Shock!

Harmincöt évvel ezelőtt jelent meg a San Franciscó-i Journey nyolcadik stúdióalbuma, amelyet szó szerint a világ tetején ülve készített el Amerika történetének egyik legnagyobb rockbandája, és ennek köszönhetően ereje abszolút teljében, kreativitása csúcspontján mutatja meg az FM-rádiók és a zenegépek császárát. Valahol persze szomorú, hogy a Frontiers egyben a fantasztikus karrier szóban forgó szakaszának végét is jelentette, hiszen a banda legklasszikusabb felállását utána szétvetették a személyes, anyagi és zenei ellentétek. Mindez azonban semmit sem von le a lemez értékéből: hívjuk AOR-nak, west coastnak, dallamos rocknak vagy bárminek a műfajt, a Frontiers garantáltan az egyik örök csúcsalbum ezen a mezsgyén.

A Journey a '70-es évek végének egyik legdinamikusabban előretörő rockbandájának számított Észak-Amerikában, ám még az 1980-as Departure album Top 10-es platinasikerei sem készíthették fel őket arra, amit az 1981 nyarán kiadott Escape-pel elértek. Az alapember Gregg Rolie billentyűs helyére érkezett Jonathan Cainnel készített első sorlemez Amerika elsőszámú arénacsapatává tette a Journey-t. A Billboard-lista első helyére is felkerült Escape összesen 152 hetet töltött a kétszázas sorban, mindössze egy év leforgása alatt több mint 5 millió példány talált belőle gazdára csak az Egyesült Államokban, és négy Top 20-as sikerdalt fialt a Who's Crying Now-val, a Don't Stop Believin'-nel, az Open Armsszal és a Still They Ride-dal. A zenekar amerikai turnéjának jellemzésére a diadalmenet mindössze enyhe kifejezés lenne: több mint 2 millióan nézték meg őket, mintegy 10 millió dollárt kasszíroztak a jegybevételekből, és még a pólóeladásaik is hatszámjegyű határ fölé kúsztak. A szóban forgó koncertsorozat emellett iskolateremtőnek is számított, ugyanis a Journey volt az első csapat, amely egy komplett turné minden egyes állomásán videókivetítőkkel dolgozott, hogy a több tízezres helyszíneken valóban mindenki megfelelően lássa őket. Népszerűségüket jól jellemzi, hogy 1982-ben még egy Journey Escape című videójáték is kijött a lemezhez kapcsolódóan Atari 2600-asra.

Egy efféle sikeralbum után sosem egyszerű nekilátni a folytatásnak, a csapat kreatív magja azonban nagyon is lendületben volt, jelentős mértékben a billentyűsnek köszönhetően. Cain: „Ráéreztem: a bandából csak az hiányzik, hogy a közönségünk is benne legyen a dalokban. Olyan nótákat hoztam a csapatba, amelyek azokról az emberekről szóltak, akik azonos hullámhosszra kerültek a zenekarral, hűségesen ott voltak minden koncerten, és úgy jöttek el egy-egy Journey-bulira, mintha a templomba mennének. Nem volt nehéz dolgunk, hiszen Steve Perry bármit el tudott énekelni, csupán őszintének kellett maradnunk. Persze eleve jó helyzetben kerültem be a csapatba, mivel már a csatlakozásom előtt is sztárbandának számítottak. Szeretem úgy hinni, hogy az én hozzájárulásom is sokat tett hozzá a dolgainkhoz, de természetesen nem kizárólag nekem volt köszönhető mindaz, ami az Escape után történt velünk. És az volt a legszebb, hogy teljesen természetesen ment minden. Egy pillanatig sem kellett idegeskednem, annyira jól megtaláltuk egymással a hangot zeneileg."

A lemezt ismét az Escape-et jegyző producerpárossal, Kevin Elsonnal és Mike Stone-nal kezdték el rögzíteni, miután nagyjából összerakták a dalokat. Ez a folyamat pusztán zeneileg elég könnyen haladt, bár kellemetlenségeik azért akadtak. Neal Schon: „A lemez nagyjából nyolc hét alatt állt össze, de elég nehéz körülmények között, mert épp szakítottam a barátnőmmel, így aztán roppant fájdalmas volt összerakni az olyan típusú nótákat, mint például a Send Her My Love. Amikor a stúdióban visszahallgattuk a felvételeket, napszemüveget kellett viselnem, mert közben folytak a könnyeim... Szóval nagyon érzelmes időszak volt ez számomra, ami a dalokban is hallatszik, és úgy gondolom, bárki tud is kapcsolódni ezekhez az érzelmekhez." Ha mindez nem lenne elegendő, a gitáros még el is esett a felvételek kezdete előtt a motorjával, és ugyan komolyabban nem sérült meg, de ahhoz éppen eléggé, hogy a kelleténél pont egy fokkal verejtékesebben haladjon a stúdiómunkával.

A Journey tudatosan nem akarta megismételni az előző albumot, noha a Columbia kiadó részéről érződött némi presszió feléjük ennek érdekében. Steve Smith: „Semmiképpen sem szerettük volna még egyszer megírni az Escape-et, és a rajongókkal szemben sem lett volna fair, ha így teszünk. Bárki joggal mondhatta volna: de hát ez már megvan, minek vegyem meg még egyszer? Így aztán a következő lemez első fele a rajongóknak szólt, a második pedig elsősorban nekünk. Ki akartuk próbálni magunkat, hogy miképp tudunk a korábban alkotott zenéinkkel tovább építkezni." Mindez különösen igaz volt az énekesre, aki a korábbiakhoz képest bátrabban bánt a torkával egyes dalokban. Perry: „Nagyon is tudatos döntés volt ez a részemről. Meggyőződésem, hogy ha valaki ráun egy zenekarra, annak elsődleges oka az ének szokott lenni. Egy idő után unalmassá válik, ha nem próbálod meg változatosabbá tenni az énektémákat. Így aztán az új dalokban többet szerettem volna használni a mélyebb hangtartományaimat, és pontosan ezt is tettem. Ettől pedig erőteljesebben szólalt meg a hangom."

Minden elvárástól azért persze nem tudták függetleníteni magukat. Schon: „Mike és Kevin a munka utolsó szakaszában közölték, hogy szükség lenne a lemezre még egy power-balladára. Másnap pedig Jonathan pont egy ilyen nótával állított be: egyszerűen támadt egy ötlete az éjszaka közepén, ami nem hagyta nyugodni, így aztán összerakta az alapjait, még a szöveget is megírta hozzá. Eleinte annyira nem volt ötletem a szólóra, hogy azt mondtam: srácok, én ezt most kihagynám. De nem engedték: azt mondták, játsszam, ami eszembe jut. Így aztán kétszer elnyomtuk a dalt, és ennyi volt, nem is gondolkodtam rajta." Utóbbi dal címe Faithfully lett, de a másik húzószám, a nyitótémának választó Separate Ways is hasonlóan spontán öltött alakot. Cain: „Általában nem írunk ennyire előre dalokat, de akkor és ott minden egyből összeállt. Az öltözőben ültünk Steve-vel, én egy gitárral, ő egy basszusgitárral, és ott helyben kidolgoztuk a dallammenetet, másnap pedig a szöveg is elkészült. Az embernek csak ritkán van ekkora szerencséje egy dallal."

Szintén utolsó pillanatos változás volt az Ask The Lonely és az Only The Young dalok lehagyása a végső változatról, mert ezeket filmzenealbumokhoz adták oda: helyükre a Back Talk és a Troubled Child került. A Frontiers címet kapott lemez végül 1983. február 1-jén jelent meg, és a banda valóban nem hazudott: nem az Escape második részét írták meg. Összességében talán némileg lendületesebb, erőteljesebb ez az album, bár persze azért továbbra is azt a muzsikát rejti, aminek soha nem született nagyobb mestere a Journey-nél. Vagyis aki karcosságra, súlyra vágyik, rossz helyen keresgél – mainstream rockos vagy AOR-os vonalon azonban ennél jobb zenekar soha nem taposta ezt a bolygót.

A Frontiers helyből a Journey történetének egyik legemlékezetesebb dalával indul. A Separate Ways (Worlds Apart) sajátos, kesernyés alaphangulatát Cain melankolikus billentyűfutamai adják meg Perry szívszorító dallamaival karöltve, Schon alázatosan az összkép szolgálatába állva facsarja a visszafojtottan feszült riffet, a himnikus refrén pedig mindent visz. Neal keze azért persze később rendesen elsül... Tökéletes felépítésű, parádés hangszerelésű mestermunka, egyben a zenekar eszenciája. Cain: „Valami nagyon ritmikusat akartunk írni, ami ugyanakkor roppant erős, az embert kísértő dallammal rendelkezik. Ehhez egy szintetizátoron átfuttatott fő ütemre volt szükség, és végül Steve ötlötte ki azt a ritmust, amitől az egész lélegezni kezdett. Valójában visszatérést jelent a dal a zenei gyökereinkhez, a klasszikus Motown-hangzáshoz. Steve Perry mindig is rengeteg Motown-lemezt hallgatott, csupa olyan dalt, amik ilyen kórus-központúak, roppant feszesen, ritmusosan szólnak, mégis nagyon melodikusak." Schon: „A Separate Waysben tulajdonképpen Motown keveredik R&B- és blues-hatásokkal, de egy R&B-dalnál természetesen súlyosabb benne a gitár. Ez teszi Journey-szerűvé a hangzást. Mindegy, hol kap helyet a programban, a közönség mindig nagyon erőteljesen reagál rá, és ez már az első alkalommal is így volt, mielőtt még felvettük volna. Turnén született a nóta, és amint összeállt, egyből betettük a programba, hogy meglássuk, mennyire működik. Már úgy is elképesztően fogadták, hogy azt sem tudták, mi az."

Ezek után – a korabeli albumszerkesztési trendekkel szemben nem harmadikként – a zenekar valaha írt talán legjobb lírai dala, a Send Her My Love érkezik, továbbra is erőteljes feketezenei hatásokkal. Túl sokat nem tudok mondani róla azt leszámítva, hogy tökéletes darab: Cain és Schon csodálatosan megfogott alaptémáira Perry gyönyörű dallamot kanyarít, a refrén pedig még magasabb dimenzióba emeli a témát. Nem is beszélve a Valory elegáns basszusfutamaival alábúgatott, finom, szólisztikus gitárdíszítésekkel operáló zárórészről... A Chain Reaction zakatoló gitárját tekintve a lemez egyik legerőteljesebb dala, de mindez természetesen Journey-mércével értendő: a csapatra jellemző olajsimaság és Perry soul-hatásai itt is jelen vannak, a többszólamú vokálmegoldások is utóbbi iskolát követik a refrénben. Érdemes megfigyelni, hogy már a verzedallamok is mennyire kidolgozottak és fogósak – többek között ettől az alaposságtól számít a mai napig etalonnak az énekes. A dal katarzisát mégis Schon záró, jammelős hatású szólója hozza el, amely a monumentális riffre kanyarítva hatalmasat megy.

Az After The Fall a Tom Cruise-féle Kockázatos üzlet filmben is felcsendült ugyanebben az évben – nem véletlenül, mert ugyan eredetileg nem mozihoz írta Cain, ezzel együtt is nagyon jellegzetes '80-as évekbeli filmbetétdalos hangulata van. Kimért, higgadt ütemű téma kicsit melankolikus, mégis nagyon pozitív hangulattal, ismét azokkal a bizonyos Motown-hatású, gospeles gyökerű vokálokkal a refrénben – valójában azonban nálam a verze visz mindent, annyira elementáris benne Perry, pedig nagyon visszafogja magát. Szerintem a lemez egyik legjobb dala ez. A Faithfully zongorás lírájában Jonathan zongorája mellett ismét az énekesé a főszerep, és ugyan hozzám a Send Her My Love mindig közelebb állt, tökéletesen érthető, mitől lett olyan komoly utóélete ennek a számnak: a '80-as évek nagy pop metalos balladáinak egyik prototípusáról beszélünk, amelyben – természetesen – Perry ismét a teljes mezőnyt leénekli a színről.

Az Edge Of The Blade-del azért persze újra felpörög a motor, ahol ismét egy jellegzetes Schon-riff adja az alapot Cain billentyűivel megtámasztva. Hangulatilag itt kicsit a Journey '70-es években megismert progosabb, kalandozósabb oldala köszön vissza modernebb köntösben, és a dal érzésvilágában rejlik valami epikus is. Nem egy nagyon direkt slágertéma vagy koncertfavorit, inkább az a fajta szám, amely saját jogán is tökéletes kiegészítő ezek mellé egy nagylemezbe illesztve, Schon egyik legmarkánsabb szólóbetétjével az egész anyagon. És itt már valóban tetten érhető, amit Smith említett a fentebb idézett interjúban: a lemez második felén – B oldalán – sorakoznak a kevésbé direkt darabok. Már persze ismét Journey-szinten, hiszen a zenekar akármihez is nyúlt, az a legmagasabb fokú zeneiség mellett is bárki számára fogyasztható és megadallamos lett, mégsem annyira nyilvánvalóak ezek a számok. A Troubled Child például már az intróval beránt, refrénje azonban még azzal együtt is kimondottan szokatlan és előremutató volt a maga idejében Smith ritmusaival, hogy Perry természetesen itt is a dobhártyáról levakarhatatlan dallamokat énekel.

A Back Talk a lemez húzósabb szerzeményeinek sorát gyarapítja, ez az egész Frontiers leginkább „utcai" megközelítésű témája, Perry szintén csak szaval a Smith dobjai és Schon fel-felmorduló gitárja által dominált verzékben, az alapok a '70-es évek nagyjainak improvizatív megközelítését idézik az új évtized sztenderdjei szerint. Mindez azonban csak amolyan felvezetés a címadó mesterműhöz, amely egyértelműen az album egyik legfantasztikusabb darabja nagyon jellegzetes, szaggatott alaptémáival. Tulajdonképpen bárkit érdemes benne külön is figyelni – Smith játéka például semmiféle határt nem tűr, és hosszú-hosszú évek után is vérpezsdítően izgalmas, amiket itt üt –, mégis egyben marad az egész. Akár még a progrock megnevezést sem vitatnám el tőle, annyira előrehaladott úgy, ahogy van... A záró Rubicon pedig olyan finálé, mint amit a nagykönyvben megírtak: higgadtan húzós, szuperszonikus gitárokkal felturbózott AOR-stílusgyakorlat Perry szárnyaló dallamaival, amelynek hatására tényleg úgy állsz fel a lemez mellől, hogy innen semmi sem hiányzott. Igaz, a ma hozzáférhető újrakiadásokon már a filmzenés dalok is ott szerepelnek utána: az Only The Young, az Ask The Lonely, a Tron soundtrackjén szerepelt, még az Escape korszakában írt Only Solutions, illetve a lemezről valamiért lehagyott, nagyon erőteljesen zeppelines Liberty. A nagylemez keretei közül kilógnak – akkoriban ugye még mindenki egységes albumokban gondolkodott –, színvonaluk azonban méltó a Frontiers szerzeményeihez.

A Journey nyerő pozícióból fordult rá a Frontiers kiadására, így senkit sem lephetett meg, hogy az album hatalmasat robbant. Minden idők legsikeresebb nagylemezét, Michael Jackson Thrillerjét ugyan Schonék sem tudták letaszítani a csúcsról, de a lemez a második helyen indított a Billboard Top 200-as listáján, és kilenc hétig meg is őrizte ezt a pozíciót, majd további tizenhárom héten át bent maradt az első tíz között. A lemez áprilisra beplatinázódott az Államokban, és ugyan az Escape eredményeit nem sikerült felülmúlnia, panaszra senkinek sem akadt oka. Főleg, hogy Európában és Japánban a Frontiers lett a Journey valaha kiadott legkelendőbb kiadványa: karrierjük során először és utoljára bekerültek a brit Top 10-be (a hatodik helyre), a szigetországban pedig a harmadik helyen nyitottak.

A lemez legnagyobb sikerdala a Separate Ways lett, amely a kislemezlista nyolcadik pozíciójáig verekedte magát, és a korszak egyik emblematikus rockhimnusza vált belőle – minimum furcsa videója miatt ugyanakkor a zenekar a mai napig magyarázkodni kényszerül. Schon: „Igazából semmi különösebb elképzelésünk nem volt a kliphez. Akkoriban még a videókorszak elején jártunk, és valami ötezer dollárért forgattuk le az egészet, mert még senki sem költött igazán komoly összegeket a klipekre." Cain: „Steve-nek nem tetszett az ötlet, hogy egy csaj is szerepel a videóban, a barátnőjének, Sherrie-nek – akinek később az Oh Sherrie dalt írta a szólólemezén – meg aztán főleg nem. Azt kérdezgette tőle: most komolyan egy ribancnak énekelsz majd? Szóval Steve-re nagyon komoly nyomás nehezedett, és a végén már a menedzserünknek, Herbie Herbertnek kellett rábeszélnie, hogy itt dekkolunk New Orleansban, egyszerűen nincs más ötletünk, meg kell csinálni a klipet. De Herbie-nek legalább annyi előzetes elképzelése volt hozzá, hogy nem fogunk színészkedni, hiszen zenészek vagyunk..." A Separate Ways után a Faithfully is bejutott az első húsz közé (a tizenharmadik helyre), és később elég korrekt módon futott a rádiókban az After The Fall és a Send Her My Love is. Sőt, a Two Of A Kind soundtrackhez odaadott Ask The Lonely is.

A Journey Japánban kezdte az aktuális turnét, majd gyakorlatilag az év végéig játszottak Észak-Amerikában, természetesen zsúfolásig telt arénákban. A körúton a még karrierje elején járó Bryan Adams játszott előttük, aki bevallottan az estéről estére meghallgatott Faithfullyból merített ihletet a mainstream áttörését meghozó Reckless lemez majdani sikerballadájához, a Heavenhez. (Nem véletlen, hogy a dal stúdióváltozatában Smith dobolt.) A dal ugyanakkor nem kizárólag őt ihlette meg. Cain: „1984 elején Prince felhívott, és közölte, hogy szeretné, ha meghallgatnám az egyik új dalát, mert az akkordváltások elég hasonlók a Faithfullyhoz, és nem akarja, hogy bepereljük. Lejátszotta nekem a nótát, amiről egyből azt gondoltam, hogy fantasztikus. Azt mondtam neki: haver, már annak is nagyon örülök, hogy egyáltalán felhívtál, mert jól mutatja, mennyire remek ember vagy, szóval sok szerencsét a dalhoz, biztosan sláger lesz. A Purple Rain volt az... Prince egyébként őrületesen bele volt zúgva Neal játékába, hosszú éveken át tanulmányozta, minden trükkjét megtanulta és a saját képére formálta. A Purple Rain szólójában is tisztán hallatszik ez."

A zenekar tehát a Frontiersszel is a rockzene táplálékláncának csúcsán maradt: az album 85 hetet töltött a Top 200-ban, és végül hatszoros platinalemez lett az Államokban (ezzel a második legsikeresebb sorlemezüknek számít a kilencszeres platina Escape után). Ezúttal már egy játéktermi videós kaland is kijött a legendáriumukra építve, és a jelek szerint semmi sem állíthatta meg őket. Még úgy sem, hogy a korabeli mainstream amerikai zenei sajtó – élén a Rolling Stone magazinnal – egyébként kifejezetten rühellte a Journey-t, és ott rúgott beléjük, ahol csak tudott. Schon: „Szeretem a pénzt, és annyit akarok keresni, amennyit csak lehet. Drága ízlésem van, és csak úgy tudom kielégíteni, ha a lehetséges legtöbb pénzt szedem össze, aztán abból mindent megvásárolok, amit csak szeretnék. Például most vettem meg a harmadik sportkocsimat, egy Lamborghinit, ami 330 km/h-val is tud menni. Ez a siker egyik nagy előnye. Rengeteg újságíró és zenekar imád lehúzni bennünket, de sokan csak féltékenyek ránk, a Journey ugyanis ott tart, ahol más rockzenekarok csak szeretnének. És ami a legfontosabb: még csak a legminimálisabb kompromisszumokat sem kellett meghoznunk ehhez, nem adtuk el magunkat. Ma is pontosan olyan zenét játszunk, amilyet szeretnénk. Mindannyian rengeteget dolgoztunk azért, hogy idáig jusson ez a zenekar, és egyikünk sem szeretné eldobni magától ezt. Úgy gondolom, a Frontiers a Journey egy új korszakát nyitotta meg."

Nagyobbat azonban nem is tévedhetett volna a gitáros. A turné lezárultával a tagok úgy érezték, az utóbbi évek non-stop hajtása után mindenkire ráfér egy kis pihenő, ám a külön töltött idő csak elmélyítette a tagok között amúgy is meglévő személyes nézeteltéréseket. Perry 1984 tavaszán kiadta első szólólemezét, a kiváló Street Talkot, amely minden túlzás nélkül hatalmasat szólt: nem akkorát, mint egy Journey-lemez, de ahhoz épp elég nagyot, hogy a többiek összevonják a szemöldöküket. Miután az említett Oh Sherrie dal az amerikai listák harmadik helyére került – magasabbra, mint a Frontiers akármelyik száma –, Schon egyre rosszabb szemmel nézte a kirándulást, főleg, hogy az énekes teljesen beleborult az albumba, és egyértelművé tette: neki tulajdonképpen az is rendben van, ha a Journey többé nem aktivizálja magát. Neal: „Steve-vel a kezdet kezdete óta nem igazán jöttünk ki, de a mi esetünkben az állandó konfliktusok csak segítettek abban, hogy még többet hozzunk ki magunkból. Mindketten meg akartuk mutatni a másiknak, hogy még mindig nem értük el a maximumot, és ezáltal a Journey zenéje csak tovább gazdagodott. Sosem volt köztünk annyira súlyos a helyzet, mint mondjuk a The Who-ban Roger Daltrey és Pete Townsend viszonya, de azért elég gyakran sikerült összekaptunk."

Persze maga Schon is projektezgetett ezzel párhuzamosan, méghozzá nem is akárkivel: a gitáros gyakorlatilag egyből a Frontiers turnéjának végén felvette a Through The Fire című, félig élő albumot, amelyet a Hagar Schon Aaronson Shrieve, azaz HSAS zenekarral rakott össze, benne énekesként Sammy Hagarrel, illetve Kenny Aaronson basszerrel és Michael Shrieve dobossal. Ez a zenekar ugyanakkor nem tervezték hosszú kifutásra – főleg, hogy Hagarnak nem olyan nagyon sokkal később más dolga akadt. Neal: „Akkoriban nagyon sokat lógtam Eddie Van Halennel, és pont aznap játszottak San Franciscóban, amikor befejeztük a lemez munkálatait, elmentem megnézni a Van Halent. Koncert után elkísértem a szállodába, és miközben szórakoztunk, lejátszottam neki a felvételt. Egyből azt kérdezte: ki ez az énekes? Mondtam, hogy Sammy Hagar, ő meg: soha nem hallottam még róla, de baromi jó! Oda-vissza hallgatta a riffeket meg az énektémákat, aztán azon vettük észre magunkat, hogy reggel van. Én hazamentem, ők meg utaztak tovább. Aztán legközelebb azt vettem észre, hogy Sammy a Van Halen énekese... Kemény volt. És ha nem játszom le a lemezt aznap Ednek, lehet, hogy minden másképp alakul, mert előtte tényleg nem is hallott Sammyről."

Perry ezzel párhuzamosan a We Are The Worldben is felbukkant, Cain és Smith pedig szintén mindenfelé zenélgetett, a zenekari dolgok azonban egyszerűen nem haladtak, hiába szóltak az amerikai éterben még mindig a Journey slágerei. A csapatra 1985 elején ismét ráirányult a reflektorfény, amikor kijött a Vision Quest című film, és zenealbumán a még a Frontiers anyagából kimaradt Only The Young, ám a munka rendkívül lassan és nehezen haladt. Cain: „Tulajdonképpen eljutottunk odáig, hogy a zenekar nem működött. Szó sem esett új albumról, új turnéról, amikor pedig végre ismét összejöttünk, hiányzott az egység. Folyamatosan falakba ütköztünk, és egyszerűen úgy tűnt: a következő album nem fog tudni elkészülni. Világossá vált, hogy változtatnunk kell. Mindannyian más irányba mentünk, és mindenki nagyon határozott elképzelésekkel érkezett azt illetően, merre kellene indulnia a Journey-nek. Emellett egy sor üzleti kérdést is el kellett rendeznünk, ami rengeteg energiát vett ki mindenkiből. Viszont az efféle kérdéseket egyszerűen muszáj letisztázni, mielőtt akár egyetlen hangnyi zene is elkészülne. Steve gyakorlatilag közölte, hogy részéről akkor ennyi volt, vagyis először a vele való nézeteltéréseket kellett helyre tenni. Aztán miután stúdióba vonultunk, láttuk, hogy más változásokra is szükség van." Mindez a ritmusszekció máig homályos szélnek eresztésében öltött testet, így először Ross Valorynak intettek búcsút máig homályos okokkal. A banda korabeli menedzsere, Herbie Herbert szerint ugyanakkor a problémák origójában az énekes helyezkedett el: „Perry folyamatosan ugrásra kész állapotban tartotta őket, és szórakozott velük. Ő addigra már rendesen megszedte magát, és egy sor anyagi kérdésben a többiek feje fölött intézkedett. Ross Valory konkrétan nullára került anyagilag amiatt, hogy a Journey '84-ben és '85-ben nem turnézott, de Jon Cain is csak alig kerülte el a csődöt, neki ugyanis még egy válása is összejött akkoriban."

Később, a felvételek közepette Smith is távozott, ha hihetünk a menedzsernek, elsősorban szintén Perry unszolására, aki ezúttal már producerként is felügyelte a munkálatokat. Az énekes és Schon között végleg elmérgesedett helyzet miatt maguk a felvételek is rendkívül döcögősen haladtak, a készülő albumnak két véglegesen felvett verziója is teljes egészében a kukában kötött ki. Herbert: „Perry meg akarta osztani a zenekart, hogy aztán uralkodhasson. Elhívtak egy zenekari megbeszélésre Sausalitóba, ahol Neal, Jon és Steve közölte, hogy szenvednek, mert Perry nem elégedett a felvételekkel. Én meg: de hát ezek kész, komplett módon rögzített dalok! Mondták, hogy igen, de Perrynek nem tetszenek, így le akarja cserélni Smith-t és Valoryt. Mi a fasz van? Csak a holttestemen keresztül! Győzködtem őket, hogy ez egy zenekar, nem Steve Perry és kísérői, de Perry addigra valahogy megvesztegette Caint, és ketten olyannyira sarokba szorították Schont, hogy a végén már attól féltem: egy sötét pillanatában meg fogja ölni magát. Végül azt mondtam: rendben, de ez egy brutálisan durva hiba, és úgy fogjuk kifizetni mindkettejüket a munkájukért, mintha itt maradtak volna. Mi fogjuk lenyelni ennek a hülyeségnek a költségeit."

Ezek után nem is lehetett csodálkozni azon, hogy a végül csak 1986 tavaszán megjelentetett új album, a Raised On Radio végül a hard rock/metal-történelem első olyan lemezanyaga lett, amelynek rögzítési költségei meghaladták az egymillió dollárt. A Randy Jackson basszerrel és Mike Baird, illetve Larrie Londin dobosokkal felvett album zeneileg persze ettől még zseniálisan sikerült, bizonyos szempontból a legjobb lemezüknek tartom. Viszont a Journey az akkoriban megszokotthoz képest túl sok időt hagyott ki, és a sajtó túlságosan alaposan is dokumentálta a belső problémákat, így a lemez már nem robbant akkorát, mint elődei, és „csak" dupla platina lett. Ekkorra ráadásul olyannyira elmérgesedett a helyzet, hogy Perry már a turné közepén bemondta az unalmast. Schon és Cain egy ideig még játszottak a gondolattal, hogy továbbviszik a Journey-t Michael Boltonnal vagy Jimmy Barnesszal, de aztán végül feladták a próbálkozásokat, és inkább új életet kezdtek a Bad Englishsel. Ez a csapat szintén platinasikerekig vitte az évtized végén, de már nem lett generációs banda, és kérészéletűnek bizonyult – egy Klasszikushock-cikket ugyanakkor bármelyik lemezük megér a kettő közül, szóval majd egyszer, majd máskor... A Journey legendája azonban tovább élt és él a mai napig, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy az 1988-ban kiadott Greatest Hits válogatás az egyik legkelendőbb catalog nagylemeznek számít. Eddig csak az Államokban több mint 15 milliót adtak el belőle, de fogyásai még ma is mintegy félmillióval nőnek évente világviszonylatban, és összesen több mint 450 hetet töltött a Billboard Top 200-ban.

A Journey-ben zenélni persze napjainkban sem fenékig tejfel, az évtizedek óta remeteként élő Perry meg továbbra is bonyolult lélek, a ma harmincöt éve megjelent Frontiers erejét azonban semmi nem tudja kikezdeni. Tulajdonképpen mindent elárul az albumról, hogy a dallamos műfajok legfőbb védőbástyájának számító kiadó is innen vette a nevét... Persze egy ekkora és ilyen minőségű életműből lehetetlen lenne csak egy csúcspontot kiemelni, így inkább azt mondom: aki nem ismeri az Escape – Frontiers – Raised On Radio triászt, az semmit sem tud a melodikus rockzenéről. És pont.