Shock!

A '80-as évek hajmetál-robbanását elsősorban Los Angeleshez szokás kötni, ami teljesen jogos, de nem kizárólagos. A keleti parton szintén működött egy kiterjedt színtér az évtized végén ezen a vonalon, ám az itteni hard rock bandák nemcsak sokszínűbbek, de sokszor direktebbek, erőszakosabbak, néhol borongósabbak, agyasabbak is voltak, mint a kaliforniai napsütésben edződött kollégák. E zenekarok közül teljesen egyértelműen a Skid Row jutott a legmesszebb, de a korszak muzsikáinak rajongói a mai napig könnyes szemmel emlegetik az olyan csapatokat is, mint a philadelphiai Heavens Edge és Britny Fox, a connecticuti Steelheart, a New York-i Danger Danger és Circus Of Power, netán a Bostonból startolt, de főhadiszállását New Yorkban berendező Spread Eagle. Utóbbiak harminc évvel ezelőtt megjelent első nagylemeze vitán felül az egyik legjobb street rock alapvetés, amely csak valaha napvilágot látott.

A Spread Eagle karrierje Bostonban startolt, ahol Rob De Luca basszusgitáros, Paul DiBartolo gitáros és Tommi Gallo dobos a '80-as évek közepe óta zenélt közösen különböző frontemberekkel. A hangszeresek összeszokott zenei és emberi egységet alkottak, ám az utolsó fogaskerék valahogy nem akart a helyére kattanni. Erre egészen 1989-ig kellett várniuk, amikor is a gitáros egy New York-i kiruccanás alkalmával megismerkedett Ray Westtel. Utóbbi Floridából érkezett szerencsét próbálni a városba, és egészen addig szintén nem talált megfelelő zenésztársakra. Rob De Luca: „Egy olyan csapatban játszottunk, ami éveken keresztül próbált azzá fejlődni, ami végül a Spread Eagle lett. Az utca iskolájában nevelkedtünk Bostonban, ezt az életet éltük, kizárólag a zene érdekelt minket. Heti öt-hat napot próbáltunk akkoriban, és a saját hibáinkból tanultuk meg, mit hogyan kell csinálni. Rayre Paul talált rá New Yorkban. Egyből az jutott eszébe, hogy Ray hangja úgy szól, mint a gitárja, szóval nagyszerű volt a párosítás. Éveken át gyűrtük egymást a korábbi énekesünkkel, de sosem sikerült vele eljutnunk arra a következő szintre, amit megcéloztunk. Aztán mi is átruccantunk New Yorkba, és Rayjel a fronton percek alatt odaértünk, ahol lenni szerettünk volna."

Innentől kezdve szinte nevetségesen gyorsan indult be a szerelvény. Rob: „Paullal és Tommival már négy éve játszottunk együtt, amikor leköltöztünk Bostonból New Yorkba, és bevettük Rayt, szóval zeneileg baromi feszesen szólt a banda. Utána írtunk még vagy három-négy nótát, és elkezdtünk koncerteket lekötni New Yorkon kívül, mert a városban még nem akartunk játszani. A menedzserünk viszont ismert néhány arcot a lemeziparban, szóval lehozott pár embert a próbáinkra, és a kiadók hirtelen elkezdtek érdeklődni irántunk, szóval őrületes volt az egész... Eredetileg a menedzserünk is csak azért hívta le az ismerőseit, hogy véleményezzék a zenekart, végül azonban szinte azonnal szerződtettek is bennünket, mielőtt még egyetlen koncertet is adtunk volna ebben a felállásban." Ray West: „Akkoriban a kiadók akár kilenc-tíz zenekart is leszerződtettek egyszerre, mindenkit a Law & Ordertől kezdve a Jetboyon át a Spread Eagle-ig. A Law & Ordert például egy olyan bulijuk után igazolták le, ahol én is láttam őket, aztán pár hét múlva mi is szerződéshez jutottunk. Ez ugye két zenekar, amelyek egymáshoz képest két mérföldnyi sugarú körön belül dolgoztak... Persze olyasmiről még mi sem nagyon hallottunk korábban, hogy valakit egyenesen a próbateremből szerződtessenek le."

Az új helyzet emiatt persze valahol a zenekart is felkészületlenül érte: emberileg még semmiképpen sem álltak készen a nagy ugrásra, de teljes lemezanyaggal sem rendelkeztek. Rob: „Soha nem is számítottunk hasonlóra, hiszen Tommival és Paullal előtte éveken át kajtattunk szerződés után... Szó szerint mindennel próbálkoztunk: lerepültünk New Yorkba showcase-bulikra, felreptettünk illetékeseket Bostonba, satöbbi. Ekkor már viszont szó szerint mindenki érdeklődött a banda iránt, és a második vagy harmadik napon az MCA embere ott, helyben közölte: oké, srácok, le akarunk szerződtetni titeket, holnap gyertek be hozzánk. Azonnal lemondtuk a lekötött bulikat, és nem sokkal később bevonultunk a Record Plant stúdióba, pedig valójában még a lemezanyag sem állt készen. Talán úgy négy-öt-hat teljesen kerek nótánk lehetett, ezek viszont mind jók voltak: a Scratch Like A Cat biztosan készen állt már, de talán a Switchblade Serenade és a Spread Eagle is. Nem is koncerteztünk végül a lemez megjelenéséig."

Noha az MCA komoly büdzsét biztosított a csapatnak a lemez felvételeihez, mint utólag kiderült, maga a munka cseppet sem folyt feszültségmentes légkörben. „Tommit már a felvételek alatt is zaklatták, ami eléggé elvette a kedvét a dolgoktól", idézte fel hosszú évekkel később West egy interjúban. „Biztosan nem helyénvaló, hogy közlik valakivel az első lemeznél, hogy akkor most állj fel, mert ehhez meg ahhoz a nótához behozunk egy másik dobost... Egy bemutatkozó lemeznél egyszerűen nem szabad ilyet csinálni senkivel. Természetesen a tempóknak pontosnak kell lennie, a dobosnak pedig oda kell tennie magát, de mindenkinek meg kell adni az esélyt. Persze elég sok zenekarral előfordult akkoriban ilyesmi. Egy csomó akkori dobos egyáltalán nem játszott a csapata lemezén, csak a koncerteken. Nevet nem mondok, mert nem venné ki jól magá, de az egyik zenekari tagnak nálunk is voltak ilyen produceri ötletei, és ő döntötte el, hogy bizonyos dalokhoz más dobosokat keres meg. Tomminak pedig egy idő után elege lett ebből, ő ugyanis az a fajta srác, aki például egyik napról a másikra simán tarkopaszra borotválta a fejét pusztán lázadásból. A szó szoros értelmében vett művész volt, méghozzá kiemelkedő tehetség. De egyébként a menedzsment velem is el akarta játszani ugyanezt. Épp a Broken Cityt rögzítettük, és valakinek beakadt náluk, hogy nem elég jó, amit csinálok. így aztán lehívtak egy arcot a stúdióba, akinek az lett volna a feladata, hogy felnyomjon egy éneksávot, amit aztán nekem le kellett volna követnem a végső verzióhoz. A srác próbálkozott egy ideig, aztán azt mondta: haver, ez nekem nem megy, senkinek sem menne, tökéletes, amit csináltál, nem is értem, mi a francot akarnak tőlem... Ezek azért kemény helyzetek voltak, szóval nem véletlen, hogy színtiszta düh fűti a lemezt. Meg persze rengeteg pia!"

A Spread Eagle első nagylemeze végül 1990 májusának végén jelent meg. Ha olyasvalakinek kellene leírnom a csapatot, aki az életben nem hallotta őket, legközelebbi párhuzamként teljesen egyértelműen a Skid Row jöhet szóba, ugyanakkor nem az ekkortájt éppen brutálisan sikeresnek számító első lemez, hanem a sokkal súlyosabbra, vibrálóbbra vett Slave To The Grind, amely csupán egy évvel a Spread Eagle debütálása után jelent meg. A két csapat markáns arcéle eltért egymástól, de a stílus, a megközelítés, a dinamika egészen hasonlatos, és minden túlzás nélkül mondom: a Spread Eagle dalszerzési képességek tekintetében sem maradt el a New Jersey-i kollégáktól. Ez akár csodának is tekinthető, hiszen a lemezanyag nagy része a stúdióban állt össze, de hát ez már csak így megy: valahol vagy ott van az isteni szikra, vagy nincs. Nem kérdés, hogy ez itt melyik eset volt. Rob: „Akik nem ismertek minket, azok számára mi voltunk a street metal keleti parti változata, ha úgy tetszik, az akkortájt aktuális Guns N' Roses, Mötley Crüe és társaik keleti parti verziója némi '70-es évekbeli hatással."

Az album az ars poetica-szerű Broken Cityvel startol, ahol az indítás lassabb, kissé bluesos, de DiBartolo szuperszonikus gitársoundja azonnal árulkodó, aztán némi hangultfokozás után végül West orbitális sikolyával kezdetét veszi a menet. A verze még higgadtan, kimérten húz, de Ray előadásmódja már itt is feszül az adrenalintól, ahogy pedig a „People call this living hell, I call this broken city home" sor alatt berobban és zúzni kezd a gitár, azt tanítani kellene, tényleg valami egészen irgalmatlan erő rejlik benne. A dal szerkezetileg nem tipikus, de refrénestől, szólóbetétestől, mindenestől ül azonnal a fülbe. A Spread Eagle-t szó szerint majdnem szétvetette az irgalmatlan energia, tényleg nem sok akadt a korszak bandái között, akik ennyire keményen, durván hozták magukat, de közben a muzsika dallamos éle sem szenvedett csorbát egyetlen másodpercre sem. Ráadásul a lemez mai füllel is vadállat módon szól, ha benyomod egy jó cuccon: a gitárhangzás valami brutálisan gyilkos, és olyan alja van, ami szintén abszolút nem volt jellemző ezekben az években. A ritmusszekció szintén sokkal természetesebben dörren meg, mint az éra legtöbb albumán. A Back On The Bitch fokozza a tempót, és ha létezik olyan kifejezés, hogy metal'n'roll, hát itt nyer értelmet. Egyszerűen briliáns, ahogy a groove-os, kavargó riffelés durvaságát csak még inkább felpörgeti West alapvetően magas fekvésű, mégis kellően karcos, éles hangja és kicsit hisztérikus, minduntalan ezer fokon égő előadásmódja. Ezt a torkot tényleg az isten is arra teremtette, hogy ezeket a dalokat nyomja.

A csapat legnagyobb nótája azért persze így is a harmadikként érkező Switchblade Serenade, amely egy fokkal visszavesz a zúzdából, és már Paul csodálatosan finom gitárbevezetője is más irányba viszi a dolgokat a szexcentrikus előzmény után. A tipikus „héja-nász az avaron" kapcsolatok termeszetét boncolgató, szövegileg és felépítését tekintve is tökéletes dal számomra mindig is az egész éra legkerekebb, legemblematikusabb himnuszai közé tartozott. Az első két számhoz képest itt melodikusabb, érzékenyebb arcát mutatja a zenekar, bár a verzék pattogós ütemét és a lelőhetetlen Westet hallgatva persze itt sem nagyon lehet megállni, hogy az ember üsse a taktust a lábával. A refrén elsőre is feledhetetlen, a szóló pedig szintén klasszikus munka. Nagy kár, hogy DiBartolo neve ma már nem nagyon mond semmit senkinek, mert az egész lemezen zseniálisan és szinte meglepően kiérlelten játszik: kellően virtuóz, de dallamos és felismerhető is egyben, a csávónak már baromi fiatalon is saját stílusa volt. És mindez egyébként a ritmusjátékra is áll, nem csak a szólókra. Legalább akkora erősség volt, mint a szintén őstehetség Ray.

A Hot Sex és a Suzi Suicide egyaránt nagyon tipikus Spread Eagle-dalok. Az első címéhez méltó módon szennyes és mocskos darab, ahol a hallgató automatikusan ívbe feszített háttal nyomja a gyilkos sikolyokat Westtel a képzeletbeli mikrofonba, a szimpla refrén pedig elsőre ragad. A második a lemez leghúzósabb, leggyorsabb darabja a maga kétlábdobos tempóival, akár még heavy metalnak is simán merem nevezni, de természetesen ezzel együtt is minden ízében áthatja a csapat ízig-vérig amerikai dallamvilága és rock'n'rollos fésületlensége. Paul keze itt is elég rendesen elsül... Az album dinamikáját tekintve pedig óriási húzás, hogy utána a cseppet sem nyilvánvaló szabású és dallamvilágú Dead Of Winter következik. Nem kérdés, hogy a Spread Eagle egyik leghatalmasabb szerzeményéről beszélünk, és érdemes megfigyelni: még egy ilyen alapvetően szomorkás tónusú, önmarcangoló nótát is képesek voltak úgy nyomni, hogy visszafojtott feszültsége szinte sistereg az energiától, de közben mindvégig megmarad kesernyésnek, melankolikusnak. A téma alapkarakterét itt a ritmusszekció ringató hömpölygése adja meg, ezt színezi ki aztán mesterien DiBartolo és West. Óriási tétel, tökéletesen szemlélteti a zenekar kivételességét.

Az elmélkedősebb pillanatok után ismét begyújtják a hajtóműveket a Scratch Like A Cattel, amely ismét a szennyes-szexes, utcai vonalat hozza fémes rock'n'rolljával, szintén összekeverhetetlen Spread Eagle, nem véletlenül készült hozzá klip is annak idején. A Thru These Eyes viszont még annak ellenére sem kapott videót, hogy ez a lemez balladája, és mint tudjuk, 1990-ben egy ilyen típusú dal kellő MTV-s háttérrel szinte garantálta a tengerentúlon minimum az aranylemezt. Kérdés persze, hogy ez a nóta alkalmas lett volna-e erre, ugyanis a végén – az eredeti érzékeny hangulat maximális megőrzése mellett – itt is kijön a csapatból a metálos oldal. Vagyis ez itt azért nem feltétlenül egy Every Rose Has Its Thorn vagy Patience, de megkockáztatom: lett volna vele esélyük a szélesebb nyitásra, mert kiváló dal. Utána pedig levezetésnek két könnyedebb szabású, együtténeklősebb szám következik, amelyeket a 42nd St. című rövid, instru átvezetés választ el egymástól. Mind a névadó dalról, mind a Shotgun Kissről csak jókat tudok mondani, hangulatilag is közeli rokonai egymásnak: a koffeintúladagolt vonal helyett itt kissé lelazultabb arcát mutatja a banda, de ez is ugyanolyan jól állt nekik.

A rockmagazinok egyből euforikus lelkesedéssel fogadták a lemezt – a magyar Hammerben is 10 pontot kapott, igaz, csak a Sokkoló Extrában –, a zenekar pedig a megjelenést követően egyből turnézni kezdett. Ugyanakkor azzal kényszerültek szembesülni, amellyel oly sok más előadó is, aki ekkoriban az MCA istállójában dolgozott: a kiadó egyszerűen nem tolta alájuk a szükséges promóciót, és terjesztési hálózatuk sem vehette fel a versenyt a többi major cégével. Nagyjából mindent elárul a kiadó hozzáállásáról, hogy a Scratch Like A Cat videóját a bandának kellett finanszíroznia, és ugyan a dalban bőven rejlett slágerpotenciál, nem is beszélve a szintén klipesített Switchblade Serenade-ről, végül az MTV-n is csak korlátozott játékidőt kaptak, azt is elsősorban a Headbanger's Ballban. Hasonló ívású csapatok esetében ez akkoriban azért nem számított magától értetődőnek. A rengeteg koncertezés ugyan szolgáltatott nekik némi igazságot, de nagy turnéra sajnos nem sikerült bekerülniük, a No Respect lemezt népszerűsítő Vainnel közös összeállítás pedig papíron ugyan jól nézett ki, de a két csapat abszolút nem találta meg a hangot. West: „Ki akartak rúgni bennünket a turnéról, mert valahol délen azt találtam mondani a színpadon: mi nem azért jöttünk ide, hogy köcsög glamrockos szart játsszunk, hanem igazi rock'n'rollt akarunk nyomni! Sosem értettem, miért vették magukra ezt az egészet, főleg, hogy nekem aztán semmi bajom a homoszexuálisokkal... Végig hatalmas seggfejként viselkedtek velünk."

Kedvező kritikai fogadtatás ide, hatalmas dalok oda, a lemez végül nem fogyott igazán jól, és ugyan hamarosan beindult a munka a folytatás dalain, az elmúlt időszak pörgése a sikertelenséggel párosulva elkezdte felőrölni a belső viszonyokat. Mindennek volt is némi gyökere, hiszen – mint fentebb is előkerült – a csapat emberileg nem teljesen érett még össze Ray Westtel, mire eljutottak a lemezig. „Úgy léptem be hozzájuk, hogy akkor már évek óta közösen zenéltek egy másik énekessel, ráadásul máshonnan származtunk, szóval mindenképpen meg kellett ismernünk egymást", idézte fel hosszú évekkel később egy interjúban az énekes. „Emellett Paul és én olyanok voltunk, mint a tűz meg a víz. Mindketten hatalmas seggfejekké váltunk, ha együtt voltunk, az ilyesmit pedig ugye mindenki imádja! Nem igazán találtuk meg egymással a hangot... De sokszor csak egyedül üldögéltem a sarokban. Egyszer például adtunk egy interjút, ami végig a bostoni múltjukról szólt, én meg csak meghúztam magam a háttérben, és végig egyetlen kurva szót sem ejtettem ki a számon... Ez alighanem részemről is hiba lehetett, bár persze az újságíró is elég nagy fasz volt."

Nem javította a helyzetet, amikor 1991 végén hirtelen berobbant a köztudatba a Nirvana, majd nem sokkal később a Pearl Jam is. A zeneipari váltás persze nem volt olyan cezúra-szerű, mint utólag sokan ábrázolni próbálják, de néhány hónap után azért mindenki számára egyértelművé vált: új szelek fújdogálnak a rockszíntéren. Ezek után nem meglepő, hogy a Spread Eagle egysége is megbomlott, amikor Tommi Gallo bemondta az unalmast valamikor 1992 derekán. West: „Tommit valahol Floridában veszítettük el. Lementünk koncertezni, aztán utána visszarepültünk New Yorkba, ő meg ott maradt, megházasodott, és csupa őrült kalandon ment keresztül. Hajmeresztő sztorikat hallottam róla mindenkitől... Másrészt Tomminak gyorsabban leesett valami, amit mi akkor még nem ismertünk fel. Amikor először meghallotta a Rage Against The Machine-t, egyből tudta, hogy egyszerűen semmi sem állíthatja meg azt, ami jön."

A Spread Eagle nem talált fix embert Gallo helyére, sessionistaként négy ütőssel is dolgoztak ekkoriban: közülük mindenképpen John Macaluso a legismertebb, de játszott velük Kirke Blankenship, Tommy Price és Dave Femia is. Menet közben pedig elkészült a második lemez is, de az 1993 tavaszán kiadott Open To The Public egyfelől későn érkezett, másrészt egy összezavarodott zenekar képét mutatta. Dalokat írni ugyan nem felejtettek el, de párhuzamosan próbáltak meg korszerűbben, agyasabban és slágeresebben fogalmazni, így aztán túl sokat markoltak és keveset fogtak. West: „A második lemez nem lett túl egységes, ami abból fakadt, hogy rengeteg különböző zenét hallgattunk akkoriban. Szerintem így is jó album, de nincs benne túl sok kohézió. Emellett a kívülállók is folyamatosan terelgettek bennünket: ne legyetek túl súlyosak, ne legyetek túl lágyak, satöbbi... Így aztán szó szerint mindenbe belekaptunk A-tól Z-ig, és kissé zavaros lett a végeredmény. Produkciós szempontból óriási a lemez, de már a felvételek közben is elég komoly ego-csatákat vívtunk Paullal, aminek aztán az lett a vége, hogy igazából senki sem tudott maradéktalanul azonosulni a lemezzel." Rob: „Az Open To The Public bizonyos dalait szeretem, más nótákat viszont képtelen vagyok meghallgatni róla, és azt sem tudom, egyáltalán milyen zenekar írta őket."

A lemez kereskedelmi szempontból valóságos halálugrást jelentett. Az első lemez maroknyi híve nem tudott vele mit kezdeni, a grunge-éra csúcsán pedig már teljesen esélytelenül indultak vele harcba új rajongókért, főleg az MCA alapból is problémás háttérmunkája mellett. Ezek után nem sokkal az énekes is bedobta a törölközőt. West: „Egyik napról a másikra leálltunk, amiben az unalom és a személyes konfliktusok éppúgy szerepet játszottak, mint a kiégettségünk. Nagyon gyorsan jutottunk szerződéshez, és utána annyira felpörgött minden, hogy ugyanilyen sebességgel mi magunk is teljesen kimerültünk. És persze közben bekövetkeztek az akkori zenei változások is. Már a második lemez előtt is manipulálni akartak bennünket a lemezcég emberei. Eredetileg súlyosabb nótáink születtek az első album után, de közben a kiadótól folyton olyanokat mondtak, hogy hé, srácok, most akkor el akartok adni egymillió lemezt, vagy megcsináljátok ezt a keményebb anyagot, amiből aztán elmegy 150 ezer? Mi pedig fiatalok és tapasztalatlanok voltunk, így aztán hallgattunk rájuk. Valójában az volt az első igazán okos döntésünk, amikor egy nap azt mondtuk: oké, nem szeretnénk bukni, hagyjuk inkább abba... Emlékszem, egy bárban találkoztam Paullal, rohadtul elegem volt épp mindenből, és csak annyit kérdeztem tőle: haver, én már nem akarom csinálni ezt, te mit gondolsz? Azt felelte, neki is elege van. Aztán a többiek egy ideig még dolgoztak tovább, bizonyos híresztelések szerint kerestek énekest is egy darabig, de tudomásom szerint végül soha nem találtak senkit a helyemre."

A hangszeresek egy ideig még valóban próbálkoztak, de aztán 1995 körül végleg belátták, hogy semmi értelme erőlködni, és feloszlatták a Spread Eagle-t. DiBartolo: „Úgy éreztem, itt az ideje továbblépni. Addigra teljesen megváltozott a zenei környezet, és már csak egy nagyon szűk közönségréteget érdekelt, amit csináltunk. Szerintem ha néhány évvel korábban bukkanunk fel, minden másképp alakul. Viszont amire képesek voltunk, azt így is elértük. El akartunk készíteni egy jó lemezt, ami javarészt sikerült is." Rob: „Rengeteg grunge zenét imádok, és eszemben sincs bármiért is a jó muzsikát okolni. Sokkal inkább a grunge-ra adott kulturális reakciókat hibáztatom, amit már akkor is nevetségesnek tartottam. Az emberek onnantól kezdve úgy álltak mindenkihez, hogy amennyiben nem grunge-bandában játszol, szar vagy, és nem lehetsz jó. Ez hatalmas hülyeség volt, és valójában azóta sem értem, ha valaki szemében a stílus felülírja a minőségi kérdéseket. Ha jó zenét játszol, akkor ennek alapján kell, hogy megítéljenek, és attól még, hogy nem öltözöl úgy, mint valaki más, még lehetsz jó. Totálisan kiakadtam ettől a hozzáállástól, és részben a Spread Eagle-t is ez a szemlélet küldte padlóra. Persze nem ez volt az egyetlen tényező, ami közrejátszott a dologban, de mindenképpen ez volt az egyik."

A tagság ezután szétszéledt. West hosszú éveken át súlyos drogproblémákkal küzdött, egy időben még az az ostoba pletyka is elterjedt róla, hogy elhunyt AIDS-ben, de aztán a 2000-es években különböző formációk élén végre visszatért az amerikai klubszíntérre. Rob De Luca eközben zenészként és stúdiós szakemberként is igen aktívnak és keresettnek bizonyult: máig játszik a UFO-ban, illetve Sebastian Bach szólózenekarában, és mozgott egy Of Earth nevű saját formációval is. Paul DiBartolo a feloszlás után néhány évvel felvette a Salvadore Poe nevet, és átnyergelt teljesen más vonalra. West: „Paul minden illúzióját elveszítette, és roppant csalódott volt amiatt, ami történt velünk, így aztán teljesen hátat fordított a súlyos gitárzenének, a rocknak. Emellett olyan háttérrel rendelkezett, ami számunkra nem adatott meg: a családja elég vagyonosnak számított, szóval megengedhette magának, hogy sokat utazgasson, és mindenfélébe belekapjon. Egy ideig még össze-összefutottunk, de aztán elveszítettük egymást szem elől. Ráállt erre a zenes-jógás dologra, aztán egy időre Indiába költözött, és utána már nem nagyon beszéltünk." A két lemez közben hatalmas ritkasággá vált, az első album eredeti nyomású CD-i ma is nem ritkán száz dollár körüli áron cserélnek gazdát az eBayen.

A Spread Eagle végül 2010 környékén ismét összeállt, de a régi tagságot kizárólag Ray és Rob képviselte. DiBartolo többszöri hívás ellenére sem kívánt visszatérni hozzájuk, Gallót pedig hosszú éveken át nem is találták, utóbb pedig ő sem mutatott érdeklődést a közös zenélés iránt. A csapat mindenesetre azóta is többé-kevésbé folyamatosan működik, de a saját tempójukban. Nem nagyon erőltetnek semmit, a visszatérő lemez például csak tavaly jelent meg Subway To The Stars címmel. Kimondottan jól is sikerült egyébként, ha már itt tartunk, szerintem kihozták belőle, amit lehetett. De az első lemez természetesen mindörökre überelhetetlen marad, még ha harminc év távlatából már nincs is sok értelme azon keseregni, hogy nem váltotta be mindazt, ami benne rejlett. De Luca: „Valahogy a bolygók nem álltak úgy számunkra, mint más zenekaroknak, akik talán nem is voltak olyan jók, vagy nem gürcöltek olyan keményen, mint mi. Tény, hogy az MCA sem végzett valami jó munkát, de a csapaton belül is felbukkantak olyan tényezők, amik nem segítették az ügyet. Az első lemez így is az egyik legerősebb, legvalóságosabb album volt abban a korszakban. Iszonyatosan büszke vagyok rá mind a mai napig. Minden egyes szó, minden egyes riff a vérünkből jött. Tökéletesen mutatta be azt az életet, amit előtte éveken át éltünk. Utólag már könnyű tisztábban látni, melyek voltak azok a bandák, akik csak felugrottak a jól futó szerelvényre, és kik élték meg tényleg mindazt, amiről zenéltek. Rólunk már a Broken City első sora is elárult mindent: »I got rats in the kitchen ripping up the trash«..."

Örök favorit, tényleg a korszak egyik legtökösebb, legelsöprőbb alkotása. Ha nem ismered, sosem késő pótolni a mulasztást.