Shock!

Gyerekként annyi marhasággal traktálják az embert, nem igaz? „Sok jó ember kis helyen is elfér" – próbáltál már Motörhead koncert után bejutni a wc-be? „Sörre bor, mindenkor, borra sör, meggyötör" – néhány liter után nem mindegy a sorrend? „Kutyából nem lesz szalonna" – kérdezzünk csak meg erről egy kínait, aki járatos a génmanipulációban. A sok népi bölcsesség között van azonban egy, amelyet mintha csak a művészet ellen találtak volna ki: járt utat járatlanért el ne hagyj! Ha ugyanis Patrick Mameli és társai megfogadták volna ezt az intést, most valószínűleg egy jól sikerült, ámde hagyományos death metal lemezről kellene megemlékeznem. Ám a hollandok nem akartak negyedszerre is a jól ismert ösvényen végigmenni, inkább hangszereikkel módszeresen utat vágtak a bozótosba, amiből végül egy furcsa, újszerű valamit sikerült kihozniuk. Ez lett az ebben a hónapban húsz éves Spheres.

Köztudott, hogy Hollandia többek között két dologban nagyon erős: az egyik a marihuána előállítása, a másik pedig a death metal. Az elsőről itt most nem értekeznék, azt majd megteszem egy következő, Bob Marleyról szóló cikkemben, maradjunk tehát a death metalnal. 1986-os alakulásával a Pestilence talán a legelső komoly holland death metal zenekarnak számít. A szörnyeteget Patrick Mameli gitáros indította útjára két demóval, amelyeken nagy merészen még a vokális részeket is elvállalta. A zenekari motor így eleveníti fel a csapat zenei hatásait: „Mikor '86-ban zenélni kezdtünk, már nyakig benne voltunk a kazettacserélgetésben. Teljesen odáig voltunk az egésztől, és állandóan azt figyeltük, hogy a szalagon hogyan szól a srác lábdobja vagy milyen a gitár hangzása. Mindez persze hatással van az emberre, s akaratlanul is másolni kezded a kazettán hallottakat. Valójában persze csak a saját hangodat keresed. Akkortájt sokat hallgattuk a Mantast, a Possessedet meg a Venomot, aztán egyre kevesebb death metallal bombáztuk magunkat, míg végül már egyáltalán nem is hallgattunk ilyesmit, mert új ötletekkel akartunk előrukkolni és nem szerettük volna, ha bármi is befolyással van ránk."

Aztán 1988-ban megjelentették első nagylemezüket, méghozzá a Roadracer kiadó segedelmével. Ha a kiadó neve ismerősen cseng, nem véletlen: a szintén Hollandiában alapított független Roadracerből lett később a Roadrunner, amely később a világ egyik vezető metalkiadója lett, ma pedig már a Warner egyik leányvállalataként működik. A Malleus Maleficarum debüt egy ifjú zenekar izmos első rúgása. A lemez a korszak egyik klasszikusa, hasonlóan a második, Consuming Impulse albumhoz, amelyen viszont az előzőnél jóval európaisabb zene hallható. Ez elsősorban Mameli stílusbeli változásának köszönhető, a korai gyors, bonyolult játékát ugyanis egy doomosabb ízű, de tipikusan északi fűrészeléssel dinamikusabbá varázsolt technika váltotta fel, amely jellemző a korai svéd death metalra is. A másodjára is bizonyító Martin van Drunen itt már a védjegyszerű hisztérikusan süvöltő hangját használja, ami később nagyban hozzájárult az Asphyx jellegzetes arculatához is. A vokalistának azonban mégis ez volt az utolsó kollaborációja a Pestilence-szel, köszönhetően az alkoholproblémáinak. Helyét maga Mameli vette át, s ez máig így is maradt.

A harmadik, Testimony Of The Ancients talán ennek a változásnak is köszönhetően egyfajta visszatérésnek tűnik a korai, amerikai technikás vonalhoz. Ekkorra már mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy Mameli kivételes tehetség, s a rengeteg párhuzam miatt egyre-másra kezdték őt a holland Chuck Schuldinerként emlegetni. A gitáros/vokalista pedig nem okozott csalódást: a tengerentúli legendához hasonlóan ő is olyat lépett zeneileg, amire senki se számított. „Mindig is egyedi akartam lenni zeneileg", így Mameli. „A lehető legtöbbet akarom kihozni magamból, és próbálok olyan társakat találni, akik hozzám hasonlóan gondolkodnak."

Az 1993-as Spheresszel Mameliék beléptek abba a ligába, ahol az igazi zenei lángelmék mozogtak: a Death, a Cynic, az Atheist vagy a Nocturnus, vagyis olyanok, akik nem elégedtek meg pusztán a technikai megoldások variálásával, hanem valóságos zenei labirintusok éíptésébe kezdtek bele. Itt a mesteri hangszeres ismereteken túl komoly képzelőerőre és újszerű, szokatlan gondolkodásmódra is szükség van. Mameli így fogalmazta meg mindezt: „Abban az időben, mikor a Spheresen dolgoztunk, minden idegszálammal azon voltam, hogy végre bebizonyíthassam, igazán jó zenész vagyok, nem csak egy agyatlan blastbeat-fenegyerek. Mások akartunk lenni, mint a többi, odakint tevékenykedő csapat, és évek kellettek ahhoz, hogy megalkothassuk a saját hangzásunkat."

A Spheres a csapat legegyedibb műve, ami egyáltalán nem következett az előző munkáikból. Mert bár a technikás extrém metal megmaradt, mint csontváz, ám a ráhúzott húst olyan szokatlan ötlet-implantátumokkal látták el, hogy a végeredmény talán még magát a zenekart is váratlanul érte. A Mind Reflections egy egész fogós riffel nyit, nem is számítanánk semmi meglepetésre, de akkor jön egy kiállás, amiből kimászva meghalljuk a gitárszintetizátor földöntúli hangját. Mondanom se kell, a meglepetés sok Pestilence-rajongót hidegzuhanyként ért. Manapság persze már senki sem ütközik meg egy szintetizátoros, jazzes death anyagon, no de 1993-ban? Mameli: „A Spheresszel egy új korszakot nyithattunk volna a csapat és a zene történetében, de mindez nem fért bele a death metal keretei közé, és végül több rajongót is elveszítettünk vele. Csakis az igazi rajongók, mint amilyenek mi is vagyunk, értették meg, hogy egy egészen új irányzatot teremtettünk. De hát mi mást is tehettünk volna? Zúztunk volna három húrral, mert az a kemény?" A fanyalgó rajongókon túl a kiadóval is meggyűlt a zenekar baja, a Roadracer ugyanis, látva, merre tart a csapat zeneileg, több vitát követően szépen kihátrált mögülük.

A gitárral és a kiegészítő felszereléssel életre keltett szintetizátor-aláfestések, díszítések futurisztikus ízt kölcsönöztek az egyébként is sci-fis témájú anyagnak. De Mameli és társai kiváló érzékkel elegyítették az éterit a brutálissal: a Multiple Beings középtempós alapja épp elég teret ad a hangulat kifejtésére. A hangzásnak köszönhetően a dalok szellősek, ami azt eredményezi, hogy minden hangszert a helyén hallani, de mégse válik a lemez vértelenné, hála a hamisítatlan death metalos riffeknek. A Multiple Beings egyébként sokban a Morbid Angel Covenant anyagára emlékeztet. Hogy a banda ezúttal valóban magasabb szintre kívánta emelni a tétet, jól példázza a The Level Of Perception szerzemény. Beépített szintis intrójával, spirálisan a hideg űrbe tartó főriffje és okosan tördelt szerkezete előtt mélyebbre hajtom a fejemet, mint egy észak-koreai a Kedves Vezető szobra előtt. Az Aurian Eyes egy rövid kísérletezgetés az effektekkel, ami hasonló lehet Mameli számára, mint Chuck Schuldinernek a Cosmic Sea.

De az album frissességét nem csupán a szélsőséges zenében szokatlan szintetizátorhangzásnak köszönheti. Mameli és zenészgárdája olyan teljesítményt nyújt ezen a korongon, amely nyugodtan egy lapon emlegethető akár az Atheisttel, akár a Human-korszakos Death-szel. Mameli és társa, Patrick Uterwijk gitármunkája igen komoly zenei gondolkodásra vall, játékuk nem merül ki a rideg technikai barvúrokban. Hallgassuk csak meg a Personal Energy elvont darabját, ami már nem is death metal, mégsem nélkülözi a jó extrém zene súlyát. Ebben a darabban a metal és a jazz találkozásától bizony visszafordíthatatlanul beindul a magfúzió. „Akkoriban rengeteg inspirációt merítettünk a Cynic jazzes felfogásából", magyarázza Mameli. „Felnyitotta a szemünket és szembesített minket a korlátainkkal. Volt akkortájt egy hosszabb időszakom, amikor egyszerűen felhagytam a gitározással, méghozzá miután meghallottam Allan Holdsworth játékát."

Lélekből sincs hiány a lemezen, a valamivel több mint egy perces Voices From Within gitármelódiái magukért beszélnek. De nemcsak a gitárosok sziporkáznak itt. Jeroen Paul Thesseling basszusozása határozott, viszont kellően rugalmas ahhoz, hogy a jazzes, improvizatív hatású témákkal is elbánjon. Marco Foddis dobos sem épp a Spheres felvételei közben tanulta meg a dobolás csínyját; hallgassuk csak meg a már említett Personal Energyt az ütős teljesítményére koncentrálva. Letisztult, semmi felesleges nagyzás, csupán megy az árral, s látszólag ösztönösen bukkannak elő belőle a parádés megoldások. A vokál ezúttal is Mameli terepe, ami talán még a legdeathmetalosabb a lemezen.

A helyzet az, hogy ugyan manapság már iszonyú nehéz egy muzsikusnak pozitívan megdöbbentenie a rutinos zenehallgatót, és bár a gitár szintetizátorokat és jazzes elemeket használó Spheres se számít már elképesztő ritkaságnak, mint jazz-metal, ám még mindig etalon, mint igényes zene. Mert valószínűleg egy, a lemez borítóján is látható fekete lyukat is eltömíthetnénk a mára felgyülemlett kísérleti-experimentális-progresszív-jazzfúziós-fene tudja még milyen újító anyagokkal, de ezek nagyrésze valójában csak a kísérletezés leplébe burkolt rocksztárkodás, nem több. Ahhoz viszont, hogy egyszerre formabontó és értelemmel megkomponált anyagokat találjunk, addig kell ásnunk, amíg olyan mesterműveket nem sikerül előkeríteni, mint amilyen a Spheres is.