Shock!

Kevés olyan kitartó zenekar mozog odakint a nagyvilágban, mint a Testament. Karrierjük során átéltek nem egy kudarcot, bajtársak mentek, helyükre újak jöttek, aztán komoly egészségügyi problémákkal is szembe kellett nézniük, de végül mégis sikerült talpon maradniuk. Szívósságukat jól jellemzi, hogy a négyötödrészt klasszikus felállású zenekar idén már a jubileumi, tizedik nagylemezével jelentkezik, olybá tűnik tehát, hogy ez a csapat erősebb, mint valaha... Na, itt álljunk meg egy szóra! Volt ugyanis egy rövidke időszak, amikor a Testament olyan felállással próbált továbblépni, amilyet a jégkorongban all-star csapatnak szokás nevezni. Az ilyen kaliberű játékosoktól pedig csakis világklasszis teljesítményt várhatunk, és ennek megfelelően a gonosz évében megjelent The Gathering fél kézzel mosta fel a padlót a teljes thrash színtérrel.

A Testamentet az úgynevezett másodvonalas thrash nagyágyúk közé szokás sorolni, de ez ne tévesszen meg senkit, a kategorizálás ezúttal sem ér többet egy tucat marketinges menedzsernél. Persze a Berkeley-ből érkezett bandának is végig kellett vergődnie a tanulóidőszakon, de ahogy azt a zenekar fővezére, Eric Peterson gitáros is kijelentette, a csapatot 1983-ban egyetlen szimpla céllal hívta életre: metalt akart játszani. Unokatestvérével, az énekes/gitáros Derrick Ramirezzel szövetkezett ez ügyben, és első, igazi bandájukat The Legacynek neveztek el. Nem is nagyon vágytak másra, mint a nagy példaképek (Black Sabbath, Iron Maiden, Angelwitch, Saxon) által kitaposott ösvény tovább taposása, álmaik álma pedig egy európai koncertben öltött testet. A fennmaradó helyekre hamar megtalálták a társakat, de a későbbi korszakukra is oly jellemző tagcserék már ekkor elkezdődtek.

A klasszikusnak nevezett Chuck Billy – ének, Eric Peterson – gitár, Alex Skolnick – gitár, Greg Christian – basszusgitár és Louie Clemente – dob felállás összesen öt nagylemezt ért meg, amelyek közül nem egyre manapság thrash alapműként szokás hivatkozni. Az elődeinél jóval dallamosabb, 1992-es The Ritual bizonyult végül az alapfelállás utolsó lemezének, amiről Peterson így mesél: „A The Ritual idején kereskedelmileg még sikeresebbek akartunk lenni, a dobosunk, Louie pedig képtelen volt a gyorsabb témákat eljátszani. Ő olyasmi rockzenét akart csinálni, mint amilyen a The Cult is, ami rendben is van, de attól a ponttól kezdve megpróbáltunk minél távolabb kerülni a thrashtől, és erre megjelentek az olyan bandák, mint a Sepultura vagy a Pantera, akikre mi is hatással voltunk, és mégis ők hozták azt, amit mi is szerettünk volna. Úgyhogy miután Louie és Alex kiszálltak, mi bedurvultunk." A bedurvulás eredménye aztán a csapat addigi legkeményebb anyaga, a Low lett, amire a death metal színtér elismert gitárosa, James Murphy és a vérbeli thrash ütős John Tempesta kapott meghívást.

A lemez több okból is jelentős fordulópontot jelent a zenekar történetében. Chuck Billy a lemezen hallható Dog Faced Godsban vette elő első ízben hörgését, ami a későbbiekben aztán védjegyévé vált. Maga Chuck Billy ekképp fejtegette énekstílusának bővülését: „Először a Dog Faced Gods dalban hörögtem, amire aztán az interneten keresztül rengeteg pozitív visszajelzést kaptam, persze a régebbi rajongóinknak annyira már nem tetszett a dolog. Az azutáni lemezünkön, a Demonic-on Gene Hoglan dobolt, vagyis a dalok igen gyorsak és kemények. Ilyen anyaghoz pedig tökéletesen illett a death stílusú vokalizálás." Emellett pedig ez volt az utolsó Testament album, amely az Atlanticnél jött ki. A Low utáni időszak bizonyult a banda legnehezebb időszakának. Murphy és Tempesta a lemez megjelenése után távozott a csapatból, ám ezúttal már a régi harcostárs Greg Christian is velük tartott. Kiadójuk is ekkorra elégelte meg a csapat anyagi sikertelenségét és kiszámíthatatlanságát, és nemes egyszerűséggel dobta a romos zenekart. Az utolsó hírmondókként hátramaradt Peterson/Billy duó ekkoriban eljátszott a gondolattal, hogy Dog Faced Gods néven folytatják tovább, majd végül fel is oszlatták a Testamentet. Szerencsére egy hétnél tovább egyikük se bírta ki zene nélkül, így újult erővel álltak neki újjáépíteni egykor dicsőségesen magasodó várukat.

Burnt Offerings néven saját kiadót alapítottak, megjelentettek egy, még a Low-nál is szélsőségesebb anyagot Demonic címmel, közben pedig a két alaptag körül folyamatosan jöttek-mentek az emberek a stúdióban és a színpadokon egyaránt. Az 1998-as esztendőre azonban egy igazi tesztoszteron-kúrán átesett Testament emelkedett elő a ködből, komoly dolgokat sejtetve a jövőre nézve. Peterson: „A The Gathering James Murphyvel és Dave Lombardóval készült el. Nagyon különböző személyiségek voltak, de sikerült új életet hozniuk a zenekarba. Főként Dave Lombardo. Nagy Slayer rajongó vagyok, így amikor sikerült megnyernem azt az embert, aki a Reign In Bloodot is feldobolta, azt gondoltam, hé, itt van nekem a Dave Lombardo-dobgépezet, bármit el tudok vele játszatni, amit csak akarok... Na jó, bármit azért nem, de ő tényleg egy igazi fegyver. A lemez pedig remekül sikerült." És amikor Eric azt mondja, hogy a The Gathering remekül sikerült, nem túloz, sőt. A lemez pusztít.

Az album anyagát ezúttal is a két fővezér írta, irányvonal tekintetében az utóbbi két album keményebb világa keveredett az egészen korai, thrashes dolgaikkal, mindezt pedig jellegzetes testamentes dallamokkal fejelték meg. Nem is teketóriáznak sokat, különálló intró nélkül csapnak a közepébe a D.N.R.-ral, mely a csapat egyik legvadabb szerzeménye, mintegy három és fél percével fékevesztett fenevadként vágtat végig a hallgatón. A Down For Life érett darab, Lombardo húzós dobolására érkeznek Peterson és Murphy mogorva riffjei, és a dal remek szerkezete még a szóló hiányát is könnyedén elfeledteti. A Lombardóval közös korai jammelések egyikén született Eyes Of Wrath a Testament egyedi világát csillantja meg. Chuck védjegyszerű énektémái és melódiái bőven az egyik legerősebb thrash énekessé emelik őt, amiről persze a legtöbben nem hajlandóak tudomást venni betokosodott tévképzeteik miatt. Pedig nem kéne mást tenni, csupán meghallgatni a True Believer című dalt, amelyben Billy énekel és hörög, s közben olyan dallamokat hoz, amelyek tényleg csak rá jellemzőek. Hogy az indián vére teszi-e, nem tudom, de valamire nagyon ráérzett ez a széles hátú bölény.

Bár a lemez hemzseg a brutális daraboktól, a Legions Of The Dead még így is meglepően szilaj, és egyben a legrövidebb is a sorban. Billy szinte végig hörög, Lombardo duplázója darabokra szaggatja a lábdobot, a két gitáros Steve DiGiorgio basszusfenoménnel kiegészülve pedig átlépi a thrash szabta határokat, és átcsap tiszta death metalba. A kakukktojás albumnak számító The Ritual világát eleveníti fel az Allegiance, amellyel Billy pomo indián származásának kívánt emléket állítani. Mivel itt egy ízig-vérig erős lemezről beszélünk, még a vége felé is sorjáznak a kiemelkedő szerzemények: a Sewn Shut Eyes akár a Demonicon is elfért volna, a Fall Of Sipledome-ban pedig a lemez egyik legjobb gitárszólóját csodálhatjuk meg. Murphy és Peterson egyébként nagyjából fele-fele arányban osztoznak az album szólóin, és ezek a fickók bizony tudják, hogyan kell ilyesmit szélsőséges zenéhez kanyarintani. A lemez bizonyos verzióin még helyet kapott egy instrumentális szerzemény is, a Hammer Of The Gods, melyet James Murphy jegyez, és bár nem olyan szélvész vagy agresszív, mint az album többi része, mégis hangulatos és érdemes megismerkedni vele.

Megjelenése után a lemezt főleg az öreg kontinensen fogadták komoly lelkesedéssel, és sok helyen a csapat olyan klasszikusaihoz hasonlították, mint a Legacy, méltatva közben frissességét és alkut nem ismerő erejét. A pozitív visszajelzések ellenére azonban a csapatra ismét sötét felhők árnya borult. James Murphy agyában tumort diagnosztizáltak, de a kezelések szerencsére sikerrel jártak, 2001-ben azonban újabb rossz hír járta be a metal világát: Chuck mellkasában szintén daganatot találtak. A nagydarab indiánt azonban nem akármilyen fából faragták, és sikeresen le is győzte a gyilkos kórt. Peterson a The Gathering után beállt kényszerpihenőt a lehető legaktívabb módon próbálta elütni, és beindította saját black/thrash mellékprojektjét, a Dragonlordot, amely nagyon jól mutatja, pontosan kitől is származott a szélsőséges irányvonal a Testamentben. „Ez a kedvenc Testament lemezem, és nagyon sok rajongónk érez hasonlóan. Nagyon különleges anyag. Azért neveztük el The Gatheringnek, mert ez az album voltaképp nem más, mint gyökeresen különböző zenészek összejövetele. Hiszem, ezzel végre sikerült visszatennünk magunkat a térképre, és ismét népszerűek leszünk."

A csapat, ahogyan Eric Peterson is fogalmaz, ismét tényezővé vált a metal zenében. Új rajongókat is szereztek maguknak, mindebben pedig a The Gatheringnek elvitathatatlan szerepe volt, és máig etalonnak számít a thrash műfajban.