Ki hitte volna, hogy valaha is új lemezt hallunk a New York-i Spread Eagle-től? Én aztán biztosan nem... De most mégis itt van a Subway To The Stars, amely egészen pontosan huszonhat (!) évvel követi a sorban a zenekar legutóbbi, második nagylemezét, az Open To The Publicot. Nehéz ilyenkor mit mondani, de lehet, hogy nem is kell, a legfontosabb annyi, hogy nyilvánvalóan nem lehet ugyanott felvenni a fonalat, ahol még egy másik világtörténelmi korszakban elejtette az ember. Baj általában akkor szokott lenni, ha mégis erre történik kísérlet. A régi felállást képviselő Ray West – Rob De Luca tandemnek szerencsére volt annyi esze, hogy nem akart úgy tenni, mintha ez „csak" simán a hármas lemez lenne.
Mivel a Spread Eagle – javarészt az MCA kiadó közhelyszámba menő bénázása miatt – a maga idejében is megmaradt kultkedvencnek, lehet, hogy nem dereng a név. Ami a legfontosabb velük kapcsolatban: a zenekar 1990-es debütáló albuma a mai napig az adrenalintól és tesztoszterontól feszülő, a maga idejében sokszor street rockként emlegetett irányzat egyik legjobb lemeze. Ha szereted mondjuk az első két Skid Row-t, és esetleg nem ismered, ne is olvass tovább, hanem kapd le valahonnan, és temetkezz bele, a csalódás egyszerűen kizárt. (Jövőre, a megjelenés harmincéves jubileumán a Klasszikushock között lesz a helye.) Az említett Open To The Public már messze nem volt ennyire erős, érezhetően megkavarta őket a grunge, és át akartak menni agyasba, de a kísérlet csak fél szívvel sikerült. Pár hatalmas dalt viszont még akkor is összehoztak.
A csapat a Subway To The Starsra hálistennek nem akarta újraírni a Broken Cityt, a Switchblade Serenade-et meg a Hot Sexet, amiből borítékolhatóan csak erőlködés sülhetett volna ki. Matek helyett hallhatóan az ösztöneik után mentek, és letettek az asztalra egy mindenféle túlgondolástól mentes hard rock albumot, ami felismerhetően Spread Eagle, de közben nem kíván a nosztalgiára építeni. Ennek megfelelően még azzal együtt sem direkt slágergyűjtemény lemez, hogy telepakolták a nótákat fogós dallamokkal. Inkább amolyan érett gondolkodású, sok hatást egybeolvasztó albumról beszélünk, amelyben ott figyel a régi érzésvilág, mégis komolyabb, intellektuálisabb a megközelítés. Ha nem félnék, hogy sokan megijednek tőle, azt mondanám: a '90-es évek legjobban sikerült, valami másba áttranszformálódott hajmetal-lemezein találkozhattunk hasonló megközelítéssel. Viszont ebből ne poszt-grunge-os melankóliára következtess, mert a Subway To The Stars a fentiekkel együtt is egy energikus, tökös rocklemez.
Némi metrózaj után nagyon jellegzetesen, hatalmas Ray-süvöltés hátán indul az anyag a címadó dallal, amelyből végül egy, a vártnál melodikusabb, érdekes dallamokkal ellátott téma fejlődik ki belőle kiváló refrénnel – engem elsőre megvettek vele. A folytatás pedig hasonlóan rokonszenves. Noha az aranykezű Paul DiBartolo gitáros nem vett részt a visszatérésben, a helyére állított Ziv Shalevvel is maradéktalanul hozzák a Spread Eagle-feelinget az egyik leginkább old schoolra vett 29th Of Februaryben, de a telitalálat finom középrész garantáltan nem születhetett volna meg ebben a formában 1990-ben. Ugyanígy a klasszikus Spread Eagle köszön vissza a Speed Of Soundban, a Grand Scamben, a Cut Through-ban vagy az Antisocial Butterfly-ban – ezekre csakis szélesen vigyorogni tudok. A Dead Air, a More Wolf Than Lamb vagy a Little Serpentina már egy fokkal nehezebb riff- és dallamvilágot hoz, itt kicsit a '90-es évek ízei is visszaköszönnek, viszont dalként mind kiváló. Főleg a farkasos, utóbbi egyenesen az egyik kedvencem az anyagról. A legkevésbé tipikus téma ugyanakkor a melodikus, alterosan ködös Gutter Rhymes For Valentines, bár ez egyben a lemez egyetlen dala is, amit nem érzek annyira meggyőzőnek.
Ami az egyéni teljesítményeket illeti, West mestert muszáj először kiemelnem. A csávó régen olyan elánnal ordított, amit legfeljebb a fiatal Sebastian Bachhoz lehetett mérni – mára visszavett ebből, nem járja folyamatosan a sztratoszférát, de kiválóan kidolgozott, jellegzetes dallamaival így is uralja a terepet. Hallgasd csak meg a záró Solitaire-t, amely egy mindenféle világmegváltástól mentes akusztikus darab, Ray hangja mégis úgy cseng benne, hogy lehetetlen levakarni a dobhártyáról... Ilyen kiugró énekesek ma sem teremnek minden bokorban, már csak miatta érdemes adni egy esélyt a lemeznek. A nagy meglepetés ugyanakkor mégis Shalev, aki simán, gördülékenyen pótolja DiBartolót, és számos nem szimplán erős, hanem egyenesen kiváló szólót köszönhetünk neki a dalokban. Jól is szól a lemez, külön öröm, hogy a ritmusszekcióban tesójával, Rikkel nyomuló Rob basszusát is végig jól hallani.
Nem annyira tudtam, mire számítsak ettől a lemeztől, de a Spread Eagle tett róla, hogy szépen elfelejtsem minden esetleges elvárásomat, és simán csak örüljek annak, amit leszállítottak. Persze ha ma is kizárólag 1991-gyel bezárólag született rockzenéket vagy képes hallgatni, netán a debüt klónozását remélted tőlük, valószínűleg nem fog tetszeni a Subway To The Stars. Amennyiben viszont hozzájuk hasonlóan te sem szeretnéd eljátszani, hogy még mindig annyi idős vagy, mint amikor kijött az első lemez, szerintem megtalálod benne a számításodat. Az utóbbi évek egyik legjobb visszatérése ez a hajmetal-színtéren.
Hozzászólások