Shock!

Néhány hete hivatalosan is tudjuk, amit eddig még csak rebesgettek: több mint tíz év után, még az év első felében új stúdióalbummal jelentkezik a Journey. Ennek jegyében – kissé talán paradox módon – érdemes visszatekintenünk négy évtizeddel, amikor a zenekar szó szerint Amerika leghatalmasabb bandájának számított az 1981 nyarán kiadott Escape lemez révén, amely egyébként bevallásuk szerint a friss anyaghoz is mintát szolgáltatott. Az Escape – és utódja, a rovatunkban korábban már sorra vett Frontiers – a Foreigner párhuzamosan megjelent 4 albuma, az Asia debütálása és a Toto IV lemeze mellett elhozta a letisztult, technikailag boszorkányosan előrehaladott, mégis dalcentrikus és kommersz rádiórock aranykorát. A lemez máig minden idők egyik leghatalmasabb rockalbumának számít az Egyesült Államokban a Don't Stop Believin'-nek, az Open Armsnak, a Who's Crying Now-nak vagy a Still They Ride-nak köszönhetően.

Három kísérletezősebb, kevésbé sikeres nagylemez megjelenése után a Journey Steve Perry énekes csatlakozása után indult meg felfelé a ranglétrán. A Neal Schon gitáros és Gregg Rolie billentyűs zenei világa által dominált San Franciscó-i rockcsapat az 1978-as Infinityvel, az 1979-es Evolutionnel és az 1980-as Departure-rel a tengerentúli rádiórock-színtér abszolút csúcsragadozói közé emelkedett a Bostonnal, a Foreignerrel, az REO Speedwagonnel és társaikkal együtt. Az első korszak slágerei, így a Wheel In The Sky, a Lovin', Touchin', Squeezin' vagy az Anyway You Want It az éra meghatározó dalai közé tartoztak, és a csapat az új évtized elejének beköszöntekor már hatalmas arénákban koncertezett Észak-Amerikában.

Ekkor azonban homokszem került a gépezetbe. A zenészként, dalszerzőként és hangszerelőként egyaránt pótolhatatlannak tűnő Rolie – aki az első három lemezt szólóénekesként is a vállán vitte – hirtelen bemondta az unalmast, és távozott. Döntésének okait racionális alapon nehezen lehetett magyarázni, hiszen a zenekar csillaga felívelőben volt. Rolie: „Egyszerűen nem élveztem az életemet, és kiléptem. Boldogtalan voltam a saját magánéletemben. Sokan máig nem hiszik el nekem, de nem a zenekar jelentette az okot. Szó sincs róla, hogy Perry miatt mentem volna el, vagy mert teljesen átvette az énekesi posztot. Épp ellenkezőleg, én voltam a legboldogabb, amikor bevettük, hiszen előtte nagyon széthajtottam magam a billentyűzés melletti énekléssel, ő meg aztán tényleg úgy énekelt, mint valami dalosmadár. Korábban jammelősebb irányban mozogtunk, aztán egységesebb, dallamorientáltabb lett a zene. Mivel soha azelőtt nem játszottam ilyesmit, roppantul élveztem és rengeteget tanultam azokban az években. Szóval nagyon szerettem a menedzsmentet, a zenénket, mindent, amit felépítettünk – mégsem éreztem jól magam a bőrömben, így azt mondtam, ennyi volt."

Rolie pótlása cseppet sem tűnt egyszerűnek, ugyanakkor kapóra jött, hogy a Journey egyik korábbi előzenekarában maga Gregg figyelt fel az ottani billentyűsre, Jonathan Cainre. Mivel a két banda jól összehaverkodott a közös koncerteken – többek között frontemberüket, egy bizonyos John Waite-et is ekkor ismerte meg Schon –, adta magát, hogy kipróbálják a Rolie-nál modernebb hangszerparkkal nyomuló, dalszerzőként és ritmusgitárosként is jelentős erőt képviselő Caint. A Rolie-érát egy Captured című, remekbe szabott koncertlemez zárta le 1981 legelején: a rajta szereplő The Party's Over (Hopelessly In Love) című új stúdiófelvételen még Stevie Roseman billentyűzött. Eközben megindult a munka a következő lemez számain.

Mint az újonnan bevett Jonathan Cain visszaemlékezett, egyből érezte, hogy különleges zenei közegben kapott esélyt: „A zenekarban nagyon különböző egyéniségek játszottak közösen, ugyanakkor volt egyfajta pimasz magabiztosság a zenéjükben, amit nagyon szerettem. Neal gitározása nem volt evilági. Perry is akkoriban élte énekesként a legjobb időszakát, Steve Smith és Ross Valory pedig atombiztos alapokat biztosított nekik. Tényleg olyanok voltak, mint egy tökéletes gépezet. Egy oaklandi raktárépületben próbáltak, és emlékszem, amikor először ott jártam, már teljesen felállított cuccal vártak. Úgy szólt a zenekar, mint valami rakéta, amikor épp elindítják. Gyakorlatilag azonnal megvolt köztünk a zenei összhang. A csatlakozásom után leginkább abban tudtam a segítségükre lenni, hogy szilárdabban egybeillesszük az alkotóelemeket. Kissé megolajoztam a folyamatokat, és minden gördülékenyebben ment. Nealnek volt egy csomó rock'n'rollos ötlete meg fejben kábé ugyanennyi kidolgozatlan dallammenete. Ezeket az én segítségemmel aprólékosabb formában tudtuk Steve elé tárni: néha inkább én vezettem őket elő, és Steve hirtelen egyből tudta, mit kezdjen velük."

Perry és Cain között különösen gyorsan létrejött a közös zenei nyelv. Ennek fényében nem csoda, hogy már első közös dalszerzői napjukon megszületett a majdani új album egyik központi tétele, a Who's Crying Now. Cain: „Alig ismertem, de egyből volt köztünk valamiféle istenáldotta kapocs. Imádtam a hangját, ő imádta a játékomat. Nagyon bejöttek neki a zenei ötleteim, én rajongtam a dallamaiért. Hatalmasak voltunk ketten együtt, tényleg természetfeletti volt ez az egész, és meggyőződésem, hogy Istentől eredt. Neal eleinte szerintem nehezebben élte meg, amikor látta, mennyire simán megy nekem Steve-vel a munka, de aztán vele is gyorsan összecsiszolódtunk. Nealtől jött a tűz és a tökösség. Azt hiszem, hárman együtt adtuk ki a lényeget, hárman együtt tettük Journey-ízűvé a végeredményt." Schon: „Jonathan csatlakozása friss levegővételt jelentett. Óriási dalszerző volt, ráadásul ritmusgitárosként is számíthattam rá. Összességében teljes lett vele a kép."

A korai Journey progosabb, jammelősebb zenei világával szemben a három, már Perryvel készített soralbum már klasszikus amerikai AOR-os színezetet öltött. A szaksajtóban akkoriban jellemzően westcoastnak hívták e vonal azon leágazását, amelyben a Journey is mozgott, a Cainnel formálódó új lemez azonban az Infinity – Evolution – Departure trió érzésvilágának megőrzése mellett is elrugaszkodott a korábbi irányvonaltól. Az új, hármas dalszerzői tandem modernebb, még letisztultabb, ám egyszersmind keményebb és feszesebb irányba vitte a Journey megszólalását. Ez ugyanakkor zeneileg több érdekes kísérletet is szült. Ilyen volt például az album egyes számú húzótémája, a Don't Stop Believin', amely az említett oaklandi próbateremben állt össze, és a Caintől származó refrénből fejlődött ki: „Épp Hollywoodban szenvedtem a karrierem beindításával úgy '76 környékén, és szinte minden reményemet elveszítettem. Felhívtam apámat, és azt kérdeztem tőle: nem lenne-e okosabb hazamenni Chicagóba, és feladni az álmaimat, mert láthatóan nem jön össze a dolog. De ő csak annyit felelt: nem, fiam, tarts ki, megálmodtunk valamit, és működni fog. Ne adjam fel, és higgyek továbbra is... Megtetszett a don't stop believin' sor, így felírtam egy spirálfüzetbe. Aztán évekkel később, már a Journey-ben megkérdezték a srácok, van-e kész dalom. Belelapoztam a jegyzeteimbe, megláttam a címet, összeraktam a kórust, és megmutattam nekik, mondván, bízom bennük, fejezzük be közösen. A kész dalt hallva egyből tudtuk, hogy ez itt most valami különleges, ezért is választottuk az album nyitódalának."

Mai fejjel talán egyenesen komikusan hangzik, de Perrynek és Cainnek szabályosan birokra kellett kelnie Schonnal a másik központi téma, az Open Arms ballada miatt. A billentyűs ironikus módon, még évekkel korábban a The Babysnek szánta a számot, John Waite azonban túl giccsesnek, nyálasnak bélyegezte, és nem volt hajlandó érdemben foglalkozni vele. Perry ugyanakkor nagyon szeretett volna egy klasszikus értelemben vett lírai számot, így Cain – egyéb ötlet híján – megmutatta neki. Steve egyből beleszeretett a témába, ám kőkemény ellenállásba ütközött. Perry: „Mereven ellenezték a ballada ötletét. Még Jon is úgy gondolta, hogy John Waite-nek talán igaza volt, amikor leszavazta a dalt, Neal peig egyenesen rühellte a dolgot." Cain: „Miután Steve elénekelte a végső verziót, kivételesen szólt a végeredmény, és rögtön tudtam: a rajongók nem hisznek majd a fülüknek. Nealt viszont valósággal sokkolta, és azt kérdezte: te jó isten, ez meg mi a franc? Mit műveltetek?" Érdekesség ugyanakkor, hogy amennyiben hihetünk a társak visszaemlékezéseinek, ekkoriban zeneileg egyértelműen Perry számított a banda zenei vezéregyéniségének, így végül meggyőzte Nealt. Az Open Arms a gitáros kezdeti vonakodása ellenére is maradhatott.

A zenekar a Departure-ön és a Capturedön jól bevált Kevin Elson, illetve a frissen csatasorba állított Mike Stone producerkedése mellett kezdte meg az Escape címet kapott lemez felvételeit 1981 tavaszán, a kaliforniai Berkeley-ben. Érdekesség, hogy miközben a korszak másik nagy rádiórock-alapvetése, a Foreigner párhuzamosan készülő 4 albumának költségvetése egyes hírek szerint az egymillió dolláros határt is meghaladta, az Escape a Journey szintjén kimondottan olcsón került szalagra. A zenekar roppant felkészülten érkezett a stúdióba, bő hét alatt felrántották az alapokat, és az utómunkálatokat sem húzták el hónapokig. Az album felvételei így körülbelül 80 ezer dollárt emésztettek fel, ami nagyjából a negyede volt egy hasonló szintű korabeli produkció büdzséjének. A lemezt az említett Who's Crying Now vezette fel kislemezként, maga az Escape pedig július legvégén került a boltokba.

Mindig is meggyőződésem volt, hogy az Escape egyik titka a varázslatos borító mellett az indításban rejlik: a hipnotikus, kék alaptónusú kép és a Don't Stop Believin' csodálatos, megigéző nyitófutamai egyből különleges hangulatot teremtenek együtt. Mindez nagyon is tudatos albumszerkesztési megoldás volt a banda részéről, noha a szám nem a legtipikusabb indítás egy rocklemezen. Cain: „A lemezre helyezed a tűt, és mintha csak kinyitnál egy könyvet azzal a zongorafutammal. Mindig is az volt az álmom, hogy bevonjuk a rajongókat egy nótába, itt pontosan erre tettünk kísérletet: behúzni a közönséget a zenekar világába, hogy lám, neked énekelünk, a te világodról. Ez egyértelmű elrugaszkodást jelentett attól, amit korábban csináltak. Ebből a szempontból kicsit amolyan Bruce Springsteen-féle irányba szerettem volna húzni a dolgot, mert ennek a megközelítésnek már akkoriban is ő volt a legnagyobb mestere." Ahogy Schon gitárja felfejlődik, helyből libabőr, a dal kesernyés, mégis ízig-vérig pozitív karakterét azonban Perry elementáris erejű hangja adja meg. Kimondottan érdekes, hogy a szám tulajdonképpen csak a felénél indul be teljesen, de ekkor sem lesz válik kifejezetten harapós rocktémává, megmarad ezen a cseppet melankolikus csapásvonalon – a klasszikus értelemben vett refrén pedig csak a legvégén érkezik meg, akkor azonban örökké megmarad a hallgató fejében.

A Stone In Love-ban még a '70-es évek végének világa kísért, a kezdő gitártéma és a tempó is az említett westcoastos ízeket hordozza, a középrésznél azonban az új évtized Journey-ízei veszik át a főszerepet a szólóblokknál. Maga a dal egyébként amolyan napfényes, könnyed rocktéma Schon szikrázó-éneklő díszítéseivel és Steve áradó, a teret minden másodpercben maradéktalanul kitöltő hangjával. A Cain zongorás futamaiból kibontakozó Who's Crying Now ezzel szemben már minden téren a '80-as éveket hozza: őrzi a Rolie-féle Journey zeneiségét, de mind a megszólalás, mind a hangulat a banda legklasszikusabb éráját képviseli. Lírának nem feltétlenül nevezném, az egész albumot belengő, kissé melankolikus-ábrándos hangulat azonban itt is végig jelen van, és Schon visszafogottan bánatos, csodaszépen búgó szólójában csúcsosodik ki. Ugyanakkor ha az ember külön nem figyel, talán fel sem tűnik, mennyire sokat számít a szám összképe tekintetében Ross Valory markáns basszusjátéka is.

A Keep On Runnin' a lemez talán legdirektebben hard rockos darabja, bulihimnusz Journey-módra, az ember szinte látja maga előtt a lemenő nap fényében egy tízsávos autópályán, lehetetlenül szűk pólókban és trapézgatyákban a kabriókban feszítő tinédzsereket („Cruisin' with my baby / Think we just might maybe / Find some backseat rhythm and blues"). A dal tempója zseniális, és a direktebb megközelítés miatt itt hallatszik talán a legjobban, mennyire természetes és sallangmentes az Escape megszólalása, pedig ekkoriban aztán sok előadó igyekezett karácsonyfaként feldíszíteni és túlcizellálni a lemezeit... A Journey-nek viszont úgy sikerült etalon soundot alkotnia, hogy elkerülte ezt a csapdát. A Still They Ride letisztult megszólalása is fület gyönyörködtető: a dal persze legalább annyira klasszikus soul és R&B, mint AOR, ahol vállvetve szárnyal valószínűtlenül magasra Perry óriási hangja, Cain zongorája és Schon gitárja, a hallgató pedig menthetetlenül sodródik velük.

Mint a fentiekből is sejthető, az Escape nem a rocktörténelem legkeményebb albuma, ám végig roppant okosan a peremen tartják, mielőtt túl sok lenne rajta a lassúzás. A címadó számmal ismét begyújtják a rakétákat, és feljebb pörgetik a motort: a westcoastos érzésvilág innen sem hiányzik (a pulzáló basszus és az akusztikus gitárdíszítések például roppant jellegzetesen ezt a csapást hozzák), ugyanakkor a számban vastagon benne van a progosabb, jammelősebb Journey is, érdemes fülelni, miket üt például szinte észrevétlenül, a dalformát maximális alázatta kiszolgáló Steve Smith a háttérbe simulva... Itt nagyon direkt módon közönségetető arénarefrén sincs, inkább az összkép a lényeg – nem a lemez legnyilvánvalóbb tétele, de nálam óriási favorit. Akárcsak a Lay It Down, ahol Schon csikorgó, földközeli, kissé ősrockos-bluesos riffjét sikerül szuperszonikus környezetbe ágyazva valami újat alkotniuk óriási vokálokkal. Ez sem feltétlenül a legnyilvánvalóbb arénasláger – bár persze baromi fogós –, viszont annál óriásibb, a lemez egyik rejtett ékköve. A Journey világában a Dead Or Alive zakatoló riffelése is kifejezetten harapósnak számít, Cain klimpírozása azonban ad a dalnak egy szimplább, rock'n'rollosabb színezetet is, de megkockáztatom, hogy a feelingben még némi musicales is ott kísért a vokáloknak köszönhetően.

Az album fináléja ugyanakkor ismét lassabb, érzelmesebb húrokat penget két hatalmas alapdallal. A Mother, Fatherből nem hiányzik Schon drámai ritmusgitározása, és alapozó szerepben megbújva is roppant sokat tesz hozzá a hangulathoz, de nem erre helyezik a hangsúlyt: a főszerepet Perry játssza, aki a teljes korabeli mezőnyt leénekelve libabőrös erővel tölti meg a szó pozitív értelmében drámai, roppant érzelemgazdag power-lírát. A nagy dobás azonban az Open Arms a lemez legvégén, amellyel kapcsolatban Schonnak nem véletlenül akadtak ellenérzései: szó se róla, elejétől végéig óriási a végeredmény, csak éppen a banda repertoárjában korábban valóban nem szerepelt ilyen típusú líra. A csengő zongorafutamokra és kimért, andalító ütemekre felhúzott darab mindenesetre az évtized rocklíráinak egyik prototípusa lett, rengetegen próbálták meg többé-kevésbé leplezve újraírni a következő időszakban – a mutatvány már persze csak azért sem sikerülhetett maradéktalanul, mert Perryhez fogható énekes nem nagyon mozgott más bandákban. Egy pillanatig sem tolja túl ugyanakkor a hangszálakrobatikát itt sem, és roppant jó ízléssel pont ott ér véget a három és fél perc alatti játékidejű szám, ahonnan már csak ingmegtépő színpadiassággal lehetne fokozni. Tökéletes zárás.

A poszt-punk és new wave-érában a Journey távolról sem számított a trendi zenei lapok favoritjának, így a lemez kritikai fogadtatása a maga idejében egyáltalán nem volt kirobbanó: az amerikai ítészek egy része kegyetlenül lehúzta a menthetetlenül kommersznek, középutasnak bélyegzett dalokat. Schon: „Az Escape nagyon sokszínű lemez volt, és a kritikusok persze nem is tudtak vele mit kezdeni emiatt. Akkoriban az volt a divat, hogy rásütötték valamire: ó, ez tiszta AC/DC, meg tiszta Queen, és hasonlók. Erre nem lehetett pusztán egyetlen címkét aggatni, így inkább leszarozták..." Mindez azonban nem tudta megakasztani a szerelvényt, az album villámgyors sikert aratott. A Who's Crying Now helyből az amerikai listák negyedik helyére került, és ezzel a banda addigi leghatalmasabb slágere lett, így különösebben senkit sem lephetett meg, hogy megjelenése után nem sokkal, szeptemberben maga az album is felkapaszkodott a Billboard-lista első helyére. Azonban később sem akart lejönni a Top 10-ből, miután a Don't Stop Believin' is bekerült az amerikai listák élbolyába a kilencedik helyen. A csapat zajos sikerrel turnézott az Államokban, és érezni lehetett, hogy valami megmozdult körülöttük.

A feketeleves azonban még hátra volt: 1982 januárjában kijött single-ként az Open Arms, fogadtatása pedig szó szerint minden képzeletet felülmúlt. A Schon által a lemezről lehagyni akart líra a banda történetének leghatalmasabb slágere lett, felkerült a kislemezlista második helyére, és ekkorra nagyjából nyilvánvaló lett, hogy az Escape-hez fogható albumsikerre csak nagyon ritkán kerül sor. Maga a jó fogadtatás persze nem jelentett igazán nagy meglepetést, csak a méretek. Schon: „Tudtam, hogy sikeres lesz a lemez, és legalább egymilliót eladunk majd belőle, hiszen éreztem: jók a dalok, és passzolnak a rádiók által épp kedvelt csapásirányba is. És addigra roppant kemény munkával már kialakítottunk egy hűséges rajongóbázist is. Szóval összességében szerintem ha szörnyen sikerül az album, akkor is jól fogyott volna – csakhogy pont az egyik legjobb munkánk volt."

A léptékek ennek megfelelően valószínűtlenné terebélyesedtek. Az album a maga legjobb korszakában heti átlag 200 ezer példányban ment el az Egyesült Államokban, az utolsóként kihozott Still They Ride-dal összesen négy überslágert produkált, és mindössze másfél év alatt ötszörös platinalemez lett. A százharminckét állomásból álló turné egy teljes éven át tartott, több mint 10 millió dollárt termelt a jegybevételekből a maga mintegy kétmilliós össznézőszámával, és további dollárszázezreket a merch-eladásokból. A zenekar a leghatalmasabb amerikai helyszíneket töltötte meg, a zárókoncerten, a pasadenai Rose Bowl stadionban 1982. július 2-án több mint 82 ezren nézték meg őket, ami a diadalmenet betetőzését jelentette addigi leggrandiózusabb önálló fellépésükként. Érdekesség, hogy ez volt az első turné a koncerttörténelemben, amelynek minden egyes állomásán videókivetítőket alkalmaztak, de az is jól példázza, mennyire tartotta a lépést a korral a Journey, hogy 1982-ben még egy Journey Escape nevű Atari-játék is kijött a lemezre alapítva. Utóbbinak játékgépes változata a következő évben az ekkoriban Észak-Amerikában renenszánszukat élő arcade-termekbe is bekerült. Egyszersmind az irántuk mutatkozó igényeket is remekül mutatja, hogy még egy ilyen vállalkozást is rentábilisan ki lehetett hozni...

Persze mindennek az ára is megvolt. Noha számos ajánlat futott be hozzájuk, a turné végül a kimerítő észak-amerikai bulik és néhány japán koncert után befejeződött, mert egyszerűen teljesen kimerültek, különös tekintettel a frontemberre. Cain: „Lehetőségünk lett volna fellépni néhány óriási svéd, nyugatnémet és brit fesztiválon, de végül nemet mondtunk. Perry arra hivatkozott, hogy nem biztonságos a dolog az akkori terrorakciók miatt, de valójában nem erről volt szó: teljesen kiégett, mert tényleg brutálisan sokat játszottunk otthon meg Kanadában. Utólag nézve persze óriási hiba volt, hogy nem mentünk át, mert talán mindent megváltoztatott volna a Journey-brand szempontjából. Mai fejjel azt mondom, csak feleannyi koncertet kellett volna vállalnunk az Államokban, aztán meg átmenni Európába." Persze olyan hajmeresztően népszerűek voltak odahaza, hogy akkor és ott nyugodtan megengedhették maguknak az öreg kontinens tulajdonképpeni ignorálását.

A banda némi pihenő után ráfordult a folytatásra, és az 1983 elején kiadott, hasonlóan tökéletes, elődjénél lendületesebb, keményebb megközelítésű Frontiersszel ismét alapművet alkotott. De az aranykor utóbbi turnéjával lezárult, a túlhajtottság ugyanis kíméletlen vámszedőnek bizonyult. Cain: „A Frontiers még szintén óriási lett, a mai napig ikrekként emlegetem a két albumot. De egy idő után mindent felemésztett az életünkből a zenekar. Elváltam, Steve is szakított a barátnőjével, a családjaink is megérezték a nyomást. Egy idő után mindenkiben megjelent az igény, hogy valami mással is foglalkozzon. Nem lehetett hosszabb távon fenntartani az akkori állapotot."

Az Escape végül a '80-as évek első felének egyik legmeghatározóbb albuma lett a tengerentúlon, és nem kizárólag a rockszíntéren. A lemez három teljes évet töltött megszakítás nélkül a Billboard Top 200-as listáján, és napjainkig csak az Államokban több mint 10 millió példányban kelt el. Vagyis a valaha megjelent legnagyobb példányszámban gazdára talált, gyémántstátuszba került lemezek elitklubjába tartozik, öröksége, a későbbi zenerajongó- és zenészgenerációkra gyakorolt hatása pedig felbecsülhetetlen. Nyugodtan kijelenthető: aki a későbbi évtizedekben dallamos rockzenében utazott, arra kisebb-nagyobb mértékben szinte biztosan hatással volt a Journey szóban forgó csúcskorszaka. Sőt, a popzene későbbi csúcsragadozói is rengeteget tanultak az anyagról, a bevallottan fanatikus Journey-rajongó Prince-től kezdve egészen Mariah Carey-ig, aki a '90-es évek közepén maga is kisebbfajta slágert faragott az Open Arms saját változatából. A dalok menthetetlenül beleégtek a nagy amerikai köztudatba, amit ékesen bizonyít, hány filmben, reklámban, sportmérkőzésen csendültek fel az album slágerei. A Don't Stop Believin' ezek közül is különösen gazdag utóélettel bír, és több generáció himnuszává vált a tengerentúlon. Cain: „A dal a maga idejében nem lett listavezető, a kilencedik hely volt a legmagasabb eredménye, de amikor '98-ban turnéztunk, hirtelen azt vettük észre, hogy akármikor előkerül, a színpad elé tömörülnek a legfiatalabbak: tinédzserekről beszélek, akik felálltak a székekből, és megrohanták az első sorokat. Sosem jöttem rá, mi fogja meg ennyire a fiatalokat a dalban, de a dolog egyértelmű."

Az album különleges státusztával természetesen alkotói is tisztában vannak. Schon: „Talán az Escape a kedvencem az összes lemezünk közül. Mindegyiket másért szeretem: ezt leginkább talán amiatt, mert kissé bátrabb volt a többinél. Nem féltünk kipróbálni semmit, és zeneileg A-tól Z-ig minden a helyén van rajta. Simán megfért a dalok között egymás mellett az Open Arms a Dead Or Alive-val, pedig zenei szempontból teljesen másmilyenek. Az Escape tökéletesen szemléltette, mennyire változatosan tudunk fogalmazni."

Megoszlanak a vélemények, melyik a legjobb Journey-album, de ahhoz nem nagyon férhet kétség, hogy mindegyik közül ez a legfontosabb. A Frontiersszel karöltve tényleg kihagyhatatlan bárki számára, aki csak egy kicsit is vonzódik a melodikus rockhoz.