Shock!

Nehéz manapság a Queensryche-ról beszélni, Seattle történetének egyik legjobb zenekara ugyanis mindent megtett az elmúlt években annak érdekében, hogy még azok is végleg elidegenedjenek tőlük, akik a '90-es évek második felében kezdődő vitatott időszakot is a csapat mellett kitartva bekkelték ki. Viszont ha az ember elindítja az éppen ma huszonöt éve megjelent Empire-t, amely hatalmas MTV-s slágerei révén sokszoros platinalemezes szupersztárt faragott Geoff Tate-ből, Chris DeGarmóból, Michael Wiltonból, Eddie Jacksonból és Scott Rockenfieldből, tulajdonképpen szertefoszlanak a kérdőjelek: teljesen mindegy, mi történt az utóbbi években, és teljesen mindegy, hol tart ma a kettészakadt zenekar, ez az album örökre etalon marad. Régóta kértétek, hogy írjunk róla ebben a rovatban – hát most itt a legmegfelelőbb alkalom.

A Queensryche úgy tért haza Seattle-be az Operation: Mindcrime turnéi után, hogy sikerült az áttörés, amiért előtte éveken át dolgoztak: a zenekar bekerült a komoly lemezeladók sorába, a metalvilágban pedig ügyeletes istenekként kezelték őket, többen a Rush örököseként emlegették a csapatot.

Az ötösfogat tagjai az első pillanattól kezdve tudták, hogy kicsit el akarnak távolodni az 1988-as konceptalbum világától, és már a dalokhoz is eleve máshonnan merítettek inspirációt. Geoff Tate: „Számomra arról szólt az az időszak, hogy felépüljek egy nagyon hosszú turné után, és ismét felvegyem a városom ritmusát, így aztán beköltöztem Seattle belvárosába, egy hajóra. Van ott egy nagy tó, szóval tényleg pont a központban laktam, ahonnan akármikor ki lehetett sétálni az éttermekbe meg a klubokba, így átéreztem a rezgést. Eközben pedig rengeteg időt töltöttem a hajón, és írtam egy csomó dalt. Aztán volt, hogy tartottam néhány hét szünetet, és elmentem valami szigetre, mert abból is millió van errefelé. Lehorgonyoztam, kiültem a partra egy magnóval meg egy jegyzetfüzettel, és írtam." Chris DeGarmo: „Az újonnan született dalok többsége egyfajta eltávolodást jelentett minden addigi lemezanyagunktól. Ettől függetlenül persze tipikusan Queensryche-ízűek lettek, de kevésbé cinikusak, kevésbé lehangolóak. Amikor az Operation: Mindcrime született, éppen olyan üzleti bonyodalmak kellős közepén voltunk, amelyekről azt hittük, sosem érnek véget, ezért lett olyan kemény a zene, a szövegek pedig egy cinikus nézőpontból szemlélték az amerikai politikában zajló eseményeket, persze kiegészítve a dolgot Geoff fantáziájával. Az újabb nóták már lényegesen más hangulatban fogantak."

A zenekar irányvonaláért elsősorban felelős DeGarmo – Tate tandem vezetésével a banda jó előre eldöntötte, hogy hiába várja ezt tőlük a tábor egy jelentős része, biztosan nem fognak bele a Mindcrime-sztori folytatásának megírásába. Emellett zeneileg is más megközelítés nyert teret, amiben tudat alatt bizonyára az is közrejátszott, hogy tudták: a '88-as lemeznél abban a stílusban bizonyosan nem lehetne jobbat készíteni. Tate: „A korszak legjobb lemezét akartuk megcsinálni, és egyben kicsit újra is szerettük volna teremteni a hangzásunkat. Ha elkészült egy dal, az volt az első kérdés: mi felesleges itt? Mi az, ami nem tartozik a szám hangszerelésének abszolút lényegéhez? Amit pedig ilyennek ítéltünk, azt kiszedtük, hogy a végén tényleg csak az alapvető dolgok maradjanak meg ahhoz, hogy a dal lényege átjöjjön. És már az elején eldöntöttük, hogy nem szeretnénk konceptlemezt írni. Ehelyett egy különálló, más-más témákkal foglalkozó számokkal teli anyag volt a cél, ahol minden az erős, fogós melódiák körül forog." Michael Wilton: „Annyi volt az alapgondolat, hogy írjunk simán csak dalokat, és ne legyen semmiféle mögöttes koncepció. Ezt pedig mindannyian roppant izgalmasnak találtuk. Egyből be is indult az agyunk, tényleg nagyon jól haladt a munka, és már közben is éreztük, hogy még magasabbra tesszük a lécet."

Az első dal, amely teljes egészében összeállt az Empire lemezhez, a majdani címadó lett, amelyet a csapat otthon, Seattle-ben rögzített, a további munkálatok azonban már a kanadai Vancouverben folytak, méghozzá ismét az előző albumon kiválóan vizsgázott Peter Collins produceri irányítása mellett. Érdemes megjegyezni, hogy úgy zeneileg, mint szövegileg az Empire dal állt a legközelebb a teljes eresztésből az Operation: Mindcrime-hoz, a banda azonban a többi számnál tudatosan nem erőltette ezeket a párhuzamokat, és maga Collins is szem előtt tartotta a fenti szempontot, márpedig a producer igen szigorú főnökként irányította a munkálatokat. Hangmérnökként ekkorra DeGarmo olyannyira beletanult a szakma rejtelmeibe, hogy a keverésért felelős James „Jimbo" Barton szinte egyenrangú segítőjeként vett részt a mixelésben. A zenekar számos, akkoriban úttörőnek számító digitális megoldással kísérletezett a stúdióban, és szintén újdonságot jelentettek náluk azok a színesítő hangeffektek, amikkel gyakorlatilag telepakolták a dalokat. Tate: „Egy rakás jó digitális felvevőberendezésünk és mikrofonunk volt, amiket mindenfelé cipeltünk magunkkal: felragasztottuk a testünkre a mikrofonokat, így senki sem látta őket, te meg felvehettél egy rakás érdekes beszélgetést, környezeti zajt, sirályhangokat, ahogy az emberek beszélnek és mászkálnak körülötted. Még egy drogüzletet is rögzíteni akartunk az Empire dalhoz igazi dílerekkel, de akármikor próbálkoztunk vele, hirtelen mindenki megnémult. Ezek az arcok nagyon dörzsöltek, hihetetlen radarjaik vannak, és azonnal megérezték, hogy valami készül, így egyszerűen sosem tudtuk rávenni őket, hogy nyíltan beszéljenek, miközben nyélbe ütjük velük az üzletet. A végén már meg akartuk rendezni a jelenetet, de nem sikerült túl meggyőzően, szóval a végén letettünk a tervről. De hat vagy hét alkalommal is próbálkoztunk előtte élesben, így a végén ott álltunk egy rakás droggal a nyakunkon csak emiatt..."

Az album anyaga viszonylag gyorsan összeállt, és az is nyilvánvalónak tűnt az első perctől fogva, hogy a Queensryche ismét igazi kincset tesz majd le az asztalra. Az albumra került dalok mellett a zenekar rögzített egy Last Time In Paris című számot a Ford Fairlane kalandjai című film zenealbumára, de felvették a koncertrepertoárban korábban helyet kapott, elsősorban Paul Simon és Art Garfunkel előadásában ismertté vált Scarborough Fair című örökzöldet is. Egy számon azonban kemény viták folytak a banda és a producer között, és a csapatnak Michael Kamen zeneszerzőt kellett segítségül hívnia ahhoz, hogy meggyőzzék Collinst. Kamen korábban a Pink Floyddal közös munkái révén lett keresett figura a rockvilágban, a Queensryche pedig az elsők között dolgozott vele a szakmában. Tate: „Először a The Warning producerén, James Guthrie-n keresztül találkoztunk Kamennel még Londonban, amikor a Pink Floyd The Final Cutján dolgozott, James mutatta meg neki a zenénket, és a vége az lett, hogy ő írta meg a nagyzenekari részeket a Roads To Madnesshez meg a No Sanctuaryhez, innen indult a kapcsolatunk. Később az Operation: Mindcrime-on is dolgoztunk vele, és ezután kértük fel az Empire-höz. A valaha létezett legfantasztikusabb, legkreatívabb zenészek egyike volt. A fejében folyamatosan olyan dolgokat hallott, amikről mi, halandók nem is álmodhattunk, és képes volt ezeket a semmiből lekottázni a keze ügyébe kerülő papírfecnikre: játsszátok ezt, nagyszerű lesz! Imádott élni, imádta a művészetet, imádott jókat enni és borozni, és akármikor találkoztál vele, adott egy nagy medveölelést. Emiatt egyből nagyon közel érezted magad hozzá, hihetetlenül nyitott személyiség volt. És egyből ráérzett a zenekar lényegére, ahogy mi is rögtön rákattantunk az ő stílusára."

Kamen mindössze néhány óra alatt összerakta a tagok által a lemez egyik központi tételének szánt, DeGarmo által jegyzett Silent Lucidity szimfonikus részeit. Mint ismeretes, később ez a szám hozta meg a Queensryche mainstream áttörését és multiplatina sikereit. Ennek fényében már-már vicces, hogy csak az utolsó pillanatban került fel a lemezre, konkrétan a munkálatok utolsó hetében, Collins ugyanis teljesen érdektelennek találta az eredetileg egy szál akusztikus gitárra és Geoff énekhangjára épülő dalt, és szívesebben hallott volna helyette valami mást az albumon (vélhetően a csak évekkel később kiadott Dirty Lil' Secretet, bár a források ezt illetően nem egyértelműek). Tate: „Peternek nem igazán tetszett a Silent Lucidity, a lemezre sem akarta feltenni, Chris és én azonban nagyon hittünk benne, és folyamatosan erőltettük nála. A végén azt mondtuk: Peter, odaadjuk a dalt Michaelnek, várd ki, mit csinál vele, mert nagyon jó lesz. Michael akkoriban éppen Angliában dolgozott, így postán keresztül küldte el a szalagokat. Betettük a végleges verziót a stúdióban, és csak annyit tudtam mondani: édes istenem! Csodálatos volt, amit Kamen kihozott belőle, a létező leggyönyörűbb dallamokat tette hozzá a nótához. Amikor véget ért a szám, már Peter is széles mosollyal az arcán nézett maga elé, és csak annyit mondott: rendben, ott lesz a lemezen!" A kiadó érdekes módon nem valamely lemezes dallal, hanem a filmzenés, kicsit kashmiros, repülős Last Time In Parisszel vezette fel single-ként az Empire-t, amely végül 1990 augusztusában került a boltokba.

Az effektes-hangfoszlányos-billentyűs-kórusos, pattanásig feszült intróból kibontakozó Best I Can tulajdonképpen már az első másfél percben felvillantja, miben más ez a lemez, mint az eddigiek: a Judas Priest és az Iron Maiden ihlette heavy metalos kezdő időszak után egyre egyénibb, egyre – bár akkoriban még nem volt divat dobálózni ezzel a szóval – progosabb köntöst öltő Queensryche az Empire-ön már inkább olyan muzsikát játszott, amit leginkább csak modern, előremutató hard rockként lehetett jellemezni. Viszont ennek a hard rocknak természetesen köze sem volt az ekkoriban mindent elárasztó hajmetalos vonalhoz: a szóban forgó nyitódal hallatán inkább a Rush ugrik be mind a dolog intelligenciájáról, mind egyes hangszerelési megoldásokról és melódiákról, a dallam pedig az első hangtól az utolsóig zseniális, nem is beszélve a középrész billentyűpittyegéssel alázengetett szólóbetétjéről. Magát a dalt és a szöveget több síkon is lehet értelmezni, de a legmélyebb alapot egyébként DeGarmo apjának korai lelépése szolgáltatta. És bizony ennél a lendületes, áradó, hihetetlenül pozitív kicsengésű dalnál jobban tényleg aligha indulhatna az album...

Szintén egyből feltűnő, mennyire lélegzően, tisztán szól a lemez, és mekkora tere van a hangzásnak. A Mindcrime soundjának minden erénye itt tündököl továbbra is – Collins is igen jellegzetes hangzásképpel dolgozott –, de a '88-ashoz képest lényegesen szellősebb az összkép, ráadásul csodálatosan kijönnek a hangszerelés elképesztő finomságai. A ritmusszekciót külön kiemelném, Eddie Jackson basszusgitárjának és Scott Rockenfield dobjának itteni megszólalása azóta is etalon. Tate: „A mai napig imádom a lemez hangzását. Nem véletlenül az egyike a mai napig azoknak az albumoknak, amiket a hangmérnökök a stúdiók hangrendszereinek tesztelésére használnak. Audio-szempontból az Empire-ön minden együtt van ahhoz, hogy valaki leellenőrizze, minden remekül működik-e egy stúdióban a keverőpultokon, jól állították-e be a hangfalakat, be lehet rá lőni a frekvenciákat, és így tovább."

A The Thin Line-ban van is mit hallgatni: a Rush, illetve a '70-es évek progresszív nagyjainak dallamvilága éled itt újjá ízig-vérig Queensryche-ízű dallamok között, Tate pedig kissé darkos behatású melódiákat hoz a vízesés-szerűen áradó gitármelódiákkal induló szám verzéiben, hogy aztán a monumentális refrén egyből kiüssön. Már-már mulattató, hogy miközben a zene szinte nevetségesen fogós, a szintén számtalan különböző módon értelmezhető szöveget Geoff egy Brüsszelben átélt, nem túl kellemes S&M-kalandja ihlette („skin-tight leather provides my pleasure"). Külön felhívnám a figyelmet a szám levezetésében elsütött billentyűs díszítésekre, amelyek nem túl bonyolultak, viszont ezzel együtt is rendkívül sokat adnak hozzá az összképhez – többek között épp ezekben az apróságokban rejlett a banda kivételessége.

A finoman gyomrozó basszusfutamokból kibontakozó Jet City Woman a Queensryche egyik legismertebb, emblematikus dala, óda Tate akkori – első – feleségéhez, aki légikísérőként dolgozott, de egyszersmind Seattle szeretete is benne van. Ultramelodikus gitár- és énekdallamok ágyaznak meg a szövegnek, és a dal építkezése is hibátlan, a gazdagon vokálozott refrén pedig alighanem a legfogósabb, amit csak valaha is írt a zenekar, ez bizony tényleg tőrőlmetszett sláger. Kétségtelenül rejlik a nótában némi túlpörgetett fennköltség, színpadiasság, ebből a szempontból ez itt nagyon-nagyon Tate, de az első hangtól az utolsóig tökéletes, úgy, ahogy van. És óriási húzás, hogy utána a hajléktalanok sorsáról szóló Della Brown elmélkedősebb percei következnek törékeny gitárhangokkal, a leheletfinom témákat játszó ritmusszekció brillírozásával és Geoff ezerpontos előadásával. Úgy gondolom, teljesen mindegy, mi jut ma elsőre az eszünkbe a frontemberről, ekkoriban teljesen egyértelműen az egész színtér egyik legfantasztikusabb énekesének számított, és külön érdemes megfigyelni, miként játszik a hangsúlyokkal, szótagokkal a szöveg függvényében. Tényleg hallani, micsoda elképesztő munkát fektetett ezekbe a dalokba, és a nagyon kifacsart, elidegenedett modern nagyvárosi bluesként is jellemezhető Della Brown tökéletes példa erre. Komplett dalszerkesztési és hangszerelési iskola hét percben.

Az Another Rainy Night (Without You) a Jet City Woman vonala, áradó Queensryche-himnusz síró gitárokkal és monumentális gitárokkal, bizonyos szempontból olyan, mintha csak a '88-as banda a korabeli Rushsal jammelt volna össze valamit. Refrénben szerintem ez a másik csúcsnóta a Jet City Woman mellett, ahogy felvezetik és kibontják a feledhetetlen gitárdallammal alábúgatott kórust, annak egyszerűen nincs párja. És miközben ez a dal is inkább romantikus, érzelmes, az utána érkező címadó tényleg a Mindcrime-ra üt: nemcsak az album legkeményebb dala, hanem a legpolitizálósabb, leginkább közéleti téma is, ahol a fenyegető zenei építkezés csak még jobban ráerősít a szövegre. Tate itt is fantasztikus, a közbeszúrt hipnotikus beszélős részek pedig hatalmasat dobnak a jellegzetesen túlhangsúlyozott heavy metalos énekdallamokon – újabb mestermű. (És noha ma is tartja magát a vélekedés, miszerint koncepcionálisan egybefügg az előtte szereplő két dallal, ennek semmi alapja.)

A környezetvédő szöveggel ellátott Resistance ebben az időszakban gyakran kezdődalként szerepelt a koncerteken, ami a nyitó gitártémák fogósságát, már-már ünnepélyes jellegét tekintve érthető, de maga a dal is eszenciális Queensryche, dallamos hard rock a csapat sajátos értelmezésében, újfent hatalmas kórussal, megavokálokkal. Tökéletesen ágyaz meg a DeGarmo álmai által ihletett Silent Luciditynek, a banda valaha írt legnagyobb slágerének, amely a szöveghez méltóan tényleg rejt egyfajta lebegős, fátyolos jelleget. DeGarmo: „Az álmok gyakran visszatérnek, nagyon gyakran ugyanazokat a képeket látjuk ilyenkor, és ezt különböző terápiákban is használják: szembesítenek az álmaidban felbukkanó jelenségekkel. Életed során átlagosan négy és fél évet töltesz a tudatalattid színes hallucinációi között: repülsz, falakon sétálsz keresztül, és az egész elképesztően intenzív. Az emberek félelmetes fizikai dolgokat tapasztalnak meg az álmaik során." A szám nem kizárólag Michael Kamen összekeverhetetlen nagyzenekari szólamainak köszönhetően ölt erősen Pink Floyd-szerű jelleget, maga a hangulat és a dallam is ezt a stílust követi. Az alap önmagában is gyönyörű lenne, a vonósoknak köszönhetően azonban már-már valószínűtlenül fennkölt lesz anélkül, hogy szirupos giccsé válna. És mondanom sem kell, tökéletesen passzolt is a banda világához...

A Hand On Heart és a One And Only stílusukban talán a Resistance-hez állnak a legközelebb, csak éppen ezek is szerelmesdalok a csapat sajátos felfogásában, mentesen mindenféle közhelytől vagy sziruposságtól. Előbbi inkább szellős, higgadtan húzós (rövid, de brutálisan jól eltalált szólóval), utóbbi sokkal energikusabb, szikrázó erotikus töltést rejt, és arról mesél, hogyan ismerkedett meg Chris a feleségével. DeGarmo: „Amikor témákat keresel, amikről írhatsz, mélyen magadba kell nyúlnod inspirációért, és az ember nem könnyen osztja meg ezeket az érzéseit. Nem akartam mindenkinek mesélni a feleségemről, mégis írtam róla és a megismerkedésünkről egy dalt. Csak a szöveget olvasva sokan azt hitték, valami nyálas szerelmes nóta lesz, aztán hallhatták, hogy valósággal sistereg az energiától. Ez a dal döbbentett rá egy csomó mindenkit, hogy egy szerelmes dalnak nem feltétlenül kell balladának lennie. A szerelem eleve minden, csak nem balladisztikus..." És mint látható, a zenekar tematikailag is igencsak leszállt a földre a Mindcrime-hoz képest ezekben a számokban, ám mindenütt tudták kicsit más, kicsit elgondolkodtatóbb perspektívából láttatni a dolgokat. Chris: „A lemez annak ellenére sem lett party-metal, hogy szakított az Operation: Mindcrime sötét világával, mert ezzel együtt is sokrétű és változatos anyagot tartalmazott komoly mondanivalóval. A Mindcrime hallgatója úgy érezhette magát, mint a cselekmények szemtanúja, az Empire hatására pedig az emberek önvizsgálatba kezdhetnek, megkérdezhetik magukat, hogy mit gondolnak bizonyos dolgokról, és arról is, hogy ők hogyan viselkednének bizonyos helyzetekben."

A záró, nyolcperces Anybody Listening? az Empire másik grandiózus vállalkozása a Della Brown mellett, tulajdonképpen a lemez megkoronázása. Akár epikus power-lírának is nevezhetném, ha ezzel nem vinném félre a dolgot, ugyanis nem illeszthető be csakis egyetlen skatulyába. Annyi bizonyos, hogy a szám fokozatos építkezése ismét páratlan, és tökéletesen mutatja, mennyire kivételes, mennyire megközelíthetetlen volt ez a zenekar a fénykorában, tényleg csak nagyon-nagyon kevesen tudtak ennyire rétegesen, mégis azonnal közérthetően fogalmazni a rockzene története során. Emellett még a borongósság mellett sem lehúzós az összkép, hanem sokkal inkább megmozgat valamit nagyon mélyen legbelül, a dallamok – különös tekintettel a refrénre – pedig olyan ragadósak, hogy már elsőre is beeszik magukat az agyadba. És ha valami, hát éppen ez volt az egész album titka, amely minden egyes tételre jellemző. Wilton: „Az Empire egyfajta mágikus elegye a gitárközpontú, technikás dolgoknak és a kellemes daloknak, amik már-már poposak abban az értelemben véve, hogy egy átlagos zenehallgató is simán tud hozzá kapcsolódni, miközben bele sem gondol, mennyire technikás vagy progresszív maga a zene. A lemez dalai viszont eközben igen mélyek és kifejezetten trükkösek is például a gitártémák szempontjából, és az én szememben épp ettől sikerült annyira briliánsan a lemez. És emiatt állta ki olyannyira az idő próbáját is." Ezt példázza olyannyira tökéletesen az Anybody Listening?: katartikus zárószám egy végig hibátlan, perfekt mestermű végén.

Az album fogadtatása helyből elsöprőnek bizonyult: a Billboard-lista hetedik helyén nyitottak vele, és mire az év novemberében, Európában elstartolt a Building Empires turné, a banda körül már valósággal izzott a levegő. Ebben természetesen az EMI tökéletesen kivitelezett marketingstratégiájának és a folyamatos MTV-s jelenlétnek volt perdöntő szerepe. Tate: „Nem gondolnám, hogy az Empire kommerszebb lett volna a korábbi dolgainknál, mert mindig olyan dalokat írtunk, amelyek akár a rádiókba is simán bekerülhettek volna, tényleg az összes lemezünkön akadnak ilyenek. A Mindcrime-on is szerepelt néhány elég sikeres single. A különbséget az jelentette, hogy mire elkészült az Empire, már ott volt a tarsolyunkban egy milliós példányszámban fogyott lemez, és a kiadó rádöbbent: ha kicsit több pénzt tolnak a zenekarba, elég sokat profitálhatnak belőlünk. Így aztán szó szerint milliókat költöttek az album reklámozására: hat videó is készült hozzá, és rendesen nyomták is őket mindenütt. És ez bizony óriási súllyal esett a latba. Ha millió és millió dollárt költesz valaminek a promotálására, igazából mindegy, miről van szó, szinte bizonyos, hogy megtérül a befektetés. Így is történt. Tökéletesen kidolgozott és végrehajtott promóciós kampányról beszélhettünk: az egész a Ford Fairlane soundtracken szereplő Last Time In Parisszel kezdődött, amit rengeteget nyomtak a rádiókban akkor nyáron, ősszel kijött az Empire, és utána hathetente követte a többi single, természetesen klipekkel. Három kislemeznótánk már pörgött, mire kihozták a Silent Lucidityt, amiről jó előre tudták, hogy mindegyik közül a leghatalmasabb durranás lesz, és tényleg azzá is vált. Utána pedig jött még két kislemez, amik ezek után már nem bukhattak meg. Tényleg tökéletesen működött minden."

A Building Empires turné 1991 elejétől amerikai állomásokkal folytatódott – beleértve ebbe addigi leghatalmasabb közönség előtt lenyomott bulijukat is Rio de Janeiróban, a Rock In Rio II fesztiválon –, az említett Silent Lucidity pedig az év februárjában jelent meg kislemezként. A banda ekkor már nagyban járta Észak-Amerikát, és egy hónappal korábban megkapták a platinalemezt az Empire-ért, vagyis sikerült elkerülniük a rockzenekarokat ekkoriban olyannyira veszélyeztető csapdát, és nem egy balladának köszönhették a mainstream áttörést. A Silent Lucidity azonban egészen valószerűtlenné fokozta a körülöttük kialakult őrületet, miután az amerikai listák kilencedik helyére került, és a korszak egyik legtöbbet játszott MTV-s, illetve rádiós sikerszámává vált. A szám korabeli népszerűségéről mindent elmond, hogy még az angol királynő nagyzenekara is több ízben játszotta különböző sporteseményeken, illetve egyéb ünnepi alkalmakkor. A korábban sokszor a tömegek számára túl intellektuálisnak, netán túl heavymetalosnak minősített Queensryche innentől fogva tényleg a világ egyik legkeresettebb rockzenekarának számított, holott minden korabeli skatulyából kilógtak.

A hatalmas sikerek többféle módon érintették a bandát. Egyfelől az egész Building Empires turnén meglátszott, hogy tényleg egy A-kategóriás sztárzenekar körútja: a zenekar olyan színpadi látványosságokkal és show-val kelt útra, hogy a szakmában ekkor már többen nem is a Rusht emlegették, hanem egyenesen a metal Pink Floydjaként aposztrofálták Geoff Tate-éket. A közhiedelemmel ellentétben nem a '88-as turnén, hanem ezeken a bulikon került elő első ízben teljes egészében az Operation: Mindcrime anyaga is, ugyanis itt volt először pénzük arra, hogy méltó formában színpadra állítsák a nagy művet. Mindez két és fél órás, feledhetetlen monstre előadásokat eredményezett az önálló turnéállomásokon, és e bulikba engedett bepillantást az 1991 novemberében kiadott élő audió- és videóanyag, az Operation: Livecrime is. Ekkorra a zenekar már túl volt az azévi Monsters Of Rock fesztiválon Doningtonban, illetve a hozzá kapcsolt európai fesztiválturnén is, ahol abban az évben az AC/DC, a Metallica, a Mötley Crüe és időnként a The Black Crowes játszott még rajtuk kívül. E turnénak ugyebár magyarországi állomása is volt 1991. augusztus 22-én, a Népstadionban, ahol mintegy 45 ezer ember nézte meg a négy fellépőt. A több mint 180 állomásból álló Empire-turné végül csak 1992 januárjában ért véget, az igazi záróakkord viszont csak az év áprilisában, egy MTV Unplugged fellépéssel érkezett el.

Az Empire tehát szupersztárrá tette a Queensryche-ot: a lemez elképesztő módon 129 hetet töltött a Billboard Top 200-ban, végül háromszoros platinalemez lett az Egyesült Államokban, világszerte összesen pedig több mint 5 millió példányban kelt el, amivel – az AC/DC The Razor's Edge-e után, a Poison Flesh & Bloodjával vállvetve – a legsikeresebb 1990-es kiadású hard rock/metal-albumnak számított. Emellett húzta maga után a régi anyagok eladásait is, e sikerek nyomán platinázódott be a Mindcrime, de a The Warning és a Rage For Order is arany fokozatot szerzett az Államokban. A zenekar azonban távolról sem úszott diadalmámorban, mire befejezték a körutat, hanem éppen ellenkezőleg: totálisan kiégtek. Tate: „Iszonyú hosszú volt a turné, tizennyolc hónapot töltöttünk úton. Seattle-ben akkoriban nagy építkezési hullám folyt, és egy csomó ideig tele volt minden a semmiből a semmibe tartó rámpákkal, állványokkal, minden csak félig volt kész. Emlékszem, hazajöttem a turnéról, és az első otthoni reggelemen le akartam ugrani a kedvenc kávézómba, aztán azzal szembesültem, hogy az a teljes tömb eltűnt. Hihetetlenül furcsa volt, olyan, mintha nem is értem volna haza a turnéról... Ami egyébként tényleg félelmetesen hosszúra nyúlt: több mint negyven országban játszottunk, és egy idő után igazi bolondokházának tűnt az egész." Mindez egyenesen vonta maga után, hogy a banda tagjai rájöttek: ők ezt, így, ebben a formában voltaképpen nem is akarták. „Az Empire sikere drámai módon változtatta meg az életünket", mondta később Geoff. „Nehezen szoktunk bele, hogy nagy pénzek állnak a házhoz, mert mindannyian olyan családokból származunk, ahol hatalmas értéke volt a pénznek pontosan azért, mert mindenki keményen megdolgozott érte. Az album elképesztő sikerét követően egyszerre csak bekerültünk a legmagasabb adófokozatba és hirtelen mindenki elkezdett minket másképpen kezelni, mint korábban. Nagyon-nagyon furcsa dolog volt ez, és csak sajnálni tudom az olyan bandákat, mint például a Guns N' Roses, amelyek egyik napról a másikra, az első lemezükkel, tényleg nagyon fiatal fejjel hatalmas sikereket aratnak. Alig huszonévesen valószínűleg még nehezebb lett volna feldolgoznunk mindezt, és hogy őszinte legyek, egy cseppet sem csodálom, hogy az efféle csapatok tagjai isznak és drogoznak."

Kifejezetten érdekes megvilágításba helyezi mindezt egy interjú, amely 1990-ben, nagyjából a lemez megjelenése idején készült Chris DeGarmóval, ám csak jóval később, 2014-ben publikálták. Eszerint a gitáros nemhogy az Empire megasikerei után, de már előtte sem feltétlenül volt száz százalékosan eltökélt azt illetően, hogy egész életében ezt akarja csinálni: „Nem vagyok biztos benne, mit érzek most a zenekarral kapcsolatban. Akármikor befejezünk egy lemezt, mindig úgy érzem, hogy itt az idő lelépni, netán feloszlani. Kifacsartnak érzem magam és elegem van, egyszerűen nincs energiám a többiekhez: mindegyikük idegesít, és úgy érzem, csalódást okoznak nekem. De közben az is bennem van, hogy én is nekik. Vajon minden zenész így gondolkodik? Ez csak az a szeretet-gyűlölet dolog, ami mindnyájunkban benne van? Lehet, hogy az Empire a valaha készített legjobb lemezünk, de az is elképzelhető, hogy a legrosszabb. Nem tudom megítélni. Kétségeim vannak, és még csak azt sem tudom, miért beszélek így, mert nem érzem tőle jobban magam. Lehet, hogy holnap ismét optimistán állok majd mindenhez... Folyamatosan megkérdőjelezem, hogy ezt szeretném-e folytatni. Lehet, hogy egy nap fogom a cuccaimat, kisétálok a hotelből, ebből az életből, és mindent újrakezdek. De eddig még nem tettem meg, szóval miért pont most tenném?"

Mint tudjuk, Chris távozása még odébb volt, ám a zenekar két fő oszlopának meghasonlása, sikerutálata két dolgot eredményezett: egyrészt egészen 1994-ig kellett várni a következő lemezre, a Promised Landre, másrészt utóbbi album igen egyértelműen reflektált is a velük történtekre filozofikusabb, kevésbé nyilvánvaló megközelítésével. Tate: „Mondhatjuk, hogy az Empire-rel tulajdonképpen popsztárokká váltunk, méghozzá úgy, hogy egyáltalán nem álltunk készen erre. Ebből fakadóan persze megérteni és kezelni sem tudtuk a helyzetet. Nekünk egyszerűen más volt a kiindulópontunk, hiszen mindig is jó zenészek akartunk lenni, akik együtt alkotnak valami értékeset. Sosem tartozott a céljaink közé, hogy körülrajongott sztárok legyünk, mégis azok lettünk. Márpedig ha sztárrá válsz, bejön a képbe Hollywood: akciófigurákat akarnak csinálni rólad, tévéshow-kba hívnak, és így tovább... Mi ebben egyáltalán nem akartunk részt venni, így inkább visszahúzódtunk a saját közegünkbe, eltűntünk szem elől. Ezért is telt el négy év az Empire után, mire ismét albummal jelentkeztünk, és a Promised Land többek között pont azt mesélte el, min mentünk keresztül az előző években. Ez egyébként a zenén is hallatszott, hiszen tudatosan igyekeztünk tovább fejlődni muzsikusokként, és még inkább szélesíteni a látókörünket."

A Promised Land ettől még persze hatalmas lemez, ám már nem tudta hozni az Empire sikereit, ami pedig utána történt, arról elégszer írtunk errefelé az évek során, szóval most nem megyek bele sokadszorra is. A lényeg szerintem ott kezdődik, hogy az 1997-es Hear In The Now Frontierre Chris DeGarmo dalszerzőként kiégett, és végleg elege lett a zenekarosdiból – a következő évben bekövetkezett távozását azonban társai többé soha az életben nem tudták kiheverni. (És ezt nemcsak úgy a hasamra ütve, hanem személyes interjútapasztalatok, mások személyes interjútapasztalatai, illetve ezernyi nyilatkozat, háttéranyag átnyálazása alapján mondom.) Ezután pedig az évek során egyre inkább magába boruló Tate átvette az irányítást, és igen alaposan félrevitte a szerelvényt, még akkor is, ha egyébként a köztes lemezek messze nem annyira problémásak, mint amennyire divat gyűlölni őket. A köpködős-kurvaanyázós záróakkord már tulajdonképpen csak a pont volt az i betűn, a Queensryche nálam akkor gyakorlatilag végleg leírta magát (nem csak Geoff, hanem mindkét oldal), és lehet delirálni óriási felívelésről Todd La Torrével, az ilyesmi alapvetően egy rossz vicc. Wiltonék nosztalgiázhatnak kedvükre egy kétségtelenül kiváló klónnal az élen, és rákenhetnek Tate-re minden rosszat, de a régi – értsd: Hear In The Now Frontier előtti – és a mostani banda egyszerűen nem egy liga, ezt látni kell, és e véleményemen sem az első Geoff nélküli lemez, sem a legutóbbi budapesti koncert nem változtatott. De azokat a megnyilvánulásokat is hüledezve olvasom-hallom, amikor többen is az Empire-t emlegetik a totálisan talajt vesztett Tate első új dalai alapján. Tényleg ennyire másképp hallanánk?

Persze ettől még lehet jó a Todd La Torrével készített, hamarosan megjelenő Condition Hüman album, sőt, akár még Geoff első Operation: Mindcrime-lemeze is (bár utóbbihoz őszintén szólva tényleg semmi reményt nem fűzök), de én bizony soha többé nem fogok tudni úgy tekinteni erre a zenekarra, mint azelőtt, akármit is csinálnak. Pedig óriási fanatikus voltam, és tényleg, szó szerint a végsőkig kitartottam mellettük. A ma huszonöt éves Empire-t végighallgatva egyébként igazolva is látom sokáig szemellenzős fanatizmusomat, ez a lemez ugyanis mai füllel, huszonöt év távlatából nézve is szenzációsan jó, igazi A-kategóriás alkotás, és előzményeivel, illetve a Promised Landdel együtt tényleg olyan sokat jelent nekem, hogy évtizedes távlatokban is hajlandó voltam szemet hunyni a banda elhibázott lépései felett. A Mindcrime-ot többet emlegeti az utókor, mint az Empire-t, de a két lemez igazság szerint ugyanolyan erős, mindkettő az egyetemes rockzene csúcsalkotásai közé tartozik. Valahol sajnos talán törvényszerű is, hogy ezek után csakis a lejtmenet következhetett a Queensryche-nál.