Shock!

Legyen Ön is Milliomos!-ba illő kvízkérdés: vajon ki a nemzetközileg legismertebb magyar származású zenész? Talán a Klaus Meinét átölelve Gyöngyhajú lányt és Wind Of Change-et danolászó Kóbor János? Vagy az Eurovíziós Dalfesztivál színpadán szinte könnyekben kitörő Bayer Friderika? Esetleg Little G Weevil, a nemrégiben tehetségkutatót nyert blues-gitáros? Nem-nem, a helyes válasz: Erdélyi Tamás. Ja, hogy Önök nemigen tudják, ki is az a Thomas Erdelyi? Pedig még a Rock And Roll Hall Of Fame-be is beiktatták, bezonyám! Igaz, hogy nem ezen a néven, hanem Tommy Ramone-ként. A néhány napja elhunyt dobosra és sajnos már jó ideje szintén halott barátaira emlékezünk azzal a lemezzel, ami mai füllel hallgatva talán már nem hat annyira elementáris erővel, mint egykoron, ám kétség nem férhet hozzá, hogy alapjaiban változtatta meg a zenei világot maga körül.

A Ramones New Yorkban, pontosabban Queensben, még pontosabban Forest Hillsben alakult meg (egyébiránt innen származik még Paul Simon és Art Garfunkel is, nem mintha nekik túl sok közük lenne hőseinkhez), 1974 környékén, amikor is néhány fiatal úgy vélte, hogy a rockzene szép lassan valami szörnyűséges változáson ment át, azáltal, hogy mind nagyobb és nagyobb stadionokba vackolta be magát, miközben egyre inkább a tökéletes stúdióhangzás és a teljesen perfekt hangszeres tudás vált uralkodóvá a színtéren. Az ő szemükben ez maga volt az eredeti, lázadó hangvételű rock-mozgalom szemen köpése, nárcisztikus, elkényelmesedett és ellustult üresség, és úgy vélték, hogy a zenét vissza kell vinni a kis klubokba az arénákból és stadionokból, ahol végtelenné torzult a távolság zenész és közönsége között. Az egykori „British Invasion" (akkor még) fiatal és éhes zenekarainak felfogásához akartak visszakanyarodni, és hőseik között egyaránt ott figyelt a Beatles, a Kinks, vagy épp a Beach Boys. Meg persze a náluk azért már sokkal keményebb MC5 és Stooges, akiktől egy nagyon fontos dolgot tanultak el, a követelményt, ami markánsan meghatározta egész pályafutásukat. A minimalizmust.

A Ramones ugyanis szándékoltan és büszkén minimalista zenekar volt, és egy olyan időszakban, amit a végtelen gitár- és szintetizátorszólók, a progresszívnek nevezett muzsikák és a megalomán turnék uraltak, ez egyenlő volt a szemérmetlen lázadással. A Ramones négy anyaszomorítója magasról tett az elvárásokra, a trendekre, meg sem kívánták játszani, hogy valami nagy spílerek lennének hangszereiken, és alapelvük volt, hogy egy dal ne legyen hosszabb három percnél. Így aztán hosszadalmas gitárszólóknak, esetleges intróknak vagy unalmasabb átvezetőknek már nem is maradhatott hely. Az ő zenéjük a legkevésbé sem a magamutogatásról szólt.

Forest Hillsben történt tehát, hogy összeakadt négy, mindenféle emigráns-családból (magyar, német, ír, zsidó) származó fiatal, akik közül hárman már elég korán eljutnak a közös zenekar-alapítás gondolatáig. Az ötlet a gitározni autodidakta módon tanuló John Cummingstól származott, aki korán megnyerte dobosnak barátját, Thomas Erdelyit, míg másodgitárosnak is hamar bejelentkezett az igen hányatott sorsú Douglas Glenn Colvin (alkoholista apa, agresszív nevelőapa, és már fiatalkortól kezdődő kábítószer-problémák szegélyezték útját), és már össze is állt a Tangerine Puppets. A banda sikertelensége miatt aztán Tamás hamar megpattan, hogy hangtechnikusi képzettséget szerezve egyre profibb produkciók mellett lehessen találkozni a mélynövésű zenész nevével (közreműködött például Jimi Hendrix Band Of Gypsysénél is). Később sem feledte el azonban egykori zenésztársait, így éppen ő volt az, aki beajánlotta hozzájuk saját megüresedett helyére a hórihorgas Jeffrey Hymant, aki egyébként addigra már egészen jó nevet szerzett magának a környéken a glam rockban utazó Sniper énekeseként, de a dobolást sem vetette meg. Tommy pedig – mintegy producerként és menedzserként – mindig ott volt, ha segíteni kellett.

Már pedig nem sokára tényleg elkélt a segítsége, ugyanis az időközben ritmusgitárról basszusra váltó és az éneklést is magára vállaló Colvin gyorsan rájön, hogy a kettő együtt nem megy. Adja magát a dolog, hogy akkor énekeljen inkább az amúgy is rutinosabb Hyman, aki viszont akkor meg nem fog tudni dobolni. Mi lehet hát a megoldás? Úgy van, vissza kell csábítani Tommyt, akiről túlzás lenne azt állítani, hogy ugrott az első szóra, de végül csak kötélnek állt. „Egyszerűen senki más nem vállalta a dolgot, így aztán fenyegetéssel, megvesztegetéssel, már nem is tudom, pontosan hogyan, de rávettük Tommyt a csatlakozásra. Ő egyébként bosszantóan normálisnak tűnt mellettünk. Egyedül lakott, de teljesen jól ellátta magát, még főzni is tudott, és nem nagyon volt semmiféle káros szenvedélye. Legalábbis semmi olyan mértékű, mint nekünk" – írja később önéletrajzi kötetében Colvin. Egyébként éppen a basszusgitáros volt az, aki elsőként kezdte el használni a Ramone művésznevet, egy próbán megjelenve kijelentette, hogy az ő neve innentől Dee Dee Ramone, és kéretik így szólítani. Aztán gyorsan rábeszélte a többieket is a Ramone név használatára – Cumming lett Johnny, Hyman Joey, míg ugye Erdélyi Tommy Ramone - és akkor így már a banda neve is adta magát: Ramones. Mint egy családi vállalkozás. (A név eredetére vonatkozóan viszont nem egységesek a források, de az általános vélekedés szerint Dee Dee nagy idolja, Paul McCartney ihlette, ő ugyanis a Beatles indulásakor rövid ideig a Paul Ramon (nem Ramone!) művésznevet használta.)

A '70 évek eleje New York-i művészvilágának legmélyén pedig már éppen forrongott a levegő, olyan csoportosulások-zenekarok ütötték fel a fejüket, amik egyszerre akartak művészi hatást gyakorolni, ugyanakkor visszatérni a rockzene alapjaihoz. (Olyan, ma már art punk skatulyába sorolható előadókra/zenekarokra kell gondolni, mint Patti Smith, Richard Hell, a Television, vagy épp a The Talking Heads.) Emellett pedig mind nagyobb népszerűségnek örvendett egy bizonyos New York Dolls elnevezésű brigád (és a köréhöz tartozó slepp) is, akik a legdurvább oldalánál fogva ragadták meg a glam rockot, és ez a két eltérő, ám egymáshoz valahol mégis hasonlító szubkultúra olyan később legendássá váló klubok környékén egyesült, mint a Max's Kansas City és a CBGB's. Nem véletlen, hogy errefelé orientálódott a Ramones is, aki alapokig lecsupaszított muzsikájával már első koncertjein is igen nagy feltűnést keltett. Nem mellékesen azzal, hogy koncertjeik hossza általában 20-30 perc között mozgott, de ugyanúgy megragadta az embereket a kinézetük is. „Ott volt ez a négy fazon, egyen bőrdzseki-farmer kombóban, furcsán rajzfilmszerű, ugyanakkor kicsit utcakölyök-kinézettel, és már az meglepő volt, ahogy minden egyes dal előtt beszámoltak, hogy '1-2-3-4', majd másfél perc alatt elreszelték az egészet. Aztán megint: '1-2-3-4'. Hosszú hajuk volt, de nem voltak hippik, és nem voltak rockerek sem. Ez valami totálisan új dolog volt" – írta az újságíró Legs McNeil, aki aztán 1977-ben megalapított egy újságot, aminek a címe egyben megnevezte a formálódó új stílusirányzatot is: Punk.

Nem csoda hát, hogy a különös csapat gyorsan kap ajánlatot is a CBGB's-től: folyamatosan játszhatnak ott, lényegében ameddig csak bírják szuflával. És a banda az év végéig hetvennégy alkalommal lép fel a klubban, koncert-fanatizmusuk pedig egész karrierjük során megmaradt. (1996-os feloszlásukig állítólag nem kevesebb, mint 2263 koncertet adtak!) A friss stílus fiatalok hordáit vonzza mágnesként magához, így aztán a kiadók emberei is hamar felfigyelnek a négy csodabogárra: a Sire Records a leggyorsabb, és az akkori főnök felesége (egyébként későbbi menedzserük) Linda Stern javaslatára – egy CBGB-beli buli megtekintését követően – 1975 végén leszerződtetik a csapatot. A Ramones nem is tököl sokat, '76 februárjában már húznak is befelé a New York-i Radio City Music Hallba, tarsolyukban vagy húsz félig kész dallal, és egyetlen kikötéssel: semmi extra stúdiótechnikát nem hajlandóak használni, kizárólag olyan cuccokat, mint amiket a Beatles használt a korai lemezein. Craig Leon producer nem túl nagy meggyőződéssel ugyan, de rábólint az ötletre, de azért – biztos, ami biztos – addig kötik az ebet a karóhoz, míg Tommy is társproduceri feladatokat kap (még ha a lemezen nem is tüntették fel ebbéli minőségében).

Túlzás lenne azt állítani, hogy a végül alig egy hét alatt, mindössze 6000 dollárból felvett, és 1976. április 23-án megjelent debütáló Ramones-anyag azonnal földcsuszamlás-szerű változásokat indított el a rockzenében, hiszen ez nem igaz. Igazából a Billboard-listán sem nyitott túl előkelő helyen (111. helyezés, de már az is meglepő volt egyáltalán, hogy ezzel a muzsikával felfértek rá), és egyetlen igazi kislemez-slágert sem termelt ki. A földcsuszamlás majd csak később, a turné – konkrétan pedig a két brit koncert - alatt jött el, de erről még később lesz szó.

Az alig félórás korong a Ramones tán legismertebb dalával, a Blitzkrieg Boppal nyit, a végtelenül egyszerű, ám rettentő fogós témát ráadásul nem más, mint Tommy szerezte, míg a szintén nem túl bonyolult szöveg Dee Deetől származik. Hát igen, a Ramones szövegek terén is a szándékos minimalizmust követte, egy dalszöveg általában 4-6 sor ismételgetéséből áll, azok szókészletétől sem kell csodákat várni, többnyire megrekednek egy tízéves szintjén, és igen nagy eséllyel lesz bennük valamelyik a „wanna/don't wanna" párosból. Tommytól még egy dal származott, a második single I Wanna Be Your Boyfriend, ami egy hamisítatlan napfényes szerelmes dalocska, és ugyan a hallgatóság kezdetben puszta gúnyolódásnak hitte, Tommy szerint erről szó sincs. „Mindannyian szerettük a Phil Spector-féle '60-as évek-beli lánycsapatokat is, nem csak a rockbandákat. Így az olyan számok, mint például az I Wanna Be Your Boyfriend, egyféle tiszteletadásnak is tekinthetőek." Ezt a vonalat képviselte a felgyorsított és bedurvított Chris Montez-örökzöld átirata, a Let's Dance is, még szerencse, hogy azért nem ezek voltak túlsúlyban a korongon.

Sokkal inkább az olyan pimasz slágerek, mint a pattogós Beat On The Brat - magyarul a Beatrice Üss a kölökre! címmel tette halhatatlanná – amit Joey elmondása szerint egy rendkívül szemtelen és irritáló kiskölyökről írt, akit a játszótéren látott bömbölni, és aki után az anyja hordozta az el-eldobált baseballütőjét, ő pedig csak arra tudott gondolni: üsd le, üsd le vele! Vagy a nagypofájú barátnőkről írt Loudmouth, a komolytalan Havana Affair (a Red Hot Chili Peppers nagy kedvence) vagy épp a hímringyókról szóló 53rd & 3rd. Ez utóbbi volt egyébként a lemez egyetlen valóban komoly szövege, pláne, mikor később kiderült, hogy a már ekkor heroin-addikcióval küzdő Dee Dee személyes élményei is benne foglaltatnak. Szövegileg problémájuk ezen felül csak a záródallal, a Today Your Love, Tomorrrow The Worlddel volt, amiben az eredeti, szándékosan provokatív, nácikra utaló sorokat a kiadó nyomására megváltoztatták. Érdemes még kiemelni a faék-egyszerűségű, hipergyors Now I Wanna Sniff Some Glue-t, ami egyfajta nemzedéki anti-himnusszá vált, olyannyira, hogy ez ihlette a legismertebb punk fanzine, az angol Mark P. által szerkesztett Sniffin' Glue (And Other Rock 'N' Roll Habits) címét is. „Hihetetlen, hogy az emberek tényleg elhiszik, hogy szipuzunk. Hülyék lennénk, én speciel már nyolcévesen leálltam vele", nyilatkozta fanyar humorát is megcsillantva Dee Dee Ramone, márpedig a szöveg („Minden kölyök szipuzni akar!") valóban sokak szemét csípte.

A lemez tehát ha nem is váltotta meg kapásból a világot, de szépen elhelyezte a térképen a mindenkitől különbözni szándékozó Ramonest, Linda Stern pedig igen jó érzékkel úgy látta jónak, ha a lassan mozduló Amerika helyett (Ohióban tíz fizető vendég előtt léptek fel ekkoriban!) Nagy-Britanniára koncentrálnak. A londoni Roundhouseban '77 júliusában lenyomott koncert pedig minden várakozást felülmúlt, a brit munkásosztály fiai és leányai mindennél jobban fogósak voltak a Ramones muzsikájára, és - nem hiába van ott a közönség soraiban a Clash, a Sex Pistols és a Damned tagsága - a legenda szerint, aki akkor ott volt a Roundhouseban, a következő hónapokban egész biztosan zenekart alapított. Joey: „Különös volt látni ezeket a brit fiatalokat, akik annyira különböztek az amerikai művészlelkektől. Ők sokkal, de sokkal erőszakosabbak voltak, és feltűnő volt, hogy mennyire utálják egymást. A Sex Pistols tagjai panaszkodtak a damnedes srácokra, és mindenki utálta a Clasht. Ráadásul állandóan balhét akartak generálni. Johnny Rotten például úgy jött össze hozzám, hogy közölte: Patti Smith egy kurva, a zenéje pedig egy nagy rakás amerikai szemét. Mikor mondtam neki, hogy leszarom, mert szerintem is az, egyből barátságosabb lett. Persze az az ocsmány skót akcentusa ettől sem lett jobb."

A '77-es évben aztán Angliát szinte uralma alá veszi a punk, és a Ramones ugyan később is át- és átruccan Londonba (itt vették fel a később It's Alive címmel kiadott élő anyagukat is), de a punk brit változata nem igazán az ő terepük. A Ramones zenéje sokkal dallamosabb, napfényesebb, és sokkal kevésbé agresszív volt a brit pályatársakéhoz képest (hogy a politikus témák teljes hiányát már ne is említsük), mélyen megbújó jenki gyökerekkel, így aztán nekik igazából a hazai piacra kellett koncentrálni. A következő évben gyors egymásutánban leszállított két folytatás – Leave Home és Rocket To Russia – ugyan számottevően nem fogyott jobban, mint a debütáló korong, sőt, de azért egyértelművé tette: Ramónékkal hosszú távra kell számolni! És az igazi legendává válás során innentől nem akaszthatta meg őket semmi, de tényleg semmi: előbb Tommy kiválása (producerként azért még barátai mellett maradt a Road To Ruin lemezen is), majd a '80-as évek stagnálása és kissé poposabb megközelítésű lemezei, vagy később Dee Dee búcsúja sem.

És miközben csapatok százai (köztük igazi hatalmas közönségkedvencek) hivatkoztak örökös viszonyítási pontként Joeyra és társaira, a Motörhead dalt írt a tiszteletükre, nekik még mindig nem volt egyetlen aranylemezük sem. (Elsőként a Ramones Mania című válogatáslemez fog bearanyozódni 1988-ban, de stúdiólemezeik között mind a mai napig mindössze egyetlen aranylemez van, mégpedig éppen a debüt, ami ráadásul csak idén érte el ezt a státuszt!) Hiába, ez a kultikus bandák sorsa... „Ez talán éppen így van rendjén, különben oda lenne az a hatalmas underground hitelünk. Meg mi úgyis turnézni szeretünk igazán, nem eladási mutatókat nézegetni", nyilatkozták önkritikusan, és talán tényleg így volt ez jól. Engem például mindig kiráz a hideg, ha egy tinibanda divatosan lenyalt fejű tagján, vagy épp egy Kanári-szigeteken nyaraló Victoria's Secret bugyimodellen feszül a jól ismert Ramones-logós póló, az Egyesült Államok elnöki címerét karikírozó szimbólummal, V-nyak kivágással, ahogy kell. Ennek ellenére persze ez is csak annak a jele, hogy a négy egykori menthetetlen, jövő nélküli lázadó, rajzfilmfigura-szerű kinézetével és minimalista kompozícióival messze-messze túlnőtt önmagán.

Joey, Dee Dee, Johnny és persze Tommy: nyugodjatok békében! Gabba Gabba Hey!!!