sokkal nagyobb hangsúllyal a dalokon. Erről szólt az egész zenekar, bár aztán utólag az előéletünk miatt mégis állandóan egybemostak bennünket a '70-es évek bandáival. Pedig ha történetileg nézed, a U2, a Def Leppard vagy a Simple Minds mind-mind régebbi zenekar az Asiánál, mégsem emlegeti őket senki '70-es évekből itt rekedt dinoszauruszként."

A zenekar gyorsan és professzionálisan megírt egy teljes lemezt, és már csak megfelelő stúdiós segítségre volt szükségük a dalok végső formába öntéséhez. Választásuk Mike Stone-ra esett, aki a Queen klasszikus lemezeinek fix hangmérnökeként szerzett magának nevet a szakmában, ám a Journey 1981-es Escape albumának köszönhetően lőtt ki igazán a stúdiós szakemberek tőzsdéjén. Szerepét a későbbiekben mind a négy tag rengetegszer hangsúlyozta, nélküle minden bizonnyal sosem sikerült volna ennyire erőteljesen az Asia első albuma. Downes: „Az Asia négy nagyon erős egyéniségből állt, így szükségünk volt valakire, aki képes rendet vágni közöttünk. Nekem túl nagy felelősség lett volna producerként elvállalni a lemezt, így esett a választásunk Mike Stone-ra, aki óriási munkát végzett. Persze nem arról volt szó, hogy zenei téren kellett volna terelgetnie bennünket, hiszen már előre alaposan összepróbáltuk a dalokat. Viszont ezeket megfelelően rögzíteni is kellett, hogy rendesen megdörrenjenek. Mike-nak pedig sikerült olyan módon megörökítenie a bandát, ahogy élőben is szóltunk."

Az 1982 márciusában kiadott album már a borítóval is megadja az alaphangulatot, az igazán nagy K.O.-t azonban a nyitó Heat Of The Moment adja Howe kristálytiszta erővel megdörrenő, lélekemelő gitárfutamával, amelyet aztán Wetton szárnyaló hangja emel még magasabbra. Tulajdonképpen semmi csoda nincs benne, hogy a szám kifordította a sarkából a világot azon a tavaszon: tökéletes sláger, amely pattogós ritmusával és melódiáival azonnal a fülbe ül, vastag, dús billentyűs hangszerelésével, ünnepélyes megszólalásával azonban őrzi a készítők progresszív gyökereinek minden szépségét. De a kulcsot persze a hangulat és a mondanivaló jelentette. Ugyan a legendás „And now you find yourself in '82 / The disco hot spots hold no charm for you" sorok is számtalan hallgatóban pendítettek meg valamit, a szöveg azonban más irányt vett. Wetton: „A szöveg hitvány bocsánatkérés volt egy konkrét nővel szembeni dermesztő viselkedésemre, akit végül feleségül vettem, majd tíz évvel később elváltam tőle. A refrén amolyan 6/8-os countrydalnak indult, de aztán nekiálltunk Geoff-fel közösen írni. Kicsit megtekertük a ritmusképleteket, aztán valahogy megszületett a Heat Of The Moment. Vagyis nem arról van szó, hogy valaki előállt a komplett nótával. Viszont ezt írtuk meg és vettük fel utolsóként a lemezhez. Ez egyébként a második és a harmadik anyagnál is így alakult később: az utolsóként rögzített nótából lett az első single, alighanem azért, mert Geoff és én a felvételek végére már mindig roppant céltudatosan dolgoztunk." Howe: „Egy 1955-ös Gibson Les Paul Junioron játszottam fel a témát, viszont erősítőből többet is kipróbáltunk hozzá. Viszont valahogy egyikkel sem volt az igazi, ezért a végén összekapcsoltunk három-négy különbözőt, és így jött létre az a tényleg roppant erőteljes sound, ami kulcsfontosságú a nóta szempontjából. Az egyik erősítőt egyébként szét is égettem közben. Hirtelen füstszagot éreztem a stúdióban, aztán rájöttem, hogy a cuccom az... De maga a téma amúgy John és Geoff ötlete volt, csak így interpretáltam."

A másodikként érkező Only Time Will Tell Downes fanfárszerű szintetizátorfutamokkal startol, majd lírai hangvételben folytatódik Wetton áradó, csodálatos hangjával. Az érett, óriási refrén tényleg AOR felsőfokon: itt is tisztán érezni a hangszerelésen és a megszólaláson, honnan jöttek az alkotók, fölényesen magabiztos minden egyes hang, de érdemes megfigyelni, micsoda alázattal tudták alárendelni az egyéni törekvéseket a közös végeredménynek ezek az elképesztő tudással rendelkező zenészek. Ilyen önuralomra tényleg csak a legnagyobbak képesek... Legnagyobb kedvencem, a Sole Survivor is valódi dallamorgia, epikus hangulatú menetelésében szintén ott kísértenek a progos ízek, de nem kell hozzá jegyzetelni, tényleg lazán elfért a korabeli rockrádiókban is, mert annyira magától értetődőnek hat az egész. Miközben amúgy baromira nem az... Palmer dobolása az egész albumon zseniális, ebben a dalban azonban különösen jól érvényesül, lehengerlő erővel vezényli a bandát. A végén, a kellő ponton és ideig elővezetett kétlábdobos blokk pedig annak rendje és módja szerint kiüt.

A One Step Closer talán az album legdirektebben progrockosabb pillanatait hozza a csilingelő billentyűkkel, itt egy fokkal a dallamvilág is nehezebb, miközben a zongora viszi a prímet, a multivokálos refrén viszont már a két irány ötvözete. És mindehhez itt is rádiós formátum dukál, hiszen alig több mint négy perc az egész dal, mégis komplett zenemű. Jó ellenpontként érkezik utána a Time Again zakatolósabb tempójával, komótosan galoppozó basszusra érkező billentyűivel és Howe folyós gitárjaival. Wetton parádés, a hangszerelés megalázóan fölényes, és érdemes megfigyelni, micsoda összhangban szólal meg Steve és Geoff hangszere – a gitáros jól érezte előzetesen, valóban volt mit mondaniuk közösen a Yes után is... Néha szinte meg sem lehet pontosan állapítani a dalokban, gitár vagy billentyű szól-e, de igazából mindegy is: tökéletes összhangban teremtették meg az Asia fenséges, elegáns és monumentális megszólalását.

A Wildest Dream is az album elvontabb megközelítésű darabjainak sorát gyarapítja sejtelmes, pittyegő billentyűivel és drámai hangvételéből, itt még némi musicales megközelítés sem hiányzik a progresszív irány mellől. A záró dalhármasban azonban maximálisan biztosra mentek, ezek a kor sztenderdjei szerint már igazi slágerbombák. A törékenyen csodálatos, szépséges Without You balladázása és a Cutting It Fine óriási basszusfutamokra épülő, feszes menetelése, szenzitivitása páratlan, Wettont tényleg nem lehet eleget méltatni amiatt, amit összeénekelt ezekben a nótákban, ez a két darab mind kivételes tehetségének ékes bizonyítéka. A lemezt a leghosszabb szerzemény, a Here Comes The Feeling zárja, de ennek játékideje is hat perc alatt marad, emellé pedig az egyik legfogósabb dal az albumon, a refrén elsőre ragad a maga védjegyszerű dallamvilágával. És valahogy tökéletesen keretbe is fogja a szűk háromnegyed órát, ami a Heat Of The Momenttel vette kezdetét. Azt is érdemes megjegyezni, hogy az album hangzása mai fejjel sem hagy maga után kívánnivalót, és cseppet sem avas: erőteljes, kristálytiszta, mentes a korszak sokszor művi megszólalású, túlcizellált lemezeinek tipikus hibáitól.

Furcsa vagy sem, az Asia ellenszélben hozta ki debütáló albumát. A trendi brit és amerikai lapok úgy álltak hozzájuk, hogy egy levitézlett figurákból összeverbuvált csapat próbál erőltetetten rocksztárosdit játszani a Geffen pénzhegyének tetején csücsülve. A kritikai fogadtatás ennek megfelelően vegyes volt. Downes: „A brit zenei színtéren sokkal többet foglalkoztak az imázsunkkal, mintsem az Asia zenei identitásával. Ebben a tekintetben szerintem kifejezetten árral szemben úsztunk." Mindez azonban mindössze hetek leforgása alatt teljesen lényegtelenné vált, a Heat Of The Moment ugyanis egyből az amerikai és európai rádiók egyik kedvenc felvételévé vált. És ekkor már az új összpontosító erő, az MTV is tényező volt. Wetton: „Olyan zenei csapásirányt vettünk, amit abban az időszakban sokan már idejétmúltnak tekintettek, így aztán a new wave-et favorizáló sajtó már azelőtt ellenünk volt, hogy egyáltalán megjelent volna a lemez. Aztán kijött az album, és két héttel később már ott csücsült a Billboard-lista első tíz helyezettje között. Ilyesmire azelőtt szó szerint nem volt még példa. Persze tudtuk, hogy különleges zenében utazunk, de arról fogalmunk sem volt, hogy tényleg egyből a sztratoszférába emelkedünk majd vele. De a kislemezek meg az MTV nyújtotta lehetőségek kábé megtízszerezték az eladásokat, mivel az imázsunk tökéletesen passzolt az MTV akkori elvárásaihoz, és Mike Stone-nak köszönhetően a dalok a rádióban is elképesztően jól szóltak."

Az Asia nemcsak rockvonalon, hanem a komplett könnyűzenei színteret tekintve is a '80-as évek elejének egyik legviharosabb és legbrutálisabb sikersztoriját produkálta. A Heat Of The Moment az amerikai listák negyedik helyére ugrott, és kora egyik legtöbbet játszott slágerévé vált. A szám kultuszának hátán a lemez megjelenése után mindössze két hónappal felkerült a Billboard-lista első helyére, hogy aztán kisebb-nagyobb megszakításokkal összesen kilenc (!) hetet töltsön ott. Dicső múlt ide vagy oda, Wetton, Howe, Downes és Palmer hirtelen korábbi zenekaraiknál több nagyságrenddel komolyabb léptékű történet főszerepében találták magukat. Howe: „Nem mondanám, hogy sokkolt bennünket a siker, sokkal inkább felvillanyozott, roppant büszkék voltunk rá. Mike Stone személyében óriási producerünk volt, Roger Dean elkészítette a borítót, aztán jött David Geffen, és a kész lemez láttán-hallatán egyből azt mondta: ez működni fog. És a lemezcég is odaállt mögénk a minőség miatt, mert roppant erős lemezt szállítottunk le a Geffennek. Ennek a buldózerhatásnak amúgy komoly szerepe is volt az áttörésben, hiszen a zeneiparban akkoriban már a digitális dobok mentek, meg csupa olyasmi, amihez nekünk nem volt sok közünk. Nagy szerencse, hogy az Asia nem volt túlzottan progos vagy ilyen fingszagúan művészkedő... Nem voltunk elnézőek magunkkal szemben a lemezen, baromi feszesre húztuk az egészet, a végeredmény pedig mindannyiunkat elégedettséggel töltött el."

Wetton szerint az album elsősorban nem a virtuóz zenei teljesítményeknek vagy a könnyen fogható dallamoknak köszönhette emberfeletti eredményeit, hanem a közönséget mélyen megérintő daloknak: „Az első pillanattól fogva progos, dús, gazdag hangzásképben gondolkodtunk, de hihetetlenül személyes szövegekkel. Utóbbiak közvetlenül abból fakadtak, hogy sok-sok éven át rengeteg Joni Mitchellt hallgattam. Nála hallottam életemben először olyan szövegeket, amik úgy szólaltak meg, mintha valaki egyenesen a naplójából olvasná fel őket, én meg arra gondoltam: oké, én is inkább a magam dolgairól írok majd, nem másokéiról. Miközben a progresszív muzsika alapvetően azért mindig arról szólt, hogy valaki mást figyelsz meg. Joni Mitchell viszont azt mondta, hogy a saját fájdalmáról, a személyes megfigyeléseiről, a maga életében történtekről ír majd, én pedig megfogadtam ezt, és az Asia első pillanatától fogva ennek szellemében dolgoztam. A Heat Of The Moment, az Only Time Will Tell meg a többi dal mind-mind saját tapasztalatokból táplálkozott, nagyon személyes volt, és roppant sokan azonosulni is tudtak velük. Szerintem emiatt fogott meg annyi embert az első album."

Így eshetett meg, hogy a mindössze egyetlen lemezzel rendelkező Asia az év második felében már arénákat töltött meg Észak-Amerikában headlinerként, az album eredményei pedig minden előzetes várakozást felülmúltak. A Heat Of The Moment után az Only Time Will Tell is megjárta az amerikai Top 10-et (a nyolcadik helyig jutott), és a Sole Survivor is szép karriert futott be a rádióknál. Végül hihetetlen, de igaz: 1982-ben egyetlen más lemezből sem fogyott annyi az Egyesült Államokban, mint ebből. Az egyes Asia négyszeres platinalemez lett odaát, világszerte összesen pedig mintegy 10 millió példányban talált gazdára napjainkig – vagyis a Journey Escape és Frontiers, illetve a Foreigner 4 és a Toto IV albumai mellett egyértelműen ez az album fémjelezte a boszorkányos zeneiséget rádióbarát, slágerorientált megközelítéssel ötvöző AOR irányzat csúcsidőszakát. Nem is csoda, hogy a banda utána nehezen állt neki a folytatásnak. Howe: „Az első lemez óriási sikere után nem volt könnyű folytatni, és valószínűleg néhány évig nem is lett volna szabad megpróbálnunk. De a kiadó több vezetője – és most nem David Geffenről beszélek – egyből sürgetni kezdett bennünket, hogy akkor most azonnal jöjjön a második album is. Ennél nagyobb hülyeséget nem is erőltethettek volna, mivel emiatt aztán kicsit kapkodva raktuk össze a folytatást."

A második lemez már 1983 júliusában megjelent Alpha címmel. Minden tekintetben nívós, minőségi anyag készült, ám elődjéhez képest egyértelműen formátlanabbra sikeredett, és nem is tudta reprodukálni annak eredményeit. Bukásról azért persze így sem lehetett beszélni, hiszen a Don't Cry dal és maga az album egyaránt bekerült az amerikai Top 10-be. Így aztán az Alpha is platinalemez lett, Japánban pedig még a debütnél is nagyobb sikert aratott: csak egyedül a szigetországban közel félmillió példányban talált gazdára. De nyilván minden relatív. Downes: „Az első album egyszerűen annyira sikeres volt, hogy azután gyakorlatilag kicsit minden visszaesésnek tűnt." A zenekar belső egysége így épp olyan viharos gyorsasággal bomlott meg, mint ahogy felfutottak. A nagy egók egymásnak feszültek, ráadásul Wetton koncertteljesítménye ekkoriban nem hozta az elvárható szintet egyre súlyosabb italozása miatt. 1983 végén a frontember kikerült a csapatból, és ideiglenesen Palmer volt társa, Greg Lake állt a helyére, ám az együttműködés nem bizonyult tartósnak. Részben kiadói nyomásra John mindössze három hónap után visszatért a mikrofonhoz, ám ekkor már Howe vette a kalapját. A Mandy Meyer gitárossal felvett, 1985 végén kiadott Astra zeneileg minőségi anyag lett – lényegesen erősebb az Alphánál, a nyitó klipdal, a Go pedig simán a valaha írt egyik legjobb nótájuk –, de Japánt leszámítva sehol sem lett igazán sikeres. A megcsappant érdeklődés közepette a banda a következő évben feloszlott.

Downes, Howe és Palmer két fiatalabb titánnal, John Payne basszer/énekes/billentyűssel és Al Pitrelli gitárossal a '90-es évek elején visszahozta az Asiát, de az 1992-es, visszatérő Aqua után Downes egyedül maradt a klasszikus felállásból. A banda ugyanakkor így is tovább menetelt, igaz, állandóan változó leosztásban. Az eredeti négyes végül 2006-ban állt össze ismét, és három korrekt stúdióalbumot is letettek az asztalra együtt – sőt, két ízben Budapestre is eljutottak –, mielőtt Howe ismét bemondta volna az unalmast. A Sam Coulson gitárossal felvett, 2014-es Gravitas azonban így is az utolsó album lett tőlük a sorban, mivel Wettont 2017-ben, 67 éves korában elvitte a rák.

Az Asia sztorija tehát lezárult, de ma is érdemes előtúrni gyakorlatilag bármelyik lemezüket, mert mindegyik minőségi, roppant igényes muzsikát rejt (beleértve ebbe amúgy a Downes és Payne fémjelezte éra nagyközönség által kevésbé ismert darabjait is). De ha csak egy klasszikust lehet kiemelni a bandától, aligha vitázik bárki is, hogy az első album az örök etalon. Maguk az alkotók is a mai napig tökéletes mesterműként emlékeznek vissza a debütre. Howe: „Az első lemezt a közösen szerzett dalok tették olyan jól sikerültté. Roppant jól kiegyensúlyozott album jött létre a négy ember különböző dalszerzési stílusának köszönhetően. Az elejétől fogva komoly reményeket fűztünk a lemezhez, baromi ambiciózusak voltunk, mindent feltettünk vele egy napra, és a lehető legjobb szellemiséggel álltunk az egészhez."

A '80-as évek elejének egyik abszolút meghatározó műve ez a lemez: tökéletes kordokumentum, de a rajta hallható zene és a hangzás is megállja a helyét így, negyven évvel később is.