Shock!

Kevés olyan zenekar létezik, akik több mint harminc éve muzsikálnak ugyanazzal a felállással, kiadtak tizenkét nagylemezt, az évek során végig aktívak maradtak, több tucatnyi más csapatra voltak hatással, és mégsem törhettek ki a tisztes, ám mégiscsak szűk kultstátuszból. Hirtelen csak egy banda neve ugrik be, amelyik megfelel a kitételnek, ez pedig nem más, mint a kategorizálhatatlan King′s X.

Hogy ez a fantasztikus trió miért nem kapta meg soha a neki kijáró, széleskörű elismerést, arra nehéz bárminemű értelmes választ találni. Talán csak egyszerűen túl későn érkeztek ahhoz, hogy képesek legyenek jó eséllyel megküzdeni az általános elbutulás ragályával, ami a tömegeket a vékonymázú és illékony poptermékek bűzlő halmai felé terelte. De az is lehet, hogy a tehetség és a kitartás csak akkor működik, ha hozzájuk csapódik a szerencse is, ami ezek alapján csak kerülgette őket hosszú éveken át. Az egyik ilyen időszak, amikor Fortuna késznek tűnt szorosan megölelni kegyeltjeit, 1994-ben jött el, amikor is a zenekar útjára engedte egyik legmesteribb alkotását.

Doug Pinnick basszusgitáros/énekes és Jerry Gaskill dobos először 1979-ben találkozott egymással, amikor is a keresztény rockzenekar Petra akkori énekesének egy zenei projektjében vettek részt. A munka végeztével a két muzsikus közösen folytatta tovább a zenélést, méghozzá a szintén keresztény vizeken evező Phil Keaggy gitáros/énekes kísérőzenészeiként. Az egyik koncert estéjén Keaggyék aktuális nyitózenekara váratlanul dobos nélkül maradt, amikor az illető nemes egyszerűséggel lelépett valamivel a fellépés előtt. Viszont ebben a csapatban akadt egy bátor gitáros, aki elvállalta a lelécelt ütős helyettesítését. A probléma csak az volt, hogy a nyúlcipőt húzott dobos a felszerelésével együtt távozott a színről... Így a vállalkozó szellemű gitáros, akit egyébként Ty Tabornak hívtak, kölcsönkérte Gaskill felszerelését. A sors aztán a következő évben hol összehozta, hol pedig szétválasztotta a három zenészt, de végül csak hallgattak az égi jelre, és először The Edge, majd 1983-tól Sneak Preview néven zenélgettek közösen. A klasszikus trió felállás is ettől az időponttól számítható, és még ebben az évben kihoztak egy lemezt is, melyből mindössze 1000 példányt nyomtak. A csapat olyannyira elégedetlen volt a végeredménnyel, hogy a felét saját kezűleg törték ripityára.

A Snake Preview névtől aztán hamarján megváltak, és a ZZ Top produkciós cégének akkori alvezére javaslatára vették fel a King's X elnevezést, mely a fogócskában a védettséget, a „házat" jelenti. Sam Taylorral olyannyira összebarátkoztak, hogy egészen az 1994-es Dogmanig ő volt legfőbb pártfogójuk, valamint lemezeik producere is. A három zenész ugyanis ekkor látta elérkezettnek az időt arra, hogy némileg zeneileg beújítsanak. Mindez igen bátor lépésnek tűnt, hiszen ebben az időszakban, vagyis a '90-es évek első felében számítottak a legnépszerűbbnek, olyannyira, hogy az akkoriban épp legjobb éveit élő Pearl Jam basszusgitárosa Pinnickéket egyenesen a grunge keresztapjainak nevezte. Hogy a trió mit is gondolt minderről, azt nem tudni, de merész lépéseik minden szónál beszédesebbek.

Az új, sorrendben ötödik lemezhez azt a Brendan O'Brient szerződtették le, aki abban az időben ért el komoly sikereket többek között a Stone Temple Pilots Core című debütáló lemezével, és a már említett Pearl Jam második albumával, a Vs.-szal. Mindezek után talán meglepő lehet, hogy az O'Briennel készített Dogman a csapat legkeményebb lemeze lett. A zenekar ezt az irányvonalváltást egyrészt a producer lecserélésével magyarázta, Taylor ugyanis elmondásuk szerint nem volt képes visszaadni a zenekar élő erejét a hangzóanyagaikon, O'Briennel viszont szinte azonnal megtalálták a közös hangot. Tabor ekkoriban kezdett el új erősítőkkel kísérletezgetni, O'Brien pedig készségesen belement a játékba, aminek a vége az az irgalmatlan vastag, nyers gitárhangzás lett, amit hallva sokan hitetlenkedve vették még egyszer szemügyre a lemez borítóját, hogy valóban egy King's X albumot hallanak-e.

És tényleg, még a Dogmant megelőző, elődeinél valamivel sötétebb tónusú, a banda nevét viselő 1992-es korong ismeretében is meghökkentő az a nyers elán, amivel a címadó tétel megnyitja az egyórás lemezt. Bár a csapatra a kezdetektől jellemző volt a sallangmentes, ám intelligens hard rock szellemiség, a Dogmannel mégis képesek voltak a legmélyebb gyökerekig leásni és megmutatni, hogy milyen is a lélekkel és vadsággal teli, igazi rockzene. Évek múltán Pinnick nemes egyszerűséggel kijelentette, hogy a Dogman az a lemez, amin az igazi King's X hallható. Némileg visszafogottabb, de ugyanolyan zseniális a Shoes, amiben Jerry Gaskill olyan vehemenciával püföli a bőröket, mintha az élete múlna rajta. Hasonlóan érdekes darab a Pretend is: egyszerre nyugodt és vészjósló, mintha a tökéletes egyensúlyban pihenő Természet ege alatt készülődne vihar.

Ez a borús hangulat gyakorlatilag végig érzékelhető a lemezen. Ott búvik meg a vaskos riffek és súlyos dobverések alatt, mint egy titokzatos folyó, mely bármikor feltörhet, s akkor magával sodor földet és eget. Mindennek oka a frontember vallással kapcsolatos viszonyának megváltozására vezethető vissza. Pinnickben ekkorra igen komoly kételyek ébredtek hitével, azaz a kereszténységgel kapcsolatban, és az ebből adódó belső zavarodottság igen kiábrándult, hovatovább dühös dalokban öltött alakot. Bármelyik darabját vesszük is, a Dogman nem más, mint a vallásával meghasonlott ember frusztrált jajkiáltása.

A fajsúlyos tételek között persze akadnak lazább hangnemet megütő alkotások is. Talán a basszusgitáros/énekes származása is közrejátszik abban, hogy a King's X valami egészen eszméletlen módon érzett rá az igazi blues hangulatára. Akár az andalító Flies And Blue Skiest, akár a rendkívül pozitív kicsengésű Sunshine Raint vesszük, a trió nem tudott giccses vagy unalmas lírai darabokat írni. Némileg hasonló cipőben jár a lemez egyik legismertebb dala, a Cigarettes is, mely valóban olyan, mintha egy érettebb és bölcsebb Pearl Jam írta volna. És persze itt vannak még az igazi koncertnóták is. Így a rendkívül húzós Black The Sky-t bárhol és bármikor képes vagyok meghallgatni, Tabor zseniális szólóját hallva pedig az egyedi tervezésű léggitár se maradhat a zsebben. Ugyanez a kategória a Complain, mely mondanivalója ellenére (siránkozni a legkönnyebb) a lemez talán legfelhőtlenebb dala. A Human Behavior parádés dinamikája lecsavarja az ember fejét tövestül, aztán még dekázik is vele egy kicsit. Ennek természetes ellentéte a Fool You, amely a Complainhez hasonlóan felszabadító erejű szerzemény, az a fajta dal, ami minden közhelytől mentesen, végtelen őszinteséggel képes megmutatni, hogy azért nem is olyan rossz élni, no meg gondolkodni.

A fülbemászó dallamokat azonban nemcsak a gitárnak és a frontembernek, hanem a csapat védjegyévé vált vokálharmóniáknak is köszönhetjük, a jellegzetes hangú Pinnicken kívül ugyanis mind Tabor, mind pedig Gaskill kiveszi a részét a danolászásból. Ez persze főként a refrénekre jellemző, ám a címadó dalban egy verzét maga Tabor énekel el (aki például még az Ayreon zseniális 01011001 albumán is szerepet kapott, mint énekes).

De vissza a lemezhez! Az album vége felé először a punkos, vad Go To Hell (na, ennyit a keresztény rock imázsról!) rohan neki a hallgatónak, aztán a korong utolsó saját szerzeménye röffen be. Ha van tökéletes King's X - sőt, továbbmegyek -, ha van tökéletes rockdal, akkor a Pillow mindenképp az. A trió nem szórakozik sokat, azonnal a refrén instrumentális változatával nyit, ami bitang nagy témájával tökéletes párja az albumot nyitó Dogmannek, ám a Pillow személyében a kutyafejű korong talán legkeményebb tételét üdvözölhetjük. Mégis, a refrént már az első hallgatás után együtt énekli az ember a három mesterrel: ez a dal koncertre született! A lemezt legvégül, mondhatni ráadásként Jimi Hendrix Manic Depressionje zárja a King's X előadásában, élő felvételen, tökéletesen. Egy példamutató korong igényes lezárása ez.

A lemez megjelenését követően a csapat aktív turnézásba fogott, és a Dogman turnéja nem egy emlékezetes előadást szült. Így az egyik legjobb, a '94-es texasi buli anyaga még dupla lemezen is kijött, amit manapság nem egyszerű beszerezni, de bőven megéri, mert szinte hihetetlen azt hallani, ahogy a tömeg pár hónappal a lemez megjelenését követően úgy énekli a Pillow vagy a Shoes veretes sorait, mintha legalábbis húszéves klasszikusokról lenne szó. Az album összességében tehát kedvező fogadtatásra talált még az állandóan fanyalgó kritikusok körében is, a rajongók pedig azóta is a zenekar egyik legjobbjaként tartják számon. Pinnickéknek persze ezúttal se jött össze a nagy áttörés: a kiadó nem törte magát túlzottan a promotálás terén, így a zenekar megmaradt az értő zenerajongók titkos kedvenceként.

Aki nem ismeri a King's X lenyűgöző zenéjét, de vevő az igényes rockmuzsikákra, annak még nem késő bepótolnia az elmaradást műveltség terén, akár ezzel a négyféle színben is kapható lemezzel, mely már úgyis az egyetemes zenetörténet részévé vált.