Shock!

Valahogy mostoha sorsra kárhoztattuk az új Night Rangert, hiszen jó pár hónapja megjelent már ez a lemez, és a csapat nagy híveként hallgattam is rendesen, csak halogattam az ismertetőt. Mert most tényleg, mit mondhatok el nagyjából ugyanarról a műsorról oly sokadszorra? Hogy felhívjam a figyelmet még egy restanciánkra, ennek a korszakos amerikai dallamrock-bandának is régóta ott lenne a helye a Klasszikushockban az első három-négy lemez valamelyikével, egy olyan cikkben bővebben és plasztikusabban ki lehet fejteni, miért érdemes hallgatni őket, ha esetleg eddig kimaradtak. Viszont mindez semmit sem von le az ATBPO – azaz And The Band Played On – értékeiből.

A csapat három eredeti taggal dolgozik, akik ráadásul dalszerzési szempontból is fontos szerepet játszanak: továbbra is itt van Jack Blades basszer/énekes, Kelly Keagy dobos/énekes és Brad Gillis gitáros, vagyis innentől fogva nem kérdés, hogy a végeredmény hamisítatlan, százszázalékos Night Ranger. Ugyanakkor a lemez hangzása abszolút mai a karcosabb, marósabb gitárokkal, és hát marha jól is szól minden, Frontiers ide vagy oda, itt nyoma sincs annak a bizonyos nápolyi műanyag soundnak. Néha szinte felszisszen az ember, mennyire szépen zeng minden hangszer, nem is beszélve a vokálokról... De hát utóbbiakról mindig is híres volt ez a banda.

A hangzást jellemző modernebb, karcosabb él különösen akkor szembeötlő, amikor például olyan, minden ízében old school darabok jönnek szembe, mint például a Breakout a maga szintis futamaival, netán a Hard To Make It Easy azzal a hinmikus, fanfárszerű gitárbevezetővel és klimpírozós verzéivel. De a méregerős kórussal ellátott Cold As December, az összekeverhetetlen tempózású, gyilkos, virgázós szólót villantó Monkey, illetve a lemezt elmélkedősebb hangulatban záró Tomorrow is mindent felvonultat, amit csak tudni kell erről a zenekarról. És persze a lassabb nóták is rendben vannak, legyen szó a csodálatos hangszerelésű, atmoszférájában kissé a néhai Tom Pettyt idéző Can't Afford A Heróról, akár a mesteri vokálmunkával operáló The Hardest Roadról.

Ismét a megszokott felsőfokú melodikus hard rockot kapjuk tehát a Night Rangertől, amely egyszerre megadallamos, ugyanakkor Gillisnek – és Keri Kellinek – köszönhetően tele van dögös, rafkósan megfogott riffekkel, elsőrangú gitármunkával, Bladesnek és Keagynek hála pedig szinte az összes refrén gyorsan ragad. Amennyiben nem ismered őket, a Dawn Patrolt vagy a Midnight Madnesst ajánlom indításnak, de ha egyszer ráéreztél, mitől annyira jó ez a banda, úgyis kelleni fog ez is. Még egy fokkal jobban is sikerült ez az album, mint az utolsó kettő, így plusz fél pontot kapnak azokhoz képest.