Shock!

Az élet nem mindig igazságos. Sőt, gyakran kifejezetten kegyetlen is az igazságtalanság mellett, és nincs ez másként a zenészek, zenekarok esetében sem. Elég csak belegondolni abba, hogy a bár a folk metal színtér él és virul, csapatai pedig elképesztően népszerűek manapság, a műfaj keresztapáiról mintha mindenki megfeledkezett volna. Bár folkos motívumok, hatások és népi hangszerek már a '70-es években is felbukkantak néha a rock és metal muzsikákban (gondolj csak a Thin Lizzyre vagy a Led Zeppelinre), de mégis az 1990-ben, stílszerűen egy newcastle-i pubban alakult Skyclad volt az első olyan metal csapat, akiknek muzsikája kifejezetten a népzenei hatásokra, folkos megoldásokra alapozott. Legsikeresebb és véleményem szerint legjobb lemezük, a Prince Of The Poverty Line idén ünnepelte huszadik évfordulóját.

Mint akkoriban oly sok minden, úgy a Skyclad alakulásának történte is a NWOBHM mozgalomra és utóhatásaira vezethető vissza, Martin Walkyier énekes és Steve Ramsey gitáros ugyanis két mára kultikussá vált, nem elsővonalas, de underground szinten meghatározó brit bandában kezdte a pályafutását. Útjaik természetesen keresztezték egymást, így szinte törvényszerű volt, hogy egy alkalommal arra az elhatározásra jussanak: együtt fognak muzsikálni. Walkyier a '80-as évek végére kissé megcsömörlött a Sabbat thrash metaljától, Ramsey pedig akkoriban épp Pariah néven futó (eredetileg Satanként indult) csapatával jutott holtpontra. Mindezek mellé Walkyier még jól össze is veszett Sabbat-beli társával, Andy Sneappel (igen, azzal az Andy Sneappel), így amikor a két kissé kiábrándult zenész néhány pint sör társaságában kiöntötte egymásnak a szívét, kipattant az isteni szikra: „Csináljunk közösen bandát!"

Basszusgitárosnak gyorsan leigazolták Steve régi sátános kollégáját, Graeme Englisht, dobosként Keith Baxter csatlakozott hozzájuk, ezzel pedig kész is volt a kezdő felállás. A négyes célja egy pogány szellemiségű lemez felvétele volt, így választották végül a Skyclad nevet, mely a rituális meztelenség megjelölése a wicca vallásban. (A wicca egy újpogány hit, amelyet 1954-ben elsőként a hőseinkhez hasonlóan szintén brit Gerald Gardner kezdett népszerűsíteni, azóta pedig, ha nem is rohamosan, de terjed a világban. Magyarországon például 1998-ban jegyezték be az egyházak közé, művelőit pedig a Kelta-Wicca Hagyományőrzők Egyesülete tömöríti.) A Skyclad megalakulása mögött tehát már kezdetben is komoly koncepció húzódott meg, mely rövid idő alatt teljesen le is tisztult. Bár kezdetben még az volt az elképzelés, hogy a tagok kosztümökben lépnek majd fel, ezen hamar túlléptek, és inkább – a csapat honlapjának megjelölése szerint – egyfajta vándorcigány-kinézetet vettek fel.

Mivel Walkyier a Sabbat miatt már szerződésben állt a Noise-zal, magától értetődő volt, hogy első lemezük, a The Wayward Sons Of Mother Earth is a német kiadónál jelenik meg. A debüt 1991-ben jött ki, és bár a még leginkább thrash-alapúnak tekinthető, érezhető volt rajta a srácok olyan kedvenceinek hatása is, mint például a The Levellers. Az Overkill társaságában lezavartak egy turnét is, és mivel mind a lemez, mind pedig az élő fellépések zajos sikert arattak, elérkezett az a pont, ahol úgy döntöttek, hogy a Skycladet egyszeri projekt helyett igazi zenekarnak tekintik. A négyes ezt követően újult erővel vetette bele magát a dalszerzésbe, de azt is elhatározták, hogy színesítenek még egy kicsit a zenén. Martin: „Szerintem mindig jó, ha az ember különféle muzsikákat mixel össze, a zene ugyanis az innovációról szól. Mindig új utakat kell keresni, ezért bárkit hajlandó vagyok elismerni, aki valami mást, valami különlegeset alkot ma a zenében."

Bevették tehát a hegedű mellett billentyűkön is játszó Fritha Jenkinst, illetve egy másodgitárost is leigazoltak a sessionista Danny Porter személyében, őt azonban néhány hónap múlva Dave Pugh váltotta. Utóbbi csatlakozásával alakult ki az a felállás, amely egészen jelen cikk tárgyának megjelenéséig együtt is maradt. A csapatban tehát teljes volt az összhang, ennek miértjét pedig a tagok elég egyszerűen látták: „Most, hogy hatan vagyunk a bandában, annyi különböző hatás ér minket, olyan sok ötletünk jön össze, hogy nagyon gyorsan megy a dalszerzés", mondta ekkoriban Martin. „Olyanok vagyunk, mint egy vízforraló. Fortyogunk, és ha nem nyílik ki a szelep, egyszerűen felrobbanunk. Egyszerűen szeretünk dalokat írni. Ha egyszer megtörténne az, hogy nem adhatunk ki lemezt négy évig, biztos, hogy megőrülnénk." Steve Ramsey: „Azt hiszem, nemcsak az a titkunk, hogy jó barátok vagyunk, hanem emellett nagyon erősen is hiszünk ugyanabban a dologban. Voltak nehéz időszakaink, de ahogy a Monty Python is mondja, mindig az élet napos oldalát néztük. Ráadásul nagyon hűségesek a rajongóink, tőlük rengeteg támogatást kapunk."

Bár az első anyagon is feltűntek extra hangszerek, mint a vendégmuzsikusok által megszólaltatott pikoló vagy a hegedű, az igazi Skyclad-hangzás az 1992-ben kiadott Burnt Offerings For The Bone Idolon volt először hallható. Amellett, hogy dalszerzőként is egyértelműen összeértek, Fritha segítségével sikerült egy olyan különleges stílust is kialakítaniuk, amely ezer közül is azonnal felismerhetővé tette a britek muzsikáját. Ráadásul piszok erős dalokat (Spinning Jenny, Karmageddon, Men Of Straw satöbbi) írtak, azaz már ekkor kijelenthető volt, a Skyclad legénysége bizony igencsak elkapta a fonalat. Így aztán sem egyre népesebb rajongótáboruk, sem pedig kiadójuk nem bánta, hogy iszonyatos sebességet diktálva 1993-ban már meg is érkezett a harmadik nagylemez. Ezt a szédületes tempót aztán még évekig tartották, hiszen 1997-ig összesen nyolc anyagot adtak ki, közben pedig telt házaknak játszottak például a Manowar és a Gamma Ray vendégeként, de önálló turnékat is lebonyolítottak többek között Hollandiában, illetve az Egyesült Királyságban is. És hogy mi inspirálta a srácokat a folyamatos dalszerzésre? Martin: „Az élet, tényleg. Folyamatosan figyelem az embereket, a dalok pedig róluk szólnak. Azokról, akikkel találkoztam, könyvekről, amiket olvastam vagy arról, amit a TV-ben láttam. Ezek mind hatnak rám; erre vagy arra, de elmozdítanak. Nem írok naplót, de a szövegeim gyakorlatilag olyanok, mintha a naplómat olvasnád, egészen a korai Sabbat idők óta, ugyanis a véleményemet írják le a világról. Tulajdonképpen bármi hatással lehet az emberre. Bár pogány vagyok, de olvastam a Bibliát is, és úgy gondolom, jó, ha minél többet olvasol a vallásról. Fontos megérteni mások álláspontját, mielőtt hozzászólsz ahhoz vagy kritizálod. Sok dolog, ami az Újszövetségben olvasható, nagyon pozitív. Amit nem szeretek a Bibliában az csupán az, ahogy sokan rossz célok érdekében használják."

A Walykier-éra egy évtizedében kiadott nagylemezek közül személyes kedvencem, egyben pedig a legjobb eladásaikat is produkáló korong az 1994-ben, négyes sorszámmal érkezett Prince Of The Poverty Line volt, amely meghozta az első tagcserét is a banda történetében. Mivel időközben Megan néven lánya született, Fritha nem tudta tovább vállalni a zenekari tagságot. Bár szomorúan, de a csapat tudomásul vette a döntést, helyére pedig a Jenkinshez hasonlóan szintén zenei tanulmányokat folytató Cath Howell érkezett. Bár Cath végül inkább a tanulást választotta, így alig egy évet töltött a csapatban, legjobb lemezükön mégis az ő játéka hallható. Az pedig már a Frithával felvett Burnt Offeringset hallgatva is egyértelmű volt, hogy a Skyclad egészen máshogy közelít a hegedű használatához, mint más zenekarok. A rockszíntér azon kevés csapata, akik használtak vonósokat vagy más kiegészítő hangszereket, ezeket legfőképp színesítő elemként, vagy hangzást vastagító „szőnyegként" alkalmazták, a Skycladnél azonban sok esetben a gitárszóló helyén tűnt fel a hegedű, azaz kiemelt helyet kapva az adott dalban, annak szólóját vagy meghatározó riffjét is ez a hangszer hozta.

A különleges Skyclad-hangzás e megközelítés eredményeként alakult ki, mindez azonban mit sem ért volna kiváló dalok nélkül. English és Ramsey már a Satan soraiban is bizonyították, hogy jó témákért és fogós dallamokért nem kell a szomszédba menniük, ráadásul Walkyierrel kiegészült dalszerző teamként a negyedik lemezre abszolút a csúcsra is értek. Steve: „A dalszerzés és a szövegek nálunk kéz a kézben járnak, sosem volt nehézségünk egyikkel sem. Ráadásul bármennyi zenét is hallgatok, egyikben sem találtam jobb szövegeket Martinéinál." Martin: „A szövegeink elég sötétek, ha veszed a fáradságot, hogy benézz a zenénk mögé. Néhány sorunk sokkal súlyosabb és felkavaróbb, mint a death metal csapatok szövegei. Egy csomó modernkori szociális problémával foglalkozunk, mint a környezetszennyezés, a munkanélküliség, de az is igaz, hogy vannak dalaink, amik szimplán csak a piálásról vagy a rock'n'rollról szólnak. Néha jó könnyednek lenni, de ha sötétebb dolgok jönnek elő belőlünk, mindet megteszünk, hogy a legjobb Skyclad dalokat faragjuk belőlük. Meglehetősen furcsák vagyunk, és büszkék is vagyunk rá. Örülök, ha az emberek furcsának látnak minket, ha ez azt jelenti, hogy van konkrét üzenetünk arról, hogy milyen embernek lenni a huszadik század végén. Egyéni zenét igyekszünk játszani: modern metalt tradicionális hangszerekkel, közben pedig büszkék vagyunk az örökségünkre."

A poszt-Thatcher-éra hanyatló városi miliőjének koncepciója köré épülő, elődjénél zúzósabb Prince Of The Poverty Line 1994. március 22-én jelent meg, annak a Kevin Ridleynek a producerkedése (lásd még Paul DiAnno's Killers, Spike And The Quireboys satöbbi) mellett, aki 1997 szeptemberében tagként is csatlakozott a zenekarhoz, majd Walkyier 2001. januári távozása óta az énekesi posztot is betölti. Bár a negyedik korong is illeszkedett a sorba, egyértelműen súlyosabb volt az azelőttinél. Martin: „Szerettük volna megtartani az énekdallamokat, de ugyanakkor kicsit vissza is térni a metalos gyökereinkhez. Elég régóta itt vagyunk már a színtéren, és nekünk is érdekesebb, ha időről időre van valami kis változás. Ha mindig ugyanazt csinálnánk, ennyi év alatt marhára meguntuk volna. A kreativitás nagyon fontos számunkra, ha egy kiadó megmondaná például, hogy milyen lemezt írjunk, nem hiszem, hogy képesek lennénk rá."

Shun the system! – indul a Civil War Dance, amit utcai zavargások zaja vezet fel, majd először a dob, később pedig a gitár és basszus kapcsolódik be fokozatosan a dalba. Feszültséggel teli téma ez, amely remekül indítja a lemezt, egyben pedig tökéletesen passzol koncepciójához is. A hegedű szomorkás hangjaira érkeznek Walkyier fröcsögő sorai, majd jön a kifejezetten thrashes refrén, amelyet a szólógitárszerűen előtérben hallható hegedű tesz különlegessé. A kettes Cardboard City kifejezetten slágeres, annak ellenére, hogy meglehetősen sodró lendületű. Mindez a remek, fogós refrénnek és az alatta hallható billentyűknek köszönhető. Bár a lemez hangzása nem az igazi – kissé túl nyers, zajos a sound –. a dalok erejéből szerencsére ez sem vesz el semmit. Hegedű helyett a Cardboard City váltott gitár- és billentyűszólókat vonultat fel, összességében pedig a lemez egyik legjobbja. A Sins Of Emissionben visszatér a vonós dominancia, ráadásul szinte végig duettben Martin énekével. Meglepő megoldás, de kifejezetten feldobja az egyébként egyenes vonalvezetésű, thrashes dalt. A soron következő Land Of The Rising Slum rettentő furcsa: dobgépes hangmintákkal és billentyűkkel indul, később erre érkeznek nem gépi dobtémák és gitár is, középrészében pedig egy '60-as éveket (és számomra a Doorst) idéző orgonaszóló is hallható. Furcsasága ellenére azonban ez Graeme English basszer egyik kedvence: „Körülbelül százharminc dalunk van, de mind közül az egyik kedvencem a Land Of the Rising Slum. Világos az üzenete: it´s a great day for a blowjob, or it´s a great blow for a dayjob – ahogy tetszik. Bár egy igazi rockdal, akusztikusan is nagyon jól meg lehet szólaltatni."

A The One Piece Puzzle a lemez legszomorúbb dala, bevezetőjében némi középkori hangulattal. Bár később megérkeznek benne a torzított gitárok is, a merengő, melankolikus hangulat a végéig megmarad. A dal hallatán szinte látunk magunk előtt egy gondoktól gyötört férfit, akit épp problémái kínoznak, és kétségbeesetten keresi a helyes válaszokat. A Bellyful Of Emptyness egy menetelős ritmusokra épülő, hagyományosabb darab, kevés billentyűvel és meglepően fogós Walkyier-dallamokkal, a Dog In The Manger málházós indítása után pedig thrashelésbe vált, majd a feszültséget ismét csak a hegedű oldja fel kissé. Míg a zenei alap és Martin énektémái sötétek és súlyosak, Cath könnyedebb dallamokat játszik a hegedűn, a dal kettőssége pedig a két világ összhangjának eredményeként áll elő. A Gammadion Seed talán a legrockosabb téma a lemezen, ráadásul az indítása is olyan, mintha egy felkokszolt Deep Purple-dal lenne, és bár Walkyier a szó klasszikus értelmében véve nehezen tekinthető énekesnek, ez a szám is tökéletes példája annak, hogy megfelelő dalszerzői véna segítségével a mindössze néhány hangon történő rekedt kántálás is lehet fogós és markáns. A Womb Of The Worm lassan hömpölygő, szintén megkapó téma, amelyben Martin mellett egy hölgy, Teresa Fearis szopránja is hallható, míg a záró The Truth Famine egy klasszikus vonalvezetésű gitárszólóval induló darab, ahol végül ismét csak a hegedű kerül előtérbe.

A Skyclad a Prince Of The Poverty Line megjelenését követően is rendületlenül haladt előre. Bár Cath lelépett, a helyét átvevő, és máig a csapat meghatározó tagjának számító Georgine „Mrs. Skyclad" Biddle-lel is remek lemezeket adtak ki, és gyakorlatilag körbeturnézták az egész világot. Martin: „Úgy tűnik, hogy a hegedű csajos hangszer. Persze nem biztos, hogy így van, de úgy döntöttünk, hogy hegedűsnek mindenképpen csajokat szeretnénk. Szerintem ez tök jó dolog, mert még mindig túl sok a szexizmus a metalban. Persze nem olyan rossz a helyzet, mint pár éve, amikor gyakorlatilag nem láthattál csajokat a színpadon, de azért van még hová fejlődni. Szerintem ez szégyen, mert a nők nem csak hogy egyenrangúak a férfiakkal, de sok esetben még le is pipálnak minket egy csomó dologban. A Skyclad egyébként is minden -izmus ellen van, legyen az szexizmus, rasszizmus vagy akármi, szóval miért is ne állhatna velünk egy színpadon egy lány?"

A csapat fejlődését az is mutatja, hogy a Noise-tól először a Massacre Recordshoz szerződtek, majd a 2000-es Folkémon már a Nuclear Blast szárnyai alatt jött ki. A nagy lehetőség kapujában azonban megtorpantak, aminek fő oka valószínűleg az volt, hogy 2001-ben Walkyier kilépett a zenekarból. Bár Kevin Ridley énekessé történő előléptetésével a Skyclad azóta is működik, az eltelt majd másfél évtizedben mindössze két nagylemezre futotta erejükből, ráadásul azok is négy-öt éves időközökkel érkeztek, ami lássuk be, nem túl acélos teljesítmény. Mindez pedig sajnos egyet jelentett azzal, hogy lemaradtak a folk metal ma is tartó virágzásáról, azaz annak a műfajnak a tündökléséről, amelynek egyértelműen ők voltak a keresztapái.