Shock!

A Cinderella, azaz Tom Keifer, Eric Brittingham, Jeff LaBar és Fred Coury a rockzene MTV-s csúcskorszakának legnagyobb sztárjai és lemezeladói közé tartoztak a tengerentúlon, és egyfelől nagyon is érthető, a másik oldalról meg nagyon nem, miért nem kapunk már tőlük jó eséllyel soha új zenét. Ugyanakkor így, 2018 derekán nem árt belátni: minimum másfél évtizeddel túlhaladtuk már azt a periódust, amikor ez a kérdés egyáltalán bármilyen szinten is releváns lehetett volna. A Cinderella ma már sajnos minden tekintetben a múlt, egy örökre letűnt éra sajnos egyre inkább feledésbe merülő neve, hiszen nem aktívak. Harminc évvel ezelőtt megjelent második albumukat, a Long Cold Wintert viszont azóta is a blues-alapú hard rock leghatalmasabb alkotásai között szokás emlegetni, és teljes joggal.

A Cinderella a nagy zeneipari csomópontokhoz képest viszonylagos perifériáról, Philadelphiából indult hódító útjára. A zenekart 1982-ben alapította meg Tom Keifer énekes/gitáros és Eric Brittingham basszer. Nevüket nem a meséről, hanem egy annak alapján készült erotikus filmről kapták, és korai kedvenceik, az Aerosmith, a Led Zeppelin, a Humble Pie és az AC/DC nyomdokain kívántak alkotni. Az első néhány év a szokásos mederben telt: Michael Kelly Smith gitáros viszonylag gyorsan megtalálta helyét a bandában, a dobosposzton azonban folyamatosak voltak a tagcserék. A zenekar ennek ellenére az üres vagy legfeljebb szórványosan megtelt klubok színpadán is szakadatlanul reménykedett a majdani sikerben és áttörésben.

A legenda szerint a csapatot végül Jon Bon Jovi fedezte fel valamikor 1985 elején, a valóság azonban kissé árnyaltabb ennél. Tom Keifer: „Általában Jonnak tulajdonítják a zenekar felfedezését, vagy legalábbis azt szokás állítani, hogy megtetszett neki a Cinderella, és ez vezetett el a leszerződtetésünkhöz. Viszont ha visszatekintünk pár évvel korábbra, valójában Gene Simmons kezdett el először érdeklődni irántunk, csak ebből akkor valamiért nem származott semmi. Pedig Gene is elvitte a felvételeinket több kiadóhoz, így a Polygramhez is, csak akkor nem érdekeltük őket. Vagyis ha az a kérdés, ki fedezte fel a Cinderellát, Gene-t mondanám. Ugyanakkor tény, hogy Jon révén jutottunk szerződéshez, de igazából az is kínszenvedés volt. Megemlítette az A&R-osának, hogy jók vagyunk, nézzen meg bennünket, de a fickó hiába jött le egy bulinkra, nem győztük meg. Több anyagot akart hallani, és eleinte csak egy hathónapos development dealben gondolkodott. (Ezt a fajta lemezszerződést a kiadók jellegzetesen kezdő előadóknak ajánlják fel: vállalják benne, hogy felépítik a csapatot, viszont cserébe sok esetben mind a jogok, mind a befolyó pénzek terén rosszul járnak az érintettek – D.Á.). Lemezszerződéshez jutni ugyanis nem egyszerű, és hiába zeng rólad dicshimnuszokat Gene Simmons meg Jon Bon Jovi, még az sem jelent garanciát semmire. Végül aztán meggyőztük a fickót, és leszerződtünk a Polygramhez, de nem ment könnyen. Gene-nek és Jonnak egyaránt hálás vagyok a segítségért." Jeff LaBar: „Simmons akkoriban alapította meg a saját kiadóját. Mivel ebben az időszakban még nem voltam a zenekar tagja, azt mondom, amit a többiektől tudok: alá akart íratni Tomékkal egy teljesen nevetséges szerződést, amelynek alapján az ő dalait játszották volna, hozzá folytak volna be a bevételek a kiadás után, és persze ő lett volna a menedzser és a producer is egy személyben. Tulajdonképpen az övé lett volna a zenekar. Szerencsére nagyon okosan nemet mondtak neki."

A Polygram-birodalom szerződése persze komoly áldozatokat kívánt Keiferék részéről. Jon és Richie Sambora a 7800° Fahrenheit lemez Philadelphiában folyó felvételi munkálatai során, egy helyi klubban botlottak bele a Cinderellába, Bon Jovi pedig – a fenti interjúrészletnek megfelelően – azonnal fel is hívta az A&R-guru Derek Shulmant. A szakembert eleinte tényleg győzködni kellett, ám végül, több környi egyeztetés után abban maradt Keiferrel és Brittinghammel, hogy hajlandó felkarolni őket. Viszont volt egy feltétele: csak akkor viszi be őket a kiadóhoz, ha kerítenek maguknak egy új dobost és egy új gitárost. Tom és Eric így nehéz szívvel, de szélnek eresztette Smith-t és az aktuális ütőst, Tony Destrát. Utóbbi helyére Jim Drnec, a gitárosi posztra pedig Jeff LaBar került, akit szegről-végről már előtte is ismertek, és zeneileg is egyből egy hullámhosszon rezgett a két főemberrel. (Érdekesség, hogy a csapatnál LaBarral egy napon járt meghallgatáson Dave „The Snake" Sabo a Skid Row-ból, illetve Reggie Wu is a Heaven's Edge-ből.) Mindez egyébként nem változtatott a belső munkamegosztáson: a tulajdonképpeni szólógitáros előtte is a fő dalszerző Keifer volt, és utána is ő maradt.

A Cinderella a Polygram-szerződéssel látszólag beleült a tutiba, pedig még mindig nagyon messze álltak attól, hogy minden simán menjen. LaBar: „Kaptunk a kiadótól egy listát azokról a szakemberekről, akik épp ráértek, és amint megláttuk Andy Johns nevét, tudtuk, hogy vele akarunk dolgozni. Tudtam, hogy a Led Zeppelin hangmérnökeként dolgozott, szóval egyből megvettek ezzel – még az örök kedvenc albumomban, a Physical Graffitiben is benne volt a keze. Figyelmeztettek, hogy elég kiszámíthatatlan ember, de úgy éreztük, tudjuk majd kezelni. Semmi sem készíthetett fel arra, micsoda tornádó útjába tévedtünk! Andy Johns igazi gonosz zseninek bizonyult..." Ami először is abban nyilvánult meg, hogy már az első héten ki kellett rúgniuk szerencsétlen Jim Drnec-et. LaBar: „Andy iszonyatosan kemény volt a dobosokkal. Mindent nézett a metronómmal, és amint valaki elszúrt valamit, azonnal repült. A csávó, akit velem együtt vettek be a Cinderellába, konkrétan szinte a stúdiózás kezdete után azonnal repült, aztán Andy hozta a saját emberét, Jody Cortezt, akit egyébként be is akart erőltetni a zenekarba. Egy kövér, kopasz fickót! De ezt egyébként velünk is el akarta játszani. Korábban ő dolgozott Glenn Hughes és Pat Thrall lemezén, és egyszer teljesen komolyan felvetette, hogy vagy Tomot, vagy engem le kellene cserélni Pat Thrallra! Mi meg mondtuk neki, hogy de haver, nem érted? Ez itt a zenekar! Aztán a végén Tom a sarkára állt, és közölte vele: nem, bazmeg, nem hozzuk ide Pat Thrallt, viszont van egy jó barátom, Barry Bennedetta, aki segíthet a szólóknál, ha mindenáron ehhez ragaszkodsz..."

Ilyen alapozás után csoda, hogy végül egyáltalán elkészült a csapat első nagylemeze, a végül 1986. augusztus 2-án kiadott Night Songs, ám a fix dobosát végül Cortez helyett Fred Couryben megtaláló Cinderella erőfeszítéseit annyi év után siker koronázta. A Polygram a kész lemezzel a tarsolyában érezte, hogy aranytojást tojó tyúkot talált, és rendesen oda is állt a banda mögé. Már a felvezető kislemez Shake Me-re is kiváló reakciók érkeztek, a nagy robbanás azonban – természetesen – a másodikként klipesített power-ballada, a Nobody's Fool MTV-s diadalával köszöntött be, amely forgószél-gyorsasággal vágtázott fel az amerikai listák tizenharmadik helyéig. A csapat ekkoriban épp a szintén kezdő Poisonnal karöltve turnézott Amerikában a japán Loudness vendégeként, ám a hirtelen jött siker hatására befutott hozzájuk egy sokkal jobb ajánlat. LaBar: „David Lee Roth a Loudness-turné közepén talált meg bennünket. Vagy a Poisonnal, vagy velünk akart játszani, és végül minket választott. A poisonos srácok teljesen kiakadtak, de emlékszem, egyből mondtam nekik: csak várjátok ki, tizenöt év múlva a ti előzenekarotok leszünk majd! Ami aztán pontosan így is történt... Maga a Roth-turné elképesztő élménynek bizonyult. A Loudness-ékkel olyan 3-4 ezer embernek játszottunk esténként színháztermekben, Roth viszont 15 ezres arénákban nyomult. Már eleve azt is alig hittük el, hogy két teltházas arénakoncertet nyomunk vele otthon, Philadelphiában..."

Az MTV-s siker és a zsúfolt teltházak előtt futó Roth-turné végül hónapok leforgása alatt szupersztárt csinált a Cinderellából Amerikában, és a Night Songs albumban minden együtt is volt ehhez. Ugyanakkor hiába tükrözte a lemez hangzása a korszellemet, a csapat zeneileg valójában kilógott a korszak glamsterei közül: a címadó dal, az említett Shake Me, a Somebody Save Me, a Nothin' For Nothin' vagy a Back Home Again valójában sokkal inkább a '70-es évek bluesosabb rockja felé mutattak, és a Keifer torkából előtörő ráspolyos, elemi erejű hangorkán még ennek tetejébe is különlegessé varázsolta őket. A zenekar ráadásul Roth után szinte rögtön megcsípte a korszak legnagyobb sikerlemezét, a Slippery When Wetet turnéztató Bon Jovi előtti nyitópozíciót is, ilyen alapozással pedig nem lehetett veszíteni. A Night Songs feljutott a Billboard-lista harmadik helyéig, megjelenése után alig több mint fél évvel már dupla platina volt az Államokban, végül pedig több mint 3 millió példány ment el belőle a tengerentúlon. A zenekar még a doningtoni Monsters Of Rockon is felléphetett, ahol abban az évben szintén a Bon Jovi játszott headlinerként. A bő egy évvel korábban még nevenincs philadelphiai klubcsapatnak számító Cinderella 1987 második felében már a rockszíntér egyik legnagyobb sztárbandájaként kezdhette meg a folytatás munkálatait.

Tévedés persze azt hinni, hogy ez azt jelentette: mindenben ők döntenek. A „győztes csapaton ne változtass"-elv szellemében most már a kiadó által is erőltetett Andy Johns például határozottan elégedett volt a friss dalok alapvetőbb, nyersebb, bluesosabb megközelítésével, dobosmániája azonban most sem hagyta nyugodni. LaBar: „Megkezdtük a felvételeket, de Andynek természetesen Fred stílusa sem tetszett. Egyből mondtuk neki, hogy nem, bazmeg, nem fogunk kirúgni még egy dobost a kedvedért, de hiába próbáltunk haladni, egyszerűen nem ment, Andy egyszerűen nem volt vevő Fredre. Egy idő után azt mondta, adjunk neki egy listát olyan dobosokról, akikkel úgy vagyunk, hogy bárcsak dolgozhatnánk velük. Cozy Powell jutott eszünkbe először, aki erre pár nap múlva megjelent a stúdióban! Teljesen magamon kívül voltam, hogy ott állhatok vele a felvevőhelyiségben, és betaníthatom neki a dalainkat! Aztán egy idő után én is átmentem Andy Johnsba, és olyanokat mondtam neki, hogy Cozy, itt kicsit fel kellene pörgetned, mert elég lusta a lábad! Cozy természetesen óriási volt, de bizonyos témák nem annyira feküdtek neki. Ekkorra már totálisan kikészültem idegileg a rengeteg huzavonától, így elutaztam egy hétre pihenni Hawaiira a feleségemmel, és mire visszaértem, már felvettek egy sor dalt Denny Carmassival. Ezeknél ott sem voltam, ha jól emlékszem, egyáltalán nem is találkoztam vele. Az mindenesetre biztos, hogy közösen egyszer sem játszottunk..."

Akármennyire is nyögvenyelősen készült el, az 1988. május 21-én kiadott Long Cold Winter zenei nagyszerűségéhez nem férhetett kétség. A banda még egyénibbé vált, és innentől fogva komoly rosszindulat szükségeltetett ahhoz, hogy valaki összemossa őket a Los Angeles-i klubvilágból elszármazott flitterrock-alakulatokkal. Keifer: „Mindig is hű maradtam ahhoz a zenéhez, amit szeretek, és ezek a törekvések tisztán hallatszottak a Long Cold Winteren. Olyan zenéken nőttem fel, mint a Led Zeppelin, a Rolling Stones, az Aerosmith, Janis Joplin, az Eagles vagy a The James Gang: ezek a bandák nagyon változatosan játszottak, behoztak egy sor extra hangszert, és mi is pontosan ezt tettük a Long Cold Winteren. Bejött a képbe az akusztikus gitár, a zongora, a fúvósok, a rezonátoros gitár, a szájharmonika... Később pedig ezt fejlesztettük még tovább. Ahogy teltek az évek, megtanultam, miként készítsem el a festményt, ami tényleg megmutatja, ki vagyok, és honnan származom. Az ember sok évnyi zenélés során természetes módon megtanulja megfelelően kifejezni önmagát, de az ilyesmi sosem megy azonnal. Az elején annyira éretlenek voltunk, amennyire csak lehet, szóval hálát adok az égnek, hogy ott volt velünk Andy Johns, és segített helyre rázni a dolgokat. Persze ettől még a Night Songs is jó lemez, de nagyon alapvető, pőre, egyetlen vágányon halad előre. Ezzel sincs semmi gond, de később azért nagyon sokat tanultunk ahhoz képest a stúdiózásról meg a produkciós munkáról." LaBar: „A Long Cold Winterrel mindenképpen eltávolodtunk a kortársaktól a lemezen, de ez nem egy tervezett folyamat volt. Szóval nem határoztuk meg tudatosan, hogy na, akkor most direkt mást csinálunk, mint a többiek. Egyszerűen csak sokkal inkább önmagunk lehettünk, és karcosabban nyomtuk a rock'n'rollt. Visszaanyarodtunk a gyökereinkhez, amelyek a '70-es évekbe nyúltak vissza."

A Bad Seamstress Blues / Falling Apart At The Seams ennek megfelelően ízig-vérig bluesosan, steelgitáros énekelgetéssel nyitja a lemezt, hogy aztán hatalmas terű, óriási riffeken alapuló himnusszá fejlődjön. Ha létezik olyan, hogy aréna-bluesrock, hát alighanem ez a finom hammondos szőnyeggel is vaskosabbá tett, igéző kórusú szám a prototípusa. (A billentyűkért Rick Criniti felelt az egész lemezen, aki sessionistaként a fénykorban végig ott volt velük a turnékon is, igaz, saját kérésére csak a színfalak mögött.) A bandára olyannyira jellemző Aerosmith-íz azért persze itt is elég markánsan befigyel, Keifer smirglis, mégis elképesztően hajlékony hangja azonban gyakorlatilag bárkivel kizár bármilyen komolyabb összehasonlítást: a fickó mindig is hatalmas egyéniség volt úgy énekesként, mint dalszerzőként. Aztán érkezik a Gypsy Road fémesen bluesos úti rock'n'rollja, és végleg megadod magad. Mivel ezt többé-kevésbé mindenki ismeri, nem tépem róla feleslegesen a számat, nincs értelme, tökéletes dal riffestül, refrénestül úgy, ahogy van. És úgy lett a hajmetal-éra egyik emblematikus himnusza, hogy valójában minden tekintetben sokkal több köze van a '70-es évek földközelibb rockklasszikusaihoz, mint a '80-asok csilivili pop metaljához.

A banda abban a tekintetben azért tartotta magát a korszak aranyszabályaihoz, hogy a harmadik dal lírai. A zongorás Don't Know What You Got (Till It's Gone) tökéletesen megformált, épp csak annyira érzelgős ballada, amennyire az kell, hangszerelésileg is parádés, Keifer énekteljesítménye pedig csakis a legömlengőbb jelzőket érdemli. Nem véletlenül lett később a zenekar történetének első számú slágere, hiszen ez az éra jelentős mértékben az ilyen típusú nótákról szólt. Meg persze az olyanokról is, mint az utána érkező The Last Mile, amely mindig is abszolút kedvencemnek számított erről az anyagról. Pedig csak egy végtelenül lemeztelenített, nyersen groove-os, szaggatott boogie-riff adja benne az alapot, de aztán ezt is olyan slágerré kanyarítják a refrénnel, hogy önkéntelenül is mindig vigyorba szalad a szám, ha meghallgatom. Hosszú nyári autóvezetésekhez például el sem tudok képzelni ennél ideálisabb muzsikát. A Second Wind is ugyanez az iskola, de sodróbb, tempósabb téma, szintén rejlik benne valami nagyon Aerosmith-szerű, a végeredmény azonban összehasonlíthatatlanul cinderellás, főleg, hogy a refrén még csak véletlenül sem valami megavokálokkal szétzengetett, himnikus valami, hanem egy pont a legjobbkor eszközölt satufék. A jammelős érzetű finálé is óriási, és nem nagyon hallani hasonlókat a korszak glam/sleaze/satöbbi-albumain.

A címadó szám ismét ballada, méghozzá megint a '70-es évek legnagyobbjainak szellemében. Nekem mindig is a Deep Purple Burn-korszaka ugrott be róla, de ha hammondos blues-líráról beszélünk, a Mistreated nyilván megkerülhetetlen, annyira beleégett mindenki agyába. Ezzel most természetesen nem azt mondom, hogy a Cinderella újraírta a Purple '74-es alapművét, de kétségtelen, hogy a csodálatosan megfogalmazott Long Cold Winter is ugyanabba az iskolába tartozik Keifer gúzsba kötő dallamaival és záró, kifejtős gitárszólóival. Aztán az If You Don't Like Ittal persze megint felpörög a motor, itt a Gypsy Road pörgősebb és a The Last Mile kimértebb rockja találkozik, a refrén ismét kiüt, de az egész dal zsigeri dögössége, altestileg fűtött lazasága utánozhatatlan. És lehet, hogy máshol már túlzásnak tűnne ezek után még egy akusztikus téma, de a Coming Home-ra mégis nehéz nemet mondani, főleg, mivel teljesen elüt a két eddigi lassútól. Nem szívszaggató szerelmi líra és nem is bluesos kesergő, hanem amolyan együtténeklős, ízig-vérig pozitív darab.

Az anyag végére azonban két újabb nyersebb tételt hagy a banda. A Fire And Ice talán a Long Cold Winter legdirektebb módon a Night Songs irányába mutató szerzeménye, egészen biztos is vagyok benne, hogy a debüt dalaival együtt születhetett: szimplább szabású és hangszerelésű, nagyon '80-as évekbeli csajozós himnusz Cinderella-módra, tipikusan az a fajta darab, ami lehet, hogy nem az adott album csúcspontja, mégis nagyon rá lehet kattanni. A Take Me Back Home pedig tökéletes zárás a végére, ez már ismét a '88-as Cinderella, bluesosabb, érettebb, ám semmit sem agyalnak túl itt sem. És ezen a ponton jegyezném meg, hogy a lemez mai füllel is természetesebben, erőteljesebben szól a korszak albumainak többségénél.

A Long Cold Winter sikere a Night Songs után szinte programozottnak számított: az album a Billboard-lista tizedik helyén nyitott, és a felvezető single-ként már szép sikert aratott Gypsy Road után klipesített Don't Know What You Got (Till It's Gone) végül a banda történetének leghatalmasabb slágere lett (az amerikai kislemezlisták tizenkettedik helyéig verekedte magát). A Cinderella először a Judas Priest vendégeként kezdte el turnéztatni az albumot, de hamar kiderült, hogy már voltaképpen nincs sok értelme előzenekari státuszban nyomulniuk: nagyjából az év végétől már csak headlinerként játszottak, és így is hatalmas helyeket töltöttek meg. Az album további sikeres kislemezeket fialt a Coming Home-mal és a The Last Mile-lal, és 1989 elejére kétszeresen is beplatinázódott az Egyesült Államokban (nem sokkal később pedig ez is tripla platina lett odaát).

A Cinderella sztárstátuszához tehát nem férhetett kétség, és ők is ott voltak 1989. augusztus 12-én a korszak egyik legnagyobb médiavisszhangot kiváltott eseményén, a Moscow Music Peace fesztiválon. Aligha tévedünk nagyot, ha azt állítjuk: a zenekar akkor ért fel karrierje zenitjére, amikor a moszkvai Lenin Stadionban százezren, a tévéképernyők előtt pedig sokmillióan nézték meg fellépésüket. A színfalak mögött persze végig káosz uralkodott. LaBar: „A Mötley Crüe akkoriban józan volt – a repülőn konkrétan egyedül ők voltak józanok. Még a Bon Joviék sem vetették meg a különböző cuccokat, bár szeretném leszögezni, hogy nem Jonról beszélek, hanem a többiekről. Alec John Such ült előttem a repülőn, a velem átellenben lévő sorban pedig Ozzy és Sharon. Olyan volt az egész, mint valami elbaszott állatkert, mindenki teljesen kivetkőzött önmagából, beleértve engem is. A Skid Row-s srácok voltak a csapatban az ifjú titánok. Sebastian Bach iszonyú hangos volt, és mindenre felmászott, mint valami kibaszott majom. Ozzy végig azt mondogatta: Sharon, megölöm, bazmeg, meg fogom ölni, ha nem fogja be a pofáját! Sharon meg csak ránézett, és azt mondta: ó, Ozzy, szedj be még egy váliumtablettát! Akkoriban Geezer Butler is Ozzy csapatában játszott, szóval szintén ott utazott a repülőn, bár szerintem ő maga sem nagyon volt tisztában ezzel!"

A Long Cold Winter turnéja végül majdnem kétszázhatvan állomásosra dagadt, ami elég jól mutatja, micsoda igény mutatkozott a Cinderella iránt. Ezután azonban ráfordultak a lejtőre, még ha az eleinte nem is volt drámai módon meredek. A banda ekkorra már rendelkezett akkora befolyással, hogy köszönettel nemet mondtak egy harmadik közös stúdiómunkára Andy Johnsszal, és az 1990 novemberében megjelent Heartbreak Station egyébként is sokkal inkább tükrözte Keifer eredendő vízióját, mint két elődje. A rengeteg blues-, country- és soul-hatást magába olvasztó, számtalan extra hangszerrel, gospelkórussal felvértezett albumot azonban a maga idejében a tábor egy része árulásként fogadta, mondván, ennek semmi köze ahhoz, amiről a Cinderella addig szólt. Nekem később érkezett rajongóként a módosult irányultság ellenére sem lóg ki a sorból ez az anyag, és lazán megadnám rá a maximális pontszámot, de kevésbé direkt, kevésbé MTV-kompatibilis megközelítése miatt tökéletesen értem, miért nem tudta hozni elődei eladásait. Miközben a világ egy újabb slágergyűjteményt várt a Cinderellától, amelynek dalaira vetkőzhetnek a csajok a sztriptízbárokban, Keifer bátran beintett mindenkinek, és kizárólag azt csinálta, amit ő akart.

Bukásról persze így sem volt szó: az albumból lényegesen kevesebb fogyott, mint az első kettőből, de még ezzel együtt is lazán hozta a platinaszintet az Államokban, a csapatnak pedig koncertfronton sem volt szégyellnivalója. Jeff: „Idahóban, Boise-ban indult a turné, és valami tizenhárom kamionnal meg hat turnébusszal vágtunk bele. Szerintem akkoriban egyedül a Mötley Crüe nyomult nálunk nagyobb show-val. A saját színpadunkkal utaztunk: hidraulika, ollós emelők, rengeteg piró, hatalmas fénytechnika... Hihetetlen volt, de nagyon sokáig azért nem tartott ez az időszak." Az MTV-n ugyanakkor már csak a lájtos Shelter Me aratott igazi sikert, klipjében az akkor még ismeretlen Pamela Andersonnal. Eric: „Emlékszem, próbáltam beszélgetni meg csak úgy minden hátsó szándék nélkül kedves lenni vele, de nagyon lekezelően viselkedett velem. Akkoriban azt gondoltam róla emiatt, hogy vagy teljesen elszállt magától, vagy simán egy ribanc. Mai fejjel úgy látom, alighanem mindenki egyből kikezdett vele, és csak így próbált védekezni. Egyébként a színésszel, Scott Baióval járt éppen, aki végig ott volt körülötte, és úgy leste minden lépését, mint valami sas. Ez azért valahol vicces volt. De nem annyira, mint a tény, hogy a forgatásra Tommy Lee is beugrott, és még meg is kérdezte Fredtől, hogy ki ez a csaj. Viszont lefogadom, hogy később már egyáltalán nem emlékezett a dologra..."

Mint látható, tévhit, hogy a Cinderella földbe állt volna a Heartbreak Stationnel, ám a zenekar nagy korszaka végül mégis lezárult a lemezzel. Először belső egységük bomlott meg, amikor Coury Stephen Pearcy frissen megalapított Arcade-je kedvéért távozott a fedélzetről. Őt még tudták pótolni először Kevin Conwayjel, majd Kevin Valentine-nal, amikor azonban Keifernek 1991-ben nagyon súlyos hangszálproblémái támadtak, sokáig még az is kérdésesnek tűnt, hogy egyáltalán képes lesz-e valaha is énekelni a jövőben. Emiatt a negyedik lemez munkálatai csaknem két teljes évet csúsztak, időközben minden megváltozott a rockzenében, és amikor a Still Climbing 1994 novemberében megjelent, már késő volt.

Noha a Kenny Aronoff által feldobolt albummal ismét rockosabb irányba kanyarodtak, a jó dalok ekkor már nem segíthettek, az alternatív érában a lemez észrevétlen maradt. A Cinderellának a régi korszak egyik, ekkoriban körberöhögött előadójaként esélye sem volt. Brittingham: „Sok régi rajongónk nem is tudott arról, hogy még létezünk. A kiadó abszolút nem támogatott bennünket, sőt, volt olyan ember is a cégnél, aki azt javasolta, hogy változtassunk nevet, és talán a hajunkat sem ártana levágatni! Az MTV-nél pedig egyenesen megmondták, hogy ne is dobjuk ki a pénzünket videóklipre, mert úgysem hajlandók játszani egyetlen '80-as évekbeli bandát sem. Amikor én 15 éves voltam, egyszerre hallgattam és imádtam a Deep Purple-t, a Black Sabbathot és az Earth Wind And Fire-t, ezt a három teljesen más stílusú muzsikát játszó csapatot, mára azonban a zenét felosztották kasztokra. Miféle baromság az, hogy az egyik zene divatos, a többi pedig tűnjön el? Az új bandák között is vannak kiváló csapatok, a Soundgarden vagy a Stone Temple Pilots nekem is nagyon tetszik, de akkor sem értem, miért kell ennyire irtózni a '80-as évek hard rockjától..." Keifer: „Igazából ahogy esnek, úgy puffannak a dolgok. Szerencsés vagyok, hogy egy ilyen sikeres zenekar része lehettem, és semmi miatt nem érzem magam kínosan utólag. A hajmetal szót mondjuk nem szeretem, mert sokszor becsmérlő módon használják: ezekben az esetekben azt jelenti, hogy csak hajad van, tehetség pedig nem szorult beléd. Nem hinném, hogy ránk mindez igaz lett volna... De hát a kiadók mindig kitalálnak valamit, és a '80-as évek volt az első igazán látványorientált évtized a zeneiparban az MTV meg a klipek berobbanása miatt. Viszont ugyanígy az '50-es, a '60-as és a '70-es éveknek is megvolt a maga zenei stílusa és jellemző imázsa. Mint ahogy a mi korszakunk zenekarainak is."

Akárhogyan is, a Cinderella előtt az évtized derekára bezárultak az ajtók, a csapat 1995-ben leállt, túl sok érdemi pedig igazából azóta sem történt velük. Pár év szünet után, a '90-es évek második felében ugyan visszatértek, és le is szerződtek John Kalodner Sony-labeljéhez, a Portrait-hez, de lemez végül nem készült, és a jogi huzavona olyannyira lestrapálta őket, hogy végül el is engedték a dolgot. A csapat ezekben az években számos sikeres nosztalgiaturnét játszott Észak-Amerikában más hajmetal-túlélőkkel – ekkor esett meg a LaBar által fentebb említett kör a Poisonnal is –, de a hakniturnékon kívül voltaképpen a kisujjukat sem mozdították. Mindent elárul a helyzetről, hogy egészen 2013-ig, tehát a Still Climbinghoz képest tizenkilenc (!) teljes évet kellett várni arra, hogy Keifer legalább egy szólóalbumon kihozzon végre egy adagnyi új dalt The Way Life Goes címmel... A jelen állás szerint pedig a Cinderellának vége, mivel LaBar alkoholizmusa miatt mára a zenekaron belül még a legnehezebb időkben is mindvégig gondosan ápolt barátságok is megkoptak. A banda utoljára 2014 tavaszán állt színpadon, és ugyan láttunk már ennél nagyobb csodákat is a rockzenében, akár komolyabb összegben is fogadni mernék arra, hogy új dalokat már soha többé nem hallunk tőlük ezen a néven. Ami kár, mivel Keifer lemeze tökéletesen megmutatta: még ma is lazán össze tudna rakni egy kiváló Cinderella-albumot. Viszont ha úgy vesszük, amit szólóban csinál, az beillik akár Cinderellának is, hiszen régen is mindent ő írt.

A zenekarra persze abban az esetben is örökké az első három lemez, és elsősorban a Long Cold Winter miatt emlékezne a világ, ha kétévente ontanák a friss anyagokat a Frontiers istállójában. A magam részéről nehezen tudnék személyes kedvencet választani egyik fő fiatalkori bulibaindulós lemezem, a Night Songs és a kettes album között, de ahhoz nem férhet kétség, hogy a kettő közül a '88-as az érettebb, kidolgozottabb munka. Mondhatni, itt találta meg végérvényesen a saját hangját a Cinderella. Nem véletlen, hogy a megszólalást leszámítva Keifer sem nagyon változtatna rajta ennyi év távlatából sem: „Mai fejjel szívesebben hallanék kicsit másféle keverést a Night Songs-on meg a Long Cold Winteren, mert kicsit polírozottak, és nagyon az akkori korszellemet tükrözik. Azok az évek pedig a nagyszabású megszólalásról szóltak, erről a letisztult, kimunkáltabb hangzásról. A Heartbreak Station nyersebb megközelítése közelebb állt hozzánk, az a lemez már szárazabban szólt, és utólag meghallgatva időtlenebbnek is tűnik emiatt. De természetesen minden évtizednek megvan a maga jellegzetes hangzásvilága és produkciós stílusa, ami mindenkire hatást gyakorol. Én szívem szerint az első lemeztől fogva szerettem volna magam eltávolodni, és a Long Cold Winteren szándékosan meg is kezdtük ezt. A rocknak arcbamászóbbnak, nyersebbnek kell lennie annál a polírozott soundnál."

Mivel régóta inaktív bandáról van szó, akik Európában ráadásul emberemlékezet óta nem bukkantak fel, nem lenne csoda, ha nem ismernéd a Cinderellát. Amennyiben ez a helyzet, de szereted a minőségi, bluesos rockzenét, netán hallani akarsz egy tényleg A-kategóriás énekest, aki ráadásul dalszerzőként is simán generációja legnagyobbjai közé tartozott, nem tudok a haverkodáshoz jobb kezdést ajánlani a Long Cold Winternél. Ez bizony egy tökéletes album.