Shock!

Negyven évvel ezelőtt jelent meg a Night Ranger második albuma. Jack Blades, Kelly Keagy, az Ozzy Osbourne turnézenekarát is megjárt Brad Gillis, Jeff Watson és Alan Fitzgerald a korai MTV-korszak egyik meghatározó rocklemezét tette le az asztalra a Midnight Madness-szel, amely egyben egyfajta átmenetet is képezett az előző évek FM-rádiós AOR-ja és a már ízig-vérig '80-as évekbeli dallamos hard rock, vagy ha úgy tetszik, pop metal között. Az album legmaradandóbb dalának bizonyult Sister Christian pedig egyértelműen az új évtized rockslágereinek egyik prototípusa volt: van, aki egyenesen odáig merészkedik, hogy a power-líra formulát a Night Ranger szabadalmaztatta, mégpedig ezzel a dallal.

A Night Ranger San Franciscóban alakult a '70-es évek legvégén, a funkosabb vonalon mozgó Rubicon három tagja, Jack Blades basszer/énekes, Kelly Keagy dobos/énekes és Brad Gillis jóvoltából. Blades: „Braddel már a Rubiconban is együtt zenéltünk, aztán megalapítottuk a Stereót. Akkoriban Alan Fitzgeralddal laktam együtt, aki játszott a Montrose-zal, a Gammával meg Sammy Hagarrel, és felvetette: ismer egy Jeff Watson nevű sacramentói srácot, szóval ha mi hárman a Stereóval meg velük ketten összeállunk, akár zenekar is lehet a dologból."

Az eleinte Ranger néven futó zenekar természetesen nem tudta kivonni magát szülővárosa ekkor már első számú sztárzenekara, a Journey befolyása alól. Mivel Blades mellett Keagy is teljes jogú fronténekesnek számított, a többiek pedig kiemelkedő háttérvokalistának, a dús énekhangzás helyből adott volt, mint ahogy Fitzgerald markáns billentyűs témái is meghatározták a hangzásképüket, Gillis és Watson gitárduójának köszönhetően azonban az első perctől fogva súlyosabban dörrentek meg a korszak legtöbb amerikai rockbandájához képest. A két gitáros ráadásul – már az új évtized jegyében – kifejezetten előremutató, villantós stílusban játszott. A csapat felkeltette a keménykezű menedzser, Pat Glasser érdeklődését, és segítségével a Boardwalk kiadóhoz igazoltak. A frissen felállt céget a korábban a KISS-nek is otthont adó Casablanca volt tulajdonosa, Neil Bogart hozta létre. Keagy: „Pat Glasser már akkor is hitt a dalainkban, amikor még senki más, még egy olyan showcase-buli után is, amikor tényleg minden elromlott, ami csak elromolhat. Így is tetszettek neki a dalaink, ezért saját költségre elvitt minket stúdiózni, ahol rögzítettünk egy gyilkos demót, elkezdett vele házalni, és végül tető alá is hozta a szerződésünket."

A zenekar 1982 elején kezdte el rögzíteni első lemezét, a Dawn Patrolt, és a menedzsment összeköttetéseinek köszönhetően már jóval a megjelenés előtt turnéra indulhattak Észak-Amerikában, először a ZZ Top, majd Ozzy Osbourne vendégeként. Ekkor azonban két szinten is beütött a krach. Egyfelől felbukkant egy The Rangers nevű countrycsapat, ami problémákat jelenthetett volna a névhasználat miatt – ez bizonyult kisebb dilemmának, hiszen egyszerűen felvették a lemez egyik dala, a Night Ranger címét (igaz, az első nyomás bakelitet a kiadó utóbb kénytelen volt bezúzatni, ezeken ugyanis még a Ranger név szerepelt). A nagyobbik nehézséget az hozta, hogy az 1982 márciusában elhunyt Randy Rhoads helyére Ozzyék Brad Gillist kérték fel beugrónak. Blades: „Már nagyban benne voltunk a lemez munkálataiban, amikor Bradhez befutott Ozzyék hívása, hogy ugorjon be hozzájuk Randy Rhoads halála után. Mi pedig egyből azt hittük, hogy többé nem látjuk."

Gillis ugyanakkor távolról sem érezte magát olyan jól Ozzy oldalán, mint amilyen óriási lehetőségnek tűnt a beugrás: „Randy halála után Ozzyék teljesen romokban hevertek, szóval baromi súlyos helyzetbe csöppentem. Eleinte Bernie Tormé játszott velük, de amikor megérkeztem a New York-i meghallgatásra, azzal szembesültem, hogy egyedül vagyok... A hotelszobában igyekeztem minél többet gyakorolni, de az első estém így is rettenetes élménynek bizonyult velük. Halálra rémültem, és a beálláson csupán hét dalt próbáltunk össze a tizennyolc nótás műsorból, Ozzy pedig meg sem jelent. Ehhez képest nyolcezres, teltházas közönség várt bennünket Binghamtonban. Jól el is csesztem a Revelation (Mother Earth)-öt, mert túl gyorsan váltottam át a gyors részre. Az egész zenekar csak lesett rám, hogy mi a francot művelek... Abbahagytam, összeszedtem magam, és végül komolyabb hiba nélkül lejátszottam a szettet. A másnapi koncert előtt Sharon odajött, és mindössze annyit mondott: Bradley, nagyszerűen játszol... de ma este ne baszd el!"

Ozzyék Braddel rögzítették a kizárólag Black Sabbath-dalokból álló Speak Of The Devil koncertlemezt 1982 szeptemberében. Mindez azért volt pikáns, mert Gillis az énekessel való együttműködés előtt gyakorlatilag egyáltalán nem ismerte a Sabbath munkásságát, és csak a turné előtt, kutyafuttában tanulta be a kötelező darabokat a repertoárból. Az album ettől még természetesen klasszikus értékű koncertanyag lett, az éra meghatározó darabjainak egyike, ám rögzítése után a gitáros vette a kalapját: „Ozzyval sok koncertet adtunk, és a Speak Of The Devil koncertlemezt is felvettem vele, de 1982 végén Rudy Sarzo már meghozta a döntést, hogy távozik Ozzytól, és belép a Quiet Riotba. Én meg úgy döntöttem, szintén a kockázatosabb utat választom, és a Night Rangernek szentelem magam, hiszen ott is várt ránk a lemezszerződés."

A Dawn Patrol végül 1982 novemberében jelent meg, rajta olyan óriási dalokkal, mint a Don't Tell Me You Love Me, az Eddie′s Comin′ Out Tonight, a Can′t Find Me A Thrill vagy Play Rough. A klasszikus amerikai dallamos rádiórockot egyszerre multivokálos és gitárgazdag formában tálaló lemez az ekkortájt elterjedő új zenecsatorna, az MTV révén gyakorlatilag azonnal robbant a tengerentúlon, miután a csatorna vad rotációban tolni kezdte a Don't Tell Me You Love Me, majd a Sing Me Away videóit. Gillis: „A rádióban akkoriban nem sok súlyosabb zene szólt. Emlékszem, már kijött a Don't Tell Me You Love Me klip, de még akkor sem vehettük biztosra, hogy bárhol is játszani fogják. Óriási szerencsénknek bizonyult, hogy az MTV nem sokkal korábban indult, és mindenáron szükségük volt friss tartalmakra. Így aztán a mi videónk is nagyjából napi huszonötször került adásba..." Keagy: „Az MTV óriási szerepet játszott a sikereinkben. Korábban csak rádió létezett, esetleg bizonyos tévéshow-kba hívták a zenekarokat néha. Náluk viszont állandóan pörgött a Don't Tell Me You Love Me meg a Sing Me Away, mert egyszerűen nem volt elég klipjük. Akkoriban még mindenki csak tapogatózott, és már sejtettük, hogy a videóformátum a jövőben a rádióhoz hasonló lehetőségeket jelent majd a dalok megismertetésében a közönséggel. Aztán valósággal berobbant a dolog... Emlékszem, az első klubturnénkon, a hotelszobákban már fogható volt a csatorna, és néha szó szerint óránként kétszer adták le a klipünket. Őrületes volt... A végén már azt mondtuk: haver, ez durva, utálom látni magam a képernyőn, meg nem tetszik az oldalsó profilom sem, kapcsold már ki azt a szart..."

A Dawn Patrol sikerei után a zenekar kiadót váltva fogott neki a második lemez munkálatainak. Keagy: „Álmunkban sem gondoltunk volna, hogy annyi lemezünk fogy majd, mint amennyit eladtunk a Dawn Patrolból. Baromira örültünk, mert egyből megvoltak a következő lemez költségei, ami imponált Irving Azoffnak, és azt mondta: szerződjünk át az MCA-hez, mert velük tényleg előreléphetünk, üthetjük tovább a vasat a sikerek után." A csapatnak még akadtak dalai az első korszakból, vagyis távolról sem a nulláról indultak neki. Ezek közé tartozott az új anyag központi tétele, a Keagy által jegyzett Sister Christian is. Gillis: „A szám még 1980 körül született, amikor Jack nappalijában próbáltunk, és mindenki bedobta a saját dalait. Kelly ezzel rukkolt elő, és már a Boston gitárosával, Gary Pihllel rögzített demóváltozata is komoly érdeklődést váltott ki a különböző kiadók és producerek körében. A Dawn Patrolra is fel akartuk tenni, de az akkori kiadó azt mondta, még várjunk vele. Nagy szívességet tettek nekünk ezzel... Pontosan tudták, hogy a dalból nagy sláger lesz, és azt szerették volna, ha egy súlyosabb második lemezen szerepel."

Az album nyitószámát, a csapat másik nagy ikonikus himnuszát az első sikeres turnék ihlették. Blades: „Épp Sammy Hagarrel turnéztunk, mi a Dawn Patrol kapcsán, Sammy a Three Lock Boxszal. Volt pár szabadnapunk az illinois-i Springfieldben, így vásároltam néhány rockmagazint, és valahogy mindegyik a rock haláláról írt. Akkoriban még nagyon pörgött a The Cars, a Blondie, az A Flock Of Seagulls, a Culture Club és társaik, így aztán az összes magazinban ott állt, hogy a rock addig ismert formájának, tehát a Deep Purple-nek és társainak vége, mert jönnek az új zenék. Vagy legalábbis mindenkit meg akartak győzni róla, hogy The Thompson Twinst és The Cure-t kell hallgatni. Miközben mi Hagarrel minden este sokezer néző előtt játszottunk, az emberek ordítottak, buliztak, imádták... Én pedig egyszerűen nem értettem, mi ez az egész: oké, a rock halott, de ehhez képest azért kurvára pörög... Innen jött a you can still rock in America sor."

Feltörekvő rocksztárként persze a csapat figyelmét számos tényező nehezítette a stúdióban, ahol tumultuózus jelenetek közepette rögzítették a lemezt. Blades: „Hollywoodban dolgoztunk, és ott bizony elég sok tényező elvonta a figyelmet a melóról: a Mötley Crüe-ék állandóan ott hédereltek velünk a stúdióban, folyamatosan mentek a partik a Rainbow-ban, és úgy általában véve is, rohanás volt az egész, zajlottak az események. Már a felvételek vége felé jártunk, amikor még mindig hiányzott három-négy dal szövege, így aztán Pat Glasser rám parancsolt. Hazautaztam a szüleimhez Arizonába, Scottsdale-be. Csütörtök éjjel érkeztem, és pénteken, szombaton, vasárnap, a medence partján, a csodáltos napsütésben befejeztem a szövegeket, mert végre tudtam koncentrálni: senki sem nyüzsgött meg dumált körülöttem, nem volt buli... Három szöveg itt nyerte el a végső formáját, a When You Close Your Eyes volt közülük az egyik. Aztán hétfőn visszarepültem, felénekeltem a dalokat, és megvoltunk."

A Midnight Madness címet kapott album 1983. október 27-én jelent meg. Mint írtam, a Night Ranger ezekben az években határozottan előremutató csapatnak számított a színtéren. Egyértelműen a '70-es évek végének nagy amerikai AOR- és egyéb bandái jelentették a kiindulópontot, hangszerelésileg azonban Bladesék karcosabb, ha úgy tetszik, fémesebb irányt képviseltek a Journey-nél és társaiknál. Gillis és Watson robbanásveszélyes duója helyből plusz játékteret jelentett nekik – voltaképpen a mai napig nem értem, miért nem emlegetik többet a párost, mert roppant technikás, kiművelt, ám egyszersmind megamelodikus játékuk azonnal felismerhető és végig briliáns. Fitzgerald jellegzetesen '80-as évekbeli billentyűs szőnyegei persze némiképp habosítanak az összképen, ám ő is messze túlmutatott a puszta szőnyegezésen, játéka még az előző évtized progos vonalán gyökerezett. A két fronténekes pedig szintén ritka előny volt, amit megfelelően ki is használtak, bár Blades simulékonyabb és Keagy ércesebb hangja valahol azért még az eltérő karakter mellett is rokon. Az első számú énekesnek azért így is mindig Jack számított a csapatban.

A kor viszonyai közepette kimondottan harapósan, az éra legtöbb lemezével szemben természetesebben megszólaló Midnight Madness a (You Can Still) Rock In America tempós himnuszával indul. Ennél eszményibb nyitószámot nehéz lenne elképzelni, az ember már a kezdő gitárfutamok hallatán is szinte látja maga előtt a végtelen amerikai országutakat a benzinzabáló autószörnyetegekkel, nem is beszélve a szupermarketek parkolóiban bulizó fiatalokról. Igazi filmbetétdalos téma, ahol a gitárzakatolás és Fitzgerald gurgulázó szintifutamai tökéletesen kiegészítik egymást, a refrén azonnal ragad, a tekerős, ám fanfárszerű elemeket sem nélkülöző váltott, többkörös szólót pedig egyből kíséred Gillisszel és Watsonnal. És akkor még a közönségetető kis középrészt nem is említettük... A háttérvokálokban pedig egy legendás haver segítette ki őket. Gillis: „Élőben mindig is én énekeltem a dalban a magas falzett háttérvokálszólamot, de szerettük volna, ha a stúdióban valaki tényleg odateszi. Így aztán jött Glenn Hughes, és csuklóból kirázta."

Az egy fokozattal visszafogottabb Rumors In The Air újabb klasszikus Night Ranger: itt a kissé melankolikus, ám rögtön bőr alá férkőző, a billentyű és basszus kettőse által dominált kezdés, majd verze nem hagy nyugodni, hogy aztán a gitárok beérkeztével egészen sajátos hangulatú témát kerekítsenek belőle. A diszkrét hammondos futamokkal alászőnyegezett, hatalmas vokálokkal megerősített refrént már a második körben is üvöltöd a zenekarral, de Fitzgerald progos billentyűs átkötése is óriási utána. Mondanom sem kell, a rövid, hi-tech szóló ismét gyilkol... A Why Does Love Have To Change tökéletesen megtestesíti a banda sajátos arcélét: maradéktalanul benne van a jukebox-feeling, de keményebben húz a rádiós AOR-bandáknál. Itt Keagyé a főszerep, hatalmasat is alakít ezekkel a drámai dallamokkal, a zokogó ikergitárok pedig még a szám lecsengése után is hosszasan a fülben maradnak.

A lemez legfontosabb dala persze mindenképp a Sister Christian markáns, erőteljes lírája. Ezt ismét Keagy énekli, aki egyben a szerző is volt, és a szöveg is tőle érkezett: a klip meg a dalcím utóbb kissé félrevitte az értelmezéseket, minderre azonban szükség volt, hogy ne legyen annyira konkrét a téma. Eredetileg ugyanis a dobos húga után Sister Kristy néven futott a dal. Keagy: „A szám arról szólt, hogy vigyázok a kishúgomra, miközben felnő. Egyszerű, majdnem naiv szöveg volt. Először a motoring kezdetű rész állt össze, mert azt akartam, hogy üssön, legyen benne húzás, de közben azért ebben a formában nem volt teljesen egyértelmű a megfogalmazás sem. A what's your price for flight sor is kissé furán szól, de ha belegondolsz, a dalban a nagyobb fiútesó beszél a húgához, és arra emlékezteti, milyen következményekkel járhat a későbbi életére nézve egy rossz mostani döntés." Akárhogy is, a zongora-dominálta dal az első hangtól az utolsóig zseniális: halványan, alig észrevehetően rejlik benne némi gospel, nem kevés Beatles, némi Queen, némi '70-es évek végi bombasztikus, teátrális amerikai rock, a multivokálos refrén azonban már újabb iskolát képviselt 1983-ban, akárcsak Gillis fémesen megfogott, rövid, de így is gitárhős szólója. Nem akarom eldönteni, valóban ez volt-e az első tipikus '80-as évekbeli power-ballada, de abban egészen biztos vagyok, hogy mind közül az egyik legjobb, nem véletlenül lett ekkora utóélete.

A magabiztos, kimért húzású Touch Of Madness címéhez méltóan hoz némi kattant csavart az egyenletbe: olajsima dallamos hard rock, a verzék lidérces billentyűs díszítései és a morajló gitárok Blades kissé agresszívebbre vett dallamaival azonban ennek is kimondottan érdekes, különleges lendületet kölcsönöznek. Nem feltétlenül a legdirektebb kliptéma, nálam azonban így is a lemez egyik legjobbja. A személyes favorit azonban a gyilkos refrénű Passion Play a benne lévő hamisítatlan, amerikai kisvárosi melankóliával, amelyet annak ellenére is sikerül végig fenntartani, hogy maga a szám amúgy határozottan lendületes, főleg, miután felfejlődnek benne Gillis és Watson gitárjai is. Itt is mindkét gitáros hatalmasat alakít.

A When You Close Your Eyes nem nélkülözi a balladisztikus elemeket, de még épp nem nevezném power-lírának, inkább amolyan átmenetet képvisel. A rég elmúlt szerelmekre visszatekintő, nosztalgikus szövegű szám dallamvilága és hangszerelése mindenesetre így is egészen parádés, nem véletlenül emelkedett ez is a zenekar megkerülhetetlen slágerei közé. A fajsúlyos billentyűs témákkal felhizlalt, rafinált ívet leíró refrénnel dolgozó, zokogó gitárszólókat villantó Chippin' Away újabb tipikus Night Ranger-albumdal, a záró Let Him Run azonban már meglepőbb tétel a maga légiességében finom billentyűkkel, akusztikus gitárokkal és a csapat utolérhetetlen vokálmunkájával. Itt egyértelműen a '70-es évek végének west coast ízei kísértenek, viszont amennyire nem magától értetődő lezárás, annyira működik, a maga sajátos voltában is parádésan példázza a zenekar kivételes dallamérzékét.

A felvezető kislemez (You Can Still) Rock In America szépen futott az FM rádióknál és az MTV-n, és a csapat egyre nagyobb tömegek előtt játszott Amerikában, különös tekintettel a rockban mindig is roppant erősnek számító Közép-Nyugatra. A java azonban még hátra volt, a Sister Christian ugyanis napok leforgása alatt vált az MTV legtöbbet kért és legvadabb rotációban tolt videójává 1984 tavaszán. A Macha Bennet-Shephard főszereplésével forgatott, lányiskolás videó ugyan más tartalmat kölcsönzött a dalnak a valódihoz képest, ám így is a zenetévé korai éveinek legjellegzetesebb, legjátszottabb videói közé tartozik a mai napig. A szám az amerikai listák ötödik helyére került, a Night Ranger pedig a sztárbandák sorába. Keagy: „Akkoriban mindenki több single-ben gondolkodott, és ha az első nem indult be, hát jött a következő, már persze, ha belefért a költségvetésbe. Erről általában csak a lemezkiadót kellett meggyőzni, márpedig azokban az időkben a kiadók még dédelgették a zenekaraikat. Rockzenekarként elsősorban a tempósabb rocknótáinkkal szereztünk hírnevet, de eleinte még nem értük el a legszélesebb közönségrétegeket, így a kiadó döntött, és simán csak közölték velünk, hogy piacra dobják a Sister Christiant kislemezen. Mi meg: ne már! Egy balladát? Aztán a dal hatalmasat robbant, hirtelen a lemez is megindult újból felfelé a listákon, mi meg azon vettük észre magunkat, hogy az összes rockrádió Night Rangert játszik – végül pedig a poprádiók is átvették. Onnan már nem volt visszaút, így inkább sodródtunk az árral. Turné közben, a hotelekben, a buszon meg a repülőtéren persze nem tudtuk mindig pontosan nyomon követni, mennyire pörög az album meg a dal. Természetesen nagyon örültünk neki, de utána azért volt bennünk némi ellenállás, mondván, tényleg biztosan a balladát kell elsőként kihozni?" Gillis: „A Sister Christian középkategóriás csapatból arénás főbandává tett bennünket. Sosem felejtem el, amikor kocsival közeledtünk Wisconsinban egy hétezres aréna felé, és megláttuk a Night Ranger – minden jegy elkelt! táblát! Ezt csak és kizárólag a Sister Christiannek köszönhettük."

A Midnight Madness végül a korszak meghatározó amerikai rocklemezei közé került: az Államokban beplatinázódott, világszerte összesen pedig több mint 2 millió példányban talált gazdára. A Night Ranger sztárcsapatként fordult rá a harmadik lemezre, és az 1985-ös 7 Wishes hozta is az újabb platinasikereket, ennek azonban ára volt, az MCA ugyanis itt már eleve a lírával promózta a lemezt. A Sentimental Street ismét bekerült az amerikai Top 10-be, a csapatnak azonban abszolút nem volt ínyére, hogy romantikus amorózóként akarják eladni őket – főleg, hogy az albumon olyan elsőrangú rocknóták sorakoztak, mint a Seven Wishes, a Four In The Morning vagy a This Boy Needs To Rock.

Az 1987-es Big Life-ot még vitte a lendület, a Michael J. Fox-féle Dupla vagy semmi vígjáték fő betétdalának választott The Secret Of My Success hátán ez is bearanyozódott, ám az irányvonallal egyre elégedetlenebb Fitzgerald kilépése kissé megrogyasztotta a szerelvényt. Az 1988-as Man In Motion már nem tudott versenyben maradni az egyre zsúfoltabb rockmezőnyben. Keagy: „A Sister Christian sikere elképesztőnek bizonyult, roppant szerencsénk volt vele. Ugyanakkor az ilyesmi egyszerre áldás és átok, hiszen rockbandaként ismert meg minket a közönség, aztán a második lemez második kislemeze hatalmas siker lett – és a következő lemezről, a 7 Wishesről már egyből a Sentimental Streetet hozták ki single-ként. Onnantól jött a skatulya, mindenki egyből a lírai számot várta tőlünk... Pedig nem mi akartuk így, hiszen elsősorban mindig is rockbandaként tekintettünk magunkra. A Man In Motion első változatát direkt dacból ballada nélkül adtuk le a kiadónak, ők meg egyből kiröhögtek: persze, egy Night Ranger-album, amin nincs líra... Akkor ébredtünk rá, hogy egyszerűen nincs más választásunk, mert különben nem fogják megtolni a lemezt, így aztán megírtuk rá a Restless Kindot. Óriási nóta volt, ők viszont ragaszkodtak hozzá, hogy vegyük fel Russ Ballard I Did It For Love-ját is. Fel is vettük, de vegyes érzésekkel, hiszen azelőtt minden dalunkat mi írtuk, ez a nóta meg nem is szólt nightrangeresen..."

Blades a lemez visszafogott eredményei után szintén távozott, és Tommy Shaw, Ted Nugent, illetve Michael Cartellone társaságában, a Damn Yankeesben folytatta, megújult erővel, friss platinasikerekkel. Egyszer majd erről a csapatról is muszáj lesz írni ebben a rovatban, mert két zseniális lemez született a kezük alatt, ráadásul egyértelműen itt élt tovább a klasszikus Night Ranger öröksége. Utóbbi régi leosztása végül a '90-es évek derekán állt össze ismét, és ugyan a felállás menet közben többször is változott, a Blades – Gillis – Keagy mag jó negyedszázada atombiztos. A zenekar újkori lemezei is mind tök jók – a 2011-es Somewhere In California és legutóbbi, 2021-es ATBPO különösen –, odaát ma is nagy sikerrel turnéznak, ha nem is feltétlenül arénákban, de a koncertenkénti három-négyezres szintet azért magabiztosan hozzák. Noha az alapemberek a hetedik iksz környékén járnak, Keagy bevallása szerint lendületük kitart, és nincs is emögött semmi extra titok: „Igazából világéletünkben csak jó dalszerzők és zenészek akartunk lenni, már kölyökként is, amikor a Beatlest hallgattuk. Mindig is ez inspirált bennünket, és ez a mai napig sem változott: máig azokat a zenéket hallgatjuk, amiken felnőttünk, mert óriási dalok születtek akkoriban, és ez jó kiindulási alap. Egyszerűen formában tartja az embert, dolgoztatja az agyat, amikor dalokat írsz. És továbbra is imádunk együtt alkotni, közösen játszani. Ezért tudtunk ilyen sokáig együtt maradni."

A Night Ranger első érájából voltaképpen akármelyik albumot bátran merem ajánlani, és ahogy írtam, ma is jók, de ha csak egyet választhatok a diszkográfiából, a Midnight Madness a legkerekebb, és egyben ez is gyakorolta a legnagyobb hatást a korabeli rockszíntérre. A Sister Christian pedig egyértelműen az éra egyik nagy örökzöld túlélője: az elmúlt évtizedekben számos filmben és tévésorozatban csendült fel valamilyen formában a Boogie Nightstól kezdve a Glee-n át egészen A Grace klinikáig, és ahogy írtam, egyes vélekedések szerint ez a dal jelentette a legfőbb mintát a '80-as évek nagy power-líráihoz. Keagy: „A Sister Christianből elég mindössze elénekelni magadban a Motoring... szót, és azonnal jól érzed magad. Emiatt lett akkora siker." Blades: „Szerintem a Journey már írt korábban hasonló nótákat, de tény: világszerte rengetegen imádják a Sister Christiant, szóval ha nagyon muszáj, felvállalom, hogy mi találtuk fel a power-ballada műfaját. Felvállalunk mi bármit! Az efféle nótákért alapvetően hálát kell adni Istennek. Azóta is rendszeresen választják esküvőkhöz, szalagavatókhoz... Mintha néhány évente újból és újból felfedezné magának a világ, mindig kicsit másképp, mint korábban."

A Midnight Madness tehát dallamos hard rock felsőfokon, brutális vokálmunkával, zseniális dallamokkal, technikás és roppant élvezetes gitárjátékkal – errefelé sosem számított különösebben ismertnek a Night Ranger, de az egyén szintjén ezen szerencsére igen könnyű változtatni.