Shock!

A Terrorizer nagy visszatérését jelentő, ám végül csak korrektre sikeredett Hordes Of Zombies lemez hagyott maga után némi keserű szájízt, kár is tagadni. Mivel a múltba tekintés ilyenkor némi gyógyírt nyújthat, s mert egy legenda visszatérése egyébként is kellően jó indok, vessük kicsit tekintetünket át az elmúlt huszonhat éven, és elevenítsük fel e szebb napokat is látott zenekar azon bizonyos szebb napjait.

Az 1986-os Los Angelesben valószínűleg olyan lehetett az extrém zene szerelmesének lenni, mint sivatagban egy pohár víz után áhítozni. A Slayer és a Dark Angel ugyan erről a környékről startolt, és persze már ekkoriban is léteztek a thrash határait feszegető csapatok, mint a későbbi death metal alapjait lefektető Possessed – Death – Morbid Angel hármas. Az óhazában pedig kicsivel később kisebb világégést okozott a Napalm Death, de ez az időszak egyben a glam rock fénykorát is jelentette, és a bikinis lányoktól hemzsegő kaliforniai környezet kiváló táptalajnak bizonyult a tupírozott hajú, magassarkúban pózoló nőcsábász bandák számára. Éppen ezért tűnne valószerűtlennek a feltételezés, hogy ebben a miliőben egy olyan zenekar szökkenhet szárba, amely aztán az egyik legszélsőségesebb zenei irányzat meghatározó jelenségévé válhatott. Pedig pontosan ez történt.

A Terrorizert, mint oly sok metal csapatot ekkortájt, tizenéves sihederek alapították. A szikrázóan kék kaliforniai égbolt alatt az akkoriban már egy kérészéletű zenekart megjárt Oscar Garcia rótta fáradhatatlanul az utcákat, hogy egy igazi együtteshez találjon társakat. Egy ilyen felderítő körútja során lett figyelmes egy másik kamasz srácra: „Emlékeztem Jesse-re, mivel gyakran láttam őt a környéken Iron Maidenes pólóban mászkálni. Egy nap, mikor megláttam, elmeséltem neki, hogy épp egy bandát próbálok összehozni, és megkérdeztem, tud-e zenélni. Erre ő azt válaszolta, hogy nem igazán, úgyhogy megtanítottam neki néhány akkordot." A mexikói születésű Jesus Ernesto Pintado Andrade, azaz Jesse Pintado olyannyira kiváló tanítványnak bizonyult, hogy később a grindcore műfaj egyik meghatározó gitárosává nőtte ki magát.

Garcia és Pintado között hamar kialakult az összhang, ami 1986-ban végül a Terrorizer megalapításához vezetett. Első közös csapatuk nevét a legendás Master legelső demójának egyik dala után választották, ekképp is nyilvánvalóvá téve zenei irányultságukat. Első basszusgitárosuk Alfred Estrada lett, a tagságot pedig egy Fish névre hallgató dobos egészítette ki. Estrada hatalmas baseballrajongó hírében állott, s kedvenc játékosa nyomán Garvey-nak kezdték el hívni. Fish igazi különc figura volt, ám ütősként hamar kiderült róla, hogy képtelen lépést tartani társai, legfőképp Garcia és Pintado zenei elképzeléseivel.

A két gitáros, köszönhetően az akkoriban fénykorát élő kazettacserélgetésnek, egyre vadabb zenéket fedezett fel magának. Jesse: „A Metallica és Slayer lemezek után nem volt megállás, egyre sötétebb és extrémebb zenék kezdtek érdekelni, amiket viszont lemezen nem léteztek. Az olyan bandáknak, mint a Death vagy a Master egyszerűen nem tudtad megvenni az albumaikat, mert nem is voltak nekik ilyesmik, csak demóik léteztek. A kíváncsiságunk a még szélsőségesebb, még agresszívabb zenék iránt vezetett el végül bennünket későbbi hatásainkhoz." Pintado szavaiból egy izgalmas, lehetőségekkel teli korszak képe bontakozik ki. Új irányzatok voltak kialakulóban, melyeknek hajtóereje a fiatalságot mindig jellemző belső tűz volt, a „még vadabb, még gyorsabb, még súlyosabb" gondolkodásmód, azaz a határok tágítása, sőt, időnként azoknak pimasz áttörése.

A csapat életében a fordulópontot az a sorsszerű felfedezés jelentette, amikor Pintado a heves kazettamásolás közben egy pályakezdő brit csapat demójába botlott. A Napalm Death anyag, amely végül a Scum egyik feleként híresült el, valóságos villámcsapásként érte Garciáékat. Tettvágytól égve, újdonságra éhesen a két zenésztárs olyasmit talált, amire mindig is várt. E sorsszerű útmutatásnak engedelmeskedve megindultak a születőben levő grindcore útján, lelkesedésüket azonban nem minden társuk osztotta maradéktalanul. Fish számára már a Slayer dalok eljátszása is komoly kihívást jelentett, képzelhetjük hát, milyen magasra szaladhatott a szemöldöke, amikor szembesülnie kellett Mick Harris játékával. Nem is meglepő, hogy Fish egy nap egyszerűen elfelejtett próbára menni, helyette inkább leugrott a tengerpartra sütkérezni. Társai számára ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy keríteniük kell valakit a helyükre, és ez a bizonyos valaki egy közös ismerős révén toppant a próbaterembe, méghozzá ugyanazon a napon.

A különösebb elméleti tudással nem rendelkező Pete Sandoval csak úgy behuppant Fish dobfelszerelése mögé, és egy rövid erődemonstrációt követően Pintado és Garcia gondolkodás nélkül felajánlották neki a megüresedett posztot. A csapat így egyre erősebbé vált, néhány demó is készült, és a rendszeres próbák után elérkezettnek látták az időt a színpadi megmérettetéshez is. A koncertlehetőség azonban nem várt nehézségekbe ütközött Los Angelesben egy olyan zenekar számára, mint a Terrorizer. „Egyáltalán nem játszottunk klubokban. Kerti partikon léptünk fel, mert nem voltunk hajlandóak részt venni a hollywoodi 'Fizess, hogy játszhass' bulikon. Na meg a Terrorizer túl gyors is volt a legtöbb metalos számára, viszont nem volt eléggé hardcore a punkoknak." A Pintado szavaiból áradó keserűség jól érzékelteti, milyen reménytelen helyzetben is volt akkortájt a banda. A fellépések terén ellehetetlenített zenekar apránként széthullott: Garvey a próbák helyett az utcai bandázást választotta, aminek börtön lett a vége, Sandoval pedig – megelégelve a tétlenséget – átnyergelt a komolyabb potenciállal rendelkező Morbid Angelhez. A Terrorizer pedig két évre mély álomba merült.

Aztán 1988-ben tört meg a jég, amikor is az Earache főnöke, Digby Pearson elhatározta, hogy felkarolja azokat a death és grindcore csapatokat, akik soha nem jutottak túl demós korszakukon. Így esett első választása a Terrorizerre. Hívása nyomán az akkor a Napalm Deathben játszó Jesse Pintado és a Morbid Angelben doboló Pete Sandoval ismét összeállt az eredeti énekes/gitáros Oscar Garciával, basszusgitárosnak pedig a Morbid Angelből ismert David Vincent ugrott be. Pintado így emlékszik vissza az eseményre: „Az Earache-et érdekelte a dolog, de nem volt valami nagy a költségvetésünk. Úgyhogy Oscarral felszálltunk egy buszra, és elutaztunk a floridai stúdióba, ahol a teljes Morbid Angel tagság is jelen volt. Néhány hétig lógtunk ott, de maga a felvétel és a keverés nagyjából három nap alatt lett kész."

A Scott Burns által a hírhedett Morrisoundban rögzített anyag a grindcore egyik alapkövét jelenti. A World Downfall mai füllel is megsemmisítő erejű sorscsapás, amelyből az az éhes, nyers vadság árad, aminek helyét később a hasonszőrű bandák jelentős hányadánál a kiszámított, megfáradt sablonosság vette át. Itt azonban még szinte kézzel tapintható a pusztítani akarás, ami miatt ez a felvétel mindmáig képes olyan frissnek hatni. A tizenhat dalos, harminchat perces albumon az azóta grind standardekké vált darabok, témák mellett (Storm Of Stress, Corporation Pull-In, Infestation) olyan dalok is megtalálhatóak, amik már a death metal felé mutatnak (Fear Of Napalm, Ripped To Shreds). Főként Pintado sötét tónusú témái, változatos játéka, valamint Sandoval dinamikus dobolása emeli ezt az alkotást mindmáig mérföldkővé a szélsőséges zenei palettán.

Óriási a túltermelés manapság grindcore téren, bizonyos szinten divatossá is vált az irányzat, ám a World Downfallt hallgatva mégis az lehet az ember érzése, hogy ha ma látna napvilágot, akkor is kiemelkedőnek ítélnénk meg, de hitelesnek mindenképp. Ez pedig olyan tulajdonság, ami csakis az igazi, időtlen klasszikusokra jellemző.