Shock!

Huszonöt évvel ezelőtt jelent meg a Mötley Crüe ötödik nagylemeze. A Dr. Feelgoodra ma már mindenki csak úgy emlékszik vissza, mint a zenekar történetének legsikeresebb produkciójára, amely minden korábbinál magasabbra katapultálta Nikki Sixxet, Vince Neilt, Tommy Lee-t és Mick Marsot, pedig az albumnak annak idején roppant komoly tétje volt: előzetesen a csapat környezete még csak azt sem tudta, egyáltalán képes lesz-e érdemi teljesítménnyel előrukkolni a heroinról, kokainról, alkoholról lehozott négyesfogat. Abban, hogy sikerült nekik a nagy mutatvány, aligha kisebbíthető Bob Rock szuperproducer szerepe, akit később a Metallica is elsősorban a Dr. Feelgood alapján választott ki a fekete albumhoz.

„Mikor megtudtam, hogy Nikki meghalt, az első reakcióm az volt: tudtam, hogy ez a hülye fasz előbb-utóbb valami ilyesmit csinál majd!", emlékezett vissza Mick Mars Nikki Sixx híres túladagolására, amely a basszer klinikai halálával végződött 1987. december 23-án. A basszer két legjobb cimborájával, a Ratt gitárosával, Robbin Crosbyval és Slashsel futott neki a Los Angeles-i éjszakának, és a buli olyan húzósra sikeredett, hogy a túlvilágot is megjárta közben: csak két adrenalin-injekció hozta vissza az életbe, utána pedig megszökött a kórházból, és otthon ismét belőtte magát heroinnal. Ha azonban egy pillanatig is azt hitte, hogy innentől is minden úgy folytatódik tovább, mint előtte, tévedett: a zenekar körüli erők annyi év után végre megálljt parancsoltak neki és társainak. „Nikki egy idő után összeroppant, és végre beismerte, hogy nem képes kontrollálni a függőségét", emlékezett vissza Doc McGhee, a csapat egyik akkori menedzsere, aki a történtek után lemondta a Mötley aktuális európai turnéját, amivel a csapat természetesen rengeteg pénzt is bukott egyben. „Összeszedtük a zenekart, és a nappalimban tartottunk egy megbeszélést. Szánalmasan néztek ki. Nikki haldokolt. Tommyn látszott, hogy beszedett valamit, ráadásul a feleségével is összeveszett. Vince teljesen elveszítette az önuralmát, Mick pedig akkoriban azzal töltötte a napjait, hogy addig piált, amíg össze nem esett. Állítólag ők négyen alkották a világ egyik legnagyobb, leghíresebb rockbandáját."

Máig sem tudni, hogyan sikerült neki, de McGhee és menedzsertársa, Doug Thaler végre benyomta Nikki Sixxet egy elvonóra, ahol a basszusgitárost sikerült lehozni a heroinról. Vince és Tommy szintén megjárta a rehabot, Mick pedig saját erejéből tette le a poharat. A zenekar 1988 közepén meglepő nyilatkozattal tért vissza a színre: kijelentették, hogy a jövőben nem kívánnak a rock'n'roll rosszfiúi lenni. Sixx: „A vad partizás időszakán minden egyes sikeres rockbanda átmegy, még azok a csapatok is, akikről esetleg nem olvashatunk a bulvárlapokban. Ezek a zenekarok egyszerűen magukra zárják a hotelszoba ajtaját, és szép csendben ütik szét az agyukat. Ha az ember 20 éves, és hirtelen a kezébe nyomnak egymillió dollárt, azonnal megvadul. Ha a lottón nyersz, először csak egy kisebb összeget adnak át, nehogy túlzásokba ess, a zeneipar azonban nem ilyen óvatos. Ha befutsz, azonnal ott van előtted a pénz, és tényleg azt csinálsz vele, amit csak akarsz. Velünk pontosan ez történt. Szartunk mindenre, és csak a bulizásnak éltünk. Úgy éreztük, miénk a világ, és tényleg ez volt a helyzet. Bármit, de komolyan bármit megcsináltunk, amihez csak kedvünk volt, egyszerűen nem ismertünk tabukat."

Innentől kezdve az volt a kérdés, miként lehet visszaterelni a zenekart a lényeget, a zenét tekintve is a helyes vágányra. Tény, hogy a zenekar a Shout At The Devil meghozta áttörés után folyamatosan a csúcson terpeszkedett, ám mai fejjel is egyértelmű: ettől még sem az 1985-ös Theatre Of Pain, sem az 1987-es Girls, Girls, Girls nem volt éppen tökéletes mestermunka. A többség elsősorban előbbit emlegeti csalódásként, szerintem azonban utóbbi jelentette náluk a mélypontot: a Theatre-en is szerepel pár töltelék, a Girls-ön viszont konkrétan több van belőle, mint igazán jó dal. (Ami jó róla, az viszont nagyon jó – valószínűleg egyedül ennek köszönhetik, hogy az albumot a mai napig klasszikusként emlegetik, miközben a két húzóslágert és még vagy két-három erős momentumot leszámítva elég sápadt produkció.) Bizonyos, hogy a csapat is érezte ezt, mert idejekorán megszületett a döntés, hogy az előző albumok producerének, Tom Wermannek mennie kell. Utódját, a kanadai Bob Rockot a zenekar elsősorban a Kingdom Come debütáló anyaga alapján választotta ki, de természetesen az is sokat nyomott a latban, hogy Bruce Fairbairn jobbkezeként ő hangmérnökölte a Bon Jovi Slippery When Wet / New Jersey párosát, illetve az Aerosmith-t feltámasztó Permanent Vacationt.

Ugyan eleinte volt a tagokban némi félsz azt illetően, hogy mennyire sikerül majd értelmes dalokat írniuk a gyökeresen új körülmények közepette (= színjózanul, heroin, kokain és pia nélkül), de az aggodalmak alaptalannak bizonyultak: a négyes olyan összhangban készítette el a Rocknak leadott előzetes demót, ami soha korábban nem jellemezte még őket. Ebben persze az is nagy szerepet játszott, hogy a folyamatokat előtte rendszerint vérszomjas diktátorként felügyelő Sixx ezúttal társai véleményét is hajlandó volt meghallgatni: „Az előző évek eseményei rengeteg témát biztosítottak a dalokhoz: az első nótát, ami megszületett, konkrétan az a túladagolás ihlette, amelyikbe majdnem beledöglöttem, ez lett a Kickstart My Heart. A Girls, Girls, Girls idején általában éppen csak annyi időre józanodtam ki, amíg sikerült összehoznom valami dalfélét, most viszont időm és kedvem is volt hozzá, hogy valami igazán fasza dolgot csináljak. Összehoztuk a bandát, és addig csiszoltuk az ötleteket, amíg tényleg mindenkinek tetszettek. Meghallgattam a többieket is, és elfogadtam mindazt, amit adni akartak. Meg persze tiszta fejjel végre Tommynak és nekem is elég türelmünk volt ahhoz, hogy a Sweeten, a Slade-en, a T. Rexen, az Aerosmithen és a New York Dollson kívül más bandákat is meghallgassunk, így aztán nyitottá tettem magamat Miles Davistől kezdve Whitney Houstonig mindenkire. Felfogtam, hogy létezik egy hangokból, érzésekből összeálló univerzum, amiben olyan bonyolult és ravasz dallamok, basszusfutamok, ritmusok lebegnek, amik kimaradtak az addigi életemből."

Maga Rock előzetesen távolról sem volt Mötley-fanatikus, és a zenekar rettenetes hírneve miatt akadtak fenntartásai a közös munkával kapcsolatban. Miután azonban találkozott a csapattal, és meghallgatta a friss dalötleteiket, kifejezetten lelkessé vált: „A lehetőség Doc McGhee-n keresztül érkezett, hiszen a Bon Jovi mellett a Mötleyt is ő menedzselte. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy változásokra van náluk szükség, rám gondoltak, és átküldtek egy demót. A feleségemmel, Angie-vel voltam, amikor meghallgattuk, és a Dr. Feelgood volt az első nóta. Egymásra néztünk, és azt mondtuk: hé, de hát ez nem is olyan, mint a Crüe! Abszolút nem hasonlított a korábbi dolgaikra. Nekem igazából mindig is az a részük tetszett, ami a New York Dolls-féle glames vonalhoz húzott. A Shout At The Devil-vonal nem fogott meg különösebben, viszont amikor találkoztam velük, szembesültem vele: különösen Nikki és Tommy simán egyenrangúnak tartja a zenéjüket a Zeppelinnel meg a Stonesszal. Akkor már józanok voltak, és mivel sosem találkoztam velük, nem ismertem a partizós énjüket. Minden hidat felégettek maguk mögött, és nagy bajban voltak, szóval józannak is kellett maradniuk, mert tudták, hogy különben mindennek vége. Szóval egy olyan zenekart kaptam a kezeim alá, akik tudták, hogy nagyon oda kell tenniük magukat: megcsinálják, vagy ennyi, vége. És ez a helyzet a lehető legtöbbet hozta ki belőlük."

A fentiek szó szerint értendők: a banda pontosan tudta, hogy nem hibázhatnak, és a menedzsment is igyekezett bennük minden erővel tudatosítani a következő album perdöntő fontosságát. Főleg, hogy a Mötley mellé ekkorra már számos vetélytárs is felsorakozott a színtéren: a visszatért Aerosmithszel mint régi példaképpel nyilván nem nagyon volt mit konkurálni, ők legendaként egy más szinten játszottak. A mindössze egyetlen albummal a világ legnagyobb rockzenekarává vált Guns N' Roses mellett is izgalmasnak maradni azonban mindennek tűnt, csak egyszerűnek nem. Nikkiék elég szigorúak is voltak magukhoz, és tökéletes partnerre leltek ehhez Rockban: „Menet közben rengeteg dalt kiszórtunk a rostán. Olyan nótákat, amik simán megütötték a Dancin' On Glass vagy akár a Knock 'Em Dead, Kid szintjét is, mert egyszerűen nem voltak elég erősek ahhoz képest, amit előzetesen elképzeltünk. Azt mondtuk: oké, akkor most összekapjuk magunkat, és a világ legnagyobb zenekara leszünk, vagy az egészet hazavágjuk, és dühösebben távozunk a színtérről, mint azelőtt bárki a bizniszben. És megmondtuk Bobnak, hogy mindenre nyitottak vagyunk. Szerencsénk volt, mert neki meg van egy '70-es éveket idéző stílusa: ennek köszönhető egy csomó hangszerelési megoldás vagy dalszerkezet, netán érdekes intró a dalokban, amik hangulatilag leginkább régi Zeppelin- vagy Bad Company-lemezekre ütnek."

Jó munkához idő kell, ennek megfelelően a Mötley Crüe ötödik albuma nagyjából fél éven át készült Rock vancouveri stúdiókomplexumában. A producer kegyetlenül meghajtotta a bandát, akiknek emellett ráadásul új elfoglaltságok után is kellett nézniük ebben a fél évben, hiszen nem ittak és nem drogoztak. Nikki: „Demi Moore épp Vancouverben forgatott, és azt beszélték, épp szétmentek Bruce Willisszel. Együtt vacsoráztunk Bobnál, Demi pedig utána megkérdezte, nem kísérném-e vissza a szállodájába. Bizonyos helyzetekben egy ilyen hazakísérés tényleg csak egy sima hazakísérés, mivel azonban rocksztár vagyok, gyanítottam, hogy ő akkor másra gondolt. Azt hiszem, akkor fogtam fel igazán, hogy józan vagyok, amikor visszautasítottam az ajánlatot egy másik lány miatt, akivel akkoriban jártam, és Los Angelesben maradt." Ennek megfelelően a banda inkább az Aerosmith szintén hótiszta tagjaival lógott, akik szintén Vancouverben dolgoztak 1989 első felében, Bruce Fairbairn Little Mountain stúdiójában a Pump albumon (amelyről szintén olvashatsz majd a rovatban még ebben a hónapban). Rock persze tudta, hogy a béke és a józanság törékeny, így igyekezett nekik kényelmes körülményeket teremteni a felvételekhez, és minimalizálta köztük a súrlódások lehetőségét: „Kaptam a kezem alá négy kaliforniai faszagyereket, akik egy üveg bor után tényleg simán képesek lettek volna megölni egymást, ha éppen úgy hozza a sors. Ezért aztán eleve mindenki külön vette fel a saját részét."

Mindez persze nem bébiszitterkedést jelentett, a jobb zenei teljesítmények érdekében ugyanis Rock konkrétan kitaposta a tagok belét. Négy ilyen önfejű, kezelhetetlen ember esetében ez szinte lehetetlennek tűnt, de Bob számára bevallottan óriási tapasztalatot jelentett pár hónappal korábban a The Cult Sonic Temple-jének elkészítése, ahol szintén kibékíthetetlenül nagy egókat kellett egymással szinkronba hoznia. Igaz, ott csak kettő volt belőlük... Nikki: „Bob igazi hajcsár volt. Amire Tom Werman azt mondta volna, hogy már jó, az neki sosem felelt meg. Tudtok ti ennél többet is! – ez volt a jelmondata, ami számtalanszor elhangzott a munka során. Mick annak idején két hét alatt játszotta fel a Shout At The Devil lemez gitárrészeit, most azonban néha egyetlen dal szólamaira kellett rászánnia ennyi időt. Természetesen dühös is volt, hogy állandóan ismételnie kellett mindent, amíg nem lett maradéktalanul tökéletes, az adott dal egészéhez illeszkedő a végeredmény, de még így is sokkal könnyebb dolga volt, mint például Vince-nek, akinek néha egyetlen szót kellett ismételgetnie egy álló napon át, mire végre sikerült összehoznia egy olyan verziót, ami elnyerte Bob tetszését. Maximalista volt, követelőzött és nem engedett az akaratából. Amikor reggel beléptünk a stúdióba, sosem tudhattuk, este úgy megyünk majd haza, hogy mi vagyunk a világ legjobb zenekara, vagy ostoba, esetlen majmoknak képzeljük magunkat, akik még játszani sem tudnak a hangszereiken..." A felek azonban kölcsönösen inspirálták egymást. Rock: „Tommy például folyamatosan hajtott engem, hogy minél durvábban szóljon a lemez. Azt mondta, a leggigantikusabb, legfaszább megszólalású lemezt akarja összehozni, ami csak valaha is született, én pedig pontosan ezt igyekeztem elkészíteni nekik. Sokat alakítgattam velük a nótákat, a hangszerelési megoldásokat, és közben össze is barátkoztunk, különösen Nikkivel."

A színesítés jegyében a háttérvokálokhoz sztárok egész hadserege adta egymásnak a kilincset a Little Rockban: Steven Tyler nyilván adta magát, de tiszteletét tette a stúdióban Bryan Adams, Robin Zander és Rick Nielsen, Jack Blades, sőt, az első lemezzel ezekben a hónapokban berobbant Skid Row teljes legénysége is. A lemez végül elkészült – és Rock ekkor ízelítőt kapott abból, milyen is az, ha a Mötley bulizik: „Miután befejeztük a keverést Hollywoodban, Nikki és Tommy elhatározta, hogy isznak egy pohár bort a vacsorához, mivel épp vasárnap este volt. Srácok, nem szabad, mondtam nekik, de Nikki azt felelte: ugyan, Rockhead, egy pohár a vacsorához rendben lesz. Persze egyik poharat követte a másik, aztán kiürült az üveg, Nikki pedig már a dealerével beszélt telefonon. Mikor megkérdeztem, mit csinál, annyit válaszolt: minek várjon, amikor már úgyis tudja, hová megy ma este? Tíz perc alatt vett egy 180 fokos fordulatot, és az egész este pokoli káoszba fordult át. Valószínűleg egyetlen klub volt nyitva vasárnap este a városban, de természetesen azonnal megtalálták, és előbújt az összes régi dealer is az odújából: csajok, drogok, züllés... Végül egy stúdió hátsó szobájában kötöttünk ki, mert rájöttem, hogy így tudom őket a legjobban távol tartani attól, hogy bevigyék őket a zsaruk. A végén már horogkereszteket karcoltak az A&M stúdió falába..." Ezt a megborulást azonban szerencsére nem követte több: a lemez elkészült, és Dr. Feelgood címmel, 1989. szeptember 1-jén a boltokba került.

Az albummal kapcsolatban az első fülbeötlő tény, hogy mennyivel vastagabban, súlyosabban dörren meg, mint akármelyik elődje. Mick Mars gitárja és Tommy Lee dobcucca persze már a korai Mötleyben is elég nagyot szólt, a producer javaslatára azonban eleve lejjebb hangoltak, és mindez a jellegzetes Rock-féle csattanó-dohogó dobsounddal karöltve valami hihetetlen hatást eredményezett: bődületes alja van a zenének. Ugyan a T.n.T. intróban véletlenül sikerült ugyanabból az effektgyűjteményből válogatniuk, mint a Queensryche-nak az Operation: Mindcrime-on (tisztán hallani, ahogy Dr. Davist telefonhoz hívják...), a tényleges indítást jelentő címadó nóta helyből a zenekar történetének egyik legjobb dala: zakatoló riffje ezerpontos, a refrén pedig már elsőre is felejthetetlen. Vince: „Tulajdonképpen abban a pillanatban tudtam, hogy a nóta klasszikus lesz, amikor először meghallottam azt a bizonyos dübörgő intrót, mert már az egyből beszippantja az embert. És amikor ma nézek valami összeállítást a legnagyobb hard rock-dalokról, mindig ott van köztük: Zeppelin, Aerosmith, AC/DC, meg a Feelgood. És ez óriási érzés. Sok szempontból a Mötley Crüe névjegye a dal." A másik szám, amely szintén beillik ars poeticának, a már említett, tempósabb Kickstart My Heart: Harley-dübörgést idéző riffjeivel tényleg egy új kezdetet szimbolizált a józan útra lépett banda életében, és bizonyosan ott van ez is a három-négy legismertebb szerzeményük között.

A leírhatatlanul ütős hangzású Dr. Feelgood fő érdeme, hogy megőrizte a zenekarra mindig is jellemző romlott játékosságot, ám eközben sikerült komolyabbnak mutatkozniuk, mint bármikor korábban. Pedig a témák a dalok javarészében itt sem tértek el a régiektől: a játék a partizás meg a csajok körül forgott, az összhatás mégis egy érettebb zenekart mutat az olyan számokban, mint a Tommy óriási pörgetésével startoló, gyilkos groove-ú Slice Of Your Pie, a Tyler és Adams háttérvokáljaival ékesített, lüktetését illetően nem kicsit Aerosmith-ízű Sticky Sweet vagy a két melodikus bombasláger, a sajátosan fanyar Without You és a záró, szinte már-már epikus magasságokba emelkedő Time For Change. Ízig-vérig Crüe mind, de kizárt, hogy a banda ilyen nótákat írt volna akár csak három-négy évvel korábban is... A vidám Rattlesnake Shake, a Same Ol' Situation (S.O.S.) vagy a szövegét tekintve a párhuzamosan megjelent Madonna-féle Like A Prayer férfiváltozatának is beillő She Goes Down akkor már tipikusabbak és hagyományőrzőbbek – meg persze szintén nagyon jók. A Don't Go Away Mad (Just Go Away) együtténeklős, felszabadult rock'n'rollja pedig valahol a két kategória között helyezkedik el.

A zenekar pár héttel a megjelenés előtt adta karrierje első olyan koncertjét, ahol mind a négy tag színjózanul lépett színpadra: a helyszín Moszkva volt, a drogcsempészeti ügybe keveredett Doc McGhee által kötelező vezeklésként összehozott Moscow Music Peace fesztivál. A Mötley itt tesztelte le először élőben az új dalokat, és ugyan a fellépés önmagában nézve jól sült el, úgy érezték, nem kapták meg a megfelelő pozíciót és játékidőt a bulin: javarészt ez az incidens szolgáltatta a casus bellit a McGhee-vel történt szakításhoz, ami egyébként is régóta érett, hiszen a viszony minden volt, csak éppen felhőtlen nem. A banda ezután egyedül Doug Thaler védőszárnyai alatt folytatta tovább a munkát. A lemez fogadtatása mindenesetre a lehető legjobbnak bizonyult ehhez: a felvezető single-ként kihozott címadó dal a banda karrierje során első és utolsó számként bekerült az amerikai Top 10-be, a hatodik helyre. A nagylemez ezután viszonylag gyorsan felkúszott a Billboard-lista első helyére, és aztán jó ideig nem is jött le az élbolyból, de a nyugat-európai országok nagyrészében is bekerült a legkelendőbb tíz album közé.

A csapat ezúttal Európában kezdte meg a koncertezést a Skid Row – és egyes állomásokon a White Lion – vendégeskedése mellett, első számú új látványosságként Tommy forgó-repülő dobcuccával, amely ezen a körúton debütált, és amelynek továbbfejlesztett, teljesen gigantomán változata az aktuális búcsúkörúton is látható. Mire november közepén megkezdték az amerikai koncerteket a Warrant előzenekaroskodásával, a Dr. Feelgood már dupla platina lett az Egyesült Államokban, vagyis a kereslet továbbra sem csökkent iránta. Balhéik persze ekkor is akadtak (például amikor Vince Neil az aktuális MTV-gála színfalai mögött zavaros körülmények között összeverekedett Izzy Stradlinnel a Gunsból, majd csúnya sajtóüzengetésbe bonyolódott W. Axl Rose-zal), ezek azonban szerencsére nem a drogokkal álltak összefüggésben. Az album végül őrületes módon 109 hetet töltött el a Billboard Top 200-ban, és a korszak egyik legnagyobb példányszámban elkelt lemezének és egyben a banda legkelendőbb produkciójának bizonyult: öt kislemezsikert fialt, hatszoros platinalemez lett az Egyesült Államokban, világszerte összesen pedig körülbelül 9 millió példányban talált gazdára. Ilyen igények mellett nem csoda, hogy a hozzá kapcsolt turné végül egészen 1990 őszéig tartott, és 154 koncertből állt a világ minden táján. A józanság tehát kifizetődött... Más kérdés, hogy az 1991-es Decade Of Decadence válogatás után aztán nem várt fordulatok következtek, amelyek Vince Neil távozásához vezettek, és az 1994-es, már John Corabival készített Motley Crue hatalmasat bukott – ebbe itt nem mennék bele bővebben, pár hónappal ezelőtt elég alaposan kiveséztük ugyanitt...

A Shout At The Devil nálam szintén makulátlan, tízpontos klasszikus, ráadásul valószínűleg komolyabban megtermékenyítő hatást is gyakorolt a rockvilágra, mint a Dr. Feelgood, így nem mondom azt, hogy a '89-es lemez a Vince-féle Mötley legjobb albuma. De hogy az egyik legjobbjuk, abban egészen biztos vagyok.