Shock!

A The Clash zeneileg a valaha volt legérdekesebb punkzenekar. Mondom ezt annak ellenére, hogy szerintem több gyenge lemezük van, mint jó, és nagyon sok mindenben nagyon sokszor estek át a ló túloldalára. De hát ez nem is igen történhetett volna másként egy olyan csapat esetében, amely olyannyira komolyan vette minden szabály és kötöttséget áthágását, hogy rapid módon lépett át a punk saját szabályrendszerén is. Már második lemezétől kezdve folyamatosan építette be zenéjébe az egyéb hatásokat, amely aztán a közmegegyezéses főművüknek tekinthető London Callingra odáig jutott, hogy kábé mindent felhasználtak, ami csak szembe jött: legyen az pop, hard rock, funk, jazz, reggae, ska, R&B, vagy éppen rockabilly. Zongora, szintetizátorok, szaxofon, szájharmonika, komplett fúvószenekar, az ő értelmezésükben mindez simán elfért egy punk lemezen, hiszen ők – legnagyobb kor- és pályatársukkal, a Sex Pistolsszal ellentétben – elsősorban zenében utaztak, nem káoszban.

A clash beszédes név: emberek, eszmék, érdekek, fegyverek, gépjárművek és mindenféle egyéb dolgok összeütközését jelenti, és a négyes ennél hatásosabb és figyelemfelkeltőbb nevet nem is találhatott volna magának, ami esetükben ráadásul hajszálpontosan világított rá a lényegre is. Mert míg a Pistols, és nyomában a gombamód szaporodó, tépetthajú követők igazából nem nagyon akartak semmit – persze a kötelezően előírt anarchián, romboláson, meg ilyesmiken kívül –, addig a Clashnek már a kezdetektől fogva nagyon is markáns politikai mondanivalója volt. Megmosolyogtatóan idealista módon ugyan, de hittek abban, hogy dalaikkal, üzeneteikkel át tudják alakítani koruk brit társadalmát, amely éppen a történelmi csúcsra járó munkanélküliséggel, a mind nagyobb elszegényedéssel és a növekvő bevándorló-ellenességgel nézett szembe. Amíg a Pistols leginkább nihilizmusról és unalomról beszélt, a The Clash forradalomról, lázadásról és alapvető változásokról énekelt, igazi nagyvárosi gerillák módjára. Ebben pedig Joe Strummernek, a punktörténelem egyik legszabálytalanabb figurájának jutott a főszerep.

Hősünk John Graham Mellor néven született Ankarában (!), angol-skót-örmény-zsidó felmenőkkel rendelkező, kifejezetten jómódú családban, ami – diplomata apjának hála – igen gyakran költözött, hol Egyiptomba, hol Mexikóba, hol Európába, majd vissza Afrikába. Ez utóbbit azonban már a kis John Graham nélkül tették, akit kilencévesen beírattak egy menő, bentlakásos londoni magániskolába („ahová gazdag szülők iratták gazdag hülyegyerekeiket, de hát addig sem voltak láb alatt"), hogy élete következő kilenc évét itt is töltse el úgy, hogy közben évente egyszer találkozott szüleivel. Az iskolát a kormányzat fizette, így a kisfiúban szépen egybe is forrt a sulival és ezzel a helyzettel szembeni gyűlölet a kormány utálatával. Pláne, amikor alig tizennyolc évesen őrá maradt a feladat, hogy öngyilkos bátyját, Davidet azonosítsa, pedig kábé ő volt az egyetlen családtagja, akivel szorosabb kapcsolatot ápolt, annak ellenére, hogy a bátyus szélsőjobbos nézeteket vallott, Joe pedig már ekkor megrögzött baloldali volt.

Ezután némi művészeti fősulis kanyar és alkalmi munkák tömkelege után (még sírásó is volt) következett a munkanélküli segély, az utcazenész lét, majd a pub rock bandák sora, amiből a legutolsó, a rockabilly/blues alapú zenében utazó The 101ers éppen kezdett volna némi nevet kikönyökölni magának, amikor is Joe elment megnézni a Sex Pistolst, és egy csapásra minden megváltozott. A 101ers-t már másnap feloszlatta, addig használt Woody becenevét az agresszív pengetési stílusára utaló Strummerre cserélte, és elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, punkot fog játszani. „Megláttam a Pistolst, és ez azonnal kiütött. Ott volt ez a négy fickó, és én pontosan ugyanúgy éreztem, mint ők. Ők se tudtak olyan nagyon zenélni. De egyszerűen úgy álltak hozzá, hogy na és! Ez soha azelőtt nem jutott eszembe. Mivel annyira egyedül voltam, nem volt, ami rávezethetett volna. Kiálltak, és azt mondták: »Ezek a mi dalaink, és kurvára leszarjuk, hogy tetszenek-e nektek, vagy sem. Akkor is elnyomjuk őket, ha utálni fogjátok!« Miután megláttam őket, már én is így álltam hozzá. Hihetetlennek találtam a Pistolst."

Történetünk másik főszereplője, a szintén keverék (walesi-orosz-zsidó) családból származó Michael Geoffrey Jones elvált szülők gyermeke, akit nagymamája nevel fel Dél-Londonban, egy jobbára bevándorlók és szegényebb rétegek által lakott negyedben. Mick már korán a zenélés mellett kötelezi el magát, egy darabig szintén művészeti suliba jár ugyan, ám már korán megpattan onnan, hogy városról-városra kísérje kedvelt bandáit, miközben érik benne az elhatározás: rockgitárosnak kell állni. Aztán ő is megnézi a Pistolst (úgy tűnik, egész London így tett akkoriban), és mind nagyobb energiát öl London SS elnevezésű, protopunk bandájába, ami igazából nem is nagyon létezik, sokkal inkább egyfajta különös átjáróházként funkcionál a másként gondolkodó muzsikosok számára. Kis érdekesség, hogy a London SS soraiba kért felvételt anno két későbbi The Clash tag (Paul Simonon és Terry Chimes) is, ám nem találtattak elég jónak, ellenben a tagság sorát erősítette az egészen fantasztikus művésznevű Rat Scabies, azaz Rühes Patkány is, aki később a The Damned alapembereként vált a punk kánon részévé.

A Keith Richards eltitkolt öccsének fizimiskájával bíró Mick Jonesban meglátja a potenciált Bernard Rhodes is, aki a Sex Pistolst felépítő (majd elpusztító) Malcolm McLarennek volt egykori üzlettársa és jóbarátja, aki szépen el is sajátította mentora módszereit. Arról, hogy hogyan sikerült neki „összeházasítania" Strummert és Jonest, többféle verzió is kering, én magam is ismerek vagy hármat, onnan kezdve, hogy a két fickó véletlenül egymás mögé állt be a munkanélküli segélyért várakozók sorában, odáig, hogy a nagy találkozás egy kocsmában zajlott le, ahol is Mr. Rhodes bemutatta őket egymásnak, és kijelentette, hogy akkor innentől fogva együtt fogtok dalokat írni. Strummer egyébként később úgy emlékezett a dologra, hogy Jones egy 101ers-koncert után ment oda hozzá, és a képébe vágta, hogy a zene nem tetszik neki, de az, ahogyan énekel, nagyon is. Mindegy, elég az hozzá, hogy Strummer csatlakozott Joneshoz és a korábban énekesként próbálkozó, majd basszusgitárra váltó, a banda harmadik oszlopát jelentő Paul Simononhoz, és ez a magas, erős, vöröshajú figura – ezt a meglepetést – szintén egykori művészsulis növendék volt. A csapathoz tartozott még a speed-fogyasztási szokásai miatt gyorsan kirúgásra ítélt Keith Levene és a bandába később vissza-visszatérő Terry Chimes is. (Mindkettejük későbbi sorsa igen érdekesen alakult: Levene Johnny Rotten oldalán megalapította és sikerre vitte a Public Image Ltd-et, Chimes pedig jóval később felbukkant a Hanoi Rocks, sőt, a Black Sabbath turnédobosaként is!)

A név Simonon javaslatára The Clashre változik, és megindul a banda gyors diadalmenete, ami leginkább a nagyszerű időzítésnek köszönhető. Alig egy hónappal Strummer belépése után, '76 júliusában már le is zajlik az első koncert (a Pistolsnak nyitnak, ki másnak), majd két hónapon keresztül nincs semmi, csak gyakorlás és dalírás. Szeptemberben persze már ők is ott nyomulnak a szcéna legnagyobb seregszemléjén, a 100 Club Punk Special fesztiválján (ahol egy Sid Vicious által eldobott sörösüveg szilánkjai fél szemére megvakítottak egy fiatal lányt), majd jött a Pistols valóban anarchiába torkolló Anarchy turnéja, és már ott is vagyunk, hogy az alig egy éve létező banda aláír egy nagy kiadóhoz, a CBS-hez, nem kevesebb mint százezer fontért! Persze, ez már abszolút az új idők új dalainak korszaka a szigetországban, a Sex Pistols farvizén felfutott csapatokért pedig ádáz versenyt folytatnak a kiadók, megszimatolva a hatalmas profit lehetőségét. Az alig harminc koncertet a háta mögött tudó banda lépését ennek ellenére kikezdik a rajongók, sőt, az újságírók is, köztük az egyébként a banda feltétlen rajongójának számító Mark P. – a stílus legfontosabb fanzine-jének, a Sniffin' Glue-nak a létrehozója és egyszemélyes szerkesztősége –, aki konkrétan úgy fogalmaz, hogy „a punk meghalt azon a napon, amikor a Clash aláírt a CBS-hez." A kontraktust később egyébként a zenekarokra rendkívül hátrányos szerződések iskolapéldájaként szokás emlegetni, a Clashnek az összegért cserébe saját magának kell állnia a stúdiózás, a turnézás és a technikai személyzet költségeit is.

Ennek ellenére nem lazult az iszonyatos tempó, önmagukról elnevezett első lemezük a Sex Pistols debütálását majd' fél évvel megelőzve, 1977. április 8-án jelent meg, rajta olyan emblematikus dalokkal, mint a Remote Control, a London's Burning, a Garageland, vagy éppen a Career Opportunities. Meg persze a banda himnuszának tekinthető White Riot, ami egy még tőlük is kimondottan forró témáról szólt, a London fekete és karibi lakosságának nagy éves ünnepét jelentő Notting Hill Karneválon 1976-ban történt zavargásokról, amikor is a rendőrség összecsapott a felvonulókkal, és azok egy részét véresre verték. Az esetet Mick Jones a lakása ablakából nézte végig, Strummer és Simonon pedig állítólag személyesen is részt vettek az incidensben.

Az 1977-es szigetországi közhangulatban persze egy ilyen kifejezetten nyers és agresszív zene a hozzá hasonlóan erőszakos és politikus mondanivalóval nyilván hatalmasat szólt, olyannyira, hogy a Clash helyből ott találta magát a mezőny legelején, közvetlenül Johnny Rottenék mögött. Sőt, miközben a nagy pályatárs '78 januárjában kidőlt a sorból, Strummerék újabb és újabb sikeres single kiadásokkal szórták meg a gyanútlan brit lakosságot (Complete Control, Clash City Rockers és (White Man) In Hammersmith Palais), ráadásul utóbbin már egyértelműen érződött az is, hogy a csapat keresi a kifelé vezető utat a három akkordos kis punk dalok dzsungeléből. A White Man ugyanis már legalább annyira volt reggae, mint punk, és ez hiába nem tetszett mindenkinek, a csapat vezető szerepe mind egyértelműbbé vált. Ebben a kezükre játszott az is, hogy a zenei nézeteltérések miatt kikerülő, Tory Crimesnak becézett Terry Chimes helyére beül az a Nicky „Topper" Headon, aki sok-sok pályatársával ellentétben valóban jól tudott dobolni (tanult is), emellett ráadásul gitározott, basszusozott, sőt zongorázott is. A becenevét egy képregényfiguráról elnyerő Topper amúgy néhány hétig szintén játszott anno a London SS-ben, sőt, éppen azért jelentkezett a Clash hirdetésére, mert a képen felismerte egykori társát, Mick Jonest. A korabeli Londonban egyébiránt nem igazán hemzseghettek a kimagasló tehetségű dobosok, mivel Strummer és Jones későbbi visszaemlékezéseik alkalmával úgy nyilatkoztak, hogy kétszázötig (!) számolták a meghallgatott és elutasított dobosokat, míg végül rátaláltak Topperre.

Második lemezük, a '78 novemberében kiadott, igencsak beszédes című Give 'Em Enough Rope tovább növelte ázsiójukat, noha a banda tetszését nem nyerte el egyértelműen az, hogy a kiadó egy fokkal fésültebb, polírozottabb hangzást kényszerített rájuk. Ez persze szövegileg nem állt, hiszen az olyan számcímek, mint a Tommy Gun, az English Civil War, vagy a Guns On The Roof magukért beszéltek. Valószínűleg éppen a könnyedebb zenének és hangzásképnek hála, a lemez a brit listák második helyén nyitott, és most már a CBS amerikai részlege is úgy ítélte meg, hogy érdemes lehet kiadni a tengerentúlon is az albumot. (A debütáló lemez ugyanis egészen 1979-ig nem jelent meg az Államokban, és akkor is csak átvariált számsorrenddel, igaz, kicsivel hosszabb változatban.)

Néhányan nehezményezték ugyan a lemez mainstream felé kacsingatását, pláne azt, hogy mi a fenét keres zongora és szaxofon egy punk lemezen, de a Clash sosem hallgatott másokra, hanem ment konokul előre a maga útján. Ez az út pedig ekkor az USA-ba vezette őket, Rhodes és a kiadó ugyanis úgy ítélte meg, hogy a voltaképpen jól fogyó, ám hatalmasat azért nem robbantó lemezt egy szépen alapozó jenki turnéval lehetne meglökni. És ez a túra fordulópontot jelentett a Clash életében. Amerika, ami a Sex Pistolst szó szerint felfalta, a The Clashből új csapatot kreált, egy olyat, ami már nem csak flörtölt a reggae-vel, a ska-val meg a dubbal, hanem végérvényesen a zenéje részévé tette őket. Mint ahogy a rock and rollt, a rhythm and bluest és a rockabillyt is, ami nem is csoda, hiszen Amerikában elsődlegesen pontosan ilyen előadókkal játszottak, kiemelve közülük azt a Bo Diddley-t, aki a műfaj nagy öregje volt, és már a rock and roll születésénél is ott bábáskodott, és aki kimondottan jó kapcsoltba került az angol srácokkal, különösen Topperrel, akit még saját bandájába is meginvitált.

A csapat hazatérve elhatározza, hogy kicsit pihenőre küldik a mind inkább fejükre növő, és mindenbe beleugatni kívánó menedzserüket, így aztán elvonulnak a mindeddig bázisukat jelentő Camdenből a Vanilla Studiosba. Itt kezdődtek meg 1979 közepétől a próbák, senkitől sem zavartatva, a zenekar ugyanis még saját haverjait sem engedte a stúdió közelébe, tartva azok reakciójától, ha meghallanák, hogy a készülő anyag mennyire messzire került már a kezdeti idők punk világától, és mennyire sokszínű anyagot tartalmaz. A munkálatok egy hasonszőrű bandától némileg meglepő módon igencsak feszes menetrend szerint zajlottak: napközben dalszerzés és próbák, délután egy levezető, tagok közti focimeccs, némi laza sörözés, majd este újabb próbák hajnalig. Meg is lett az eredmény: az év augusztusára húsznál is több daluk állt készen a felvételre. A szokásostól egy fokkal kevésbé politikus, ám továbbra is társadalmi-szociális problémákkal, egyenlőtlenségekkel, bűnözéssel, droghasználattal és olykor a szexszel kapcsolatos szövegek persze ezúttal is kizárólag Strummertől jöttek, helyenként szarkasztikus humorát is felvillantva. A zenéért továbbra is „a punk Lennon/McCartney-ja", azaz a Jones / Strummer szerzőpáros felelt, egy dalt, az ikonikus The Guns Of Brixtont azonban Simonon is hozott, aki olyannyira magáénak érezte a dolgot, hogy az a lemezre is az ő „énekével" került fel.

Az 1979. december 14. napján megjelent lemezen aztán tényleg volt minden, mint a legjobb kuplerájban, élén a későbbi címadó régebbi punk dolgokra visszakacsintó, nyers szögletességével, Strummer olykor ugatásba torkolló énekével, és egy olyan szöveggel, ami minden korábbinál komorabbnak tűnt. A dal maga egy apokaliptikus, nukleáris katasztrófa utáni helyzetet fest le, apropóját pedig a néhány hónappal korábbi, Three Mile Islanden történt incidens adta, amikor is az atomerőmű reaktora túlforrósodott, igaz, ekkor még sikerült elkerülni a katasztrófát - nem úgy, mint hét évvel később Csernobilban. Nem véletlen a „London jelentkezik" szöveg állandó ismételgetése sem, a BBC műsora ezzel a szignállal jelentkezett be a második világháború alatt, a dal vége pedig az SOS morzejelbe torkollik. És ez csak a legelső dal a tizenkilenc közül, a csapat kiugró termelékenysége ugyanis odavezetett, hogy a London Calling végül dupla anyag lett (igaz, tipikus clashes gesztusként csak egy szimpla áráért árulták).

A Brand New Cadillac egy ősrégi rock'n'roll-dal feldolgozása, ezzel együtt is az anyag egyik legenergikusabb tétele, olyannyira, hogy a csapat már-már rituálisan ezzel kezdett minden egyes próbát, hogy úgymond hangulatba kerüljenek. A Jimmy Jazz egy alvilági történet, amiben a címben megjelölt zenei stílus is megjelenik, a Hateful egy punkosabb darab, míg a Jones és Strummer által duettben énekelt Rudie Can't Fail az első korong legérdekesebb tétele a generációs különbségekről és a rude boyokról (ami eredetileg a fiatal jamaikai zenészek és rajongóik, később valamennyi szimpatizáns összefoglaló elnevezése volt) egy erősen ska hatású muzsikával, és kiugróan jó ritmusú fúvós szekcióval.

A részben spanyol szövegű Spanish Bombsban a zene latinos könnyedsége markáns ellentétben áll az egyre balosabbá váló Strummer spanyol polgárháborúról szóló soraival, a The Right Profile ismét egy fúvósokra is építő nyers kavalkád, a Lost In The Supermarket pedig a fogyasztói társadalom alá temetett kisember szemszögéből mutatja be a világot – az általánostól eltérően (a banda fő énekese ugye Strummer volt) ezúttal Mick énekével. Az első lemez végére két nagyon erős dal került: a pattogós Clampdown a mindent és mindenkit bedaráló államszervezetről és társadalmi elvárásokról szól (nem csoda, hogy előszeretettel dolgozták fel később olyanok is, mint a Rage Against The Machine), valamint Simonon már említett The Guns Of Brixtonja, a paranoiások himnusza, azzal a témával, amiről egyes kritikusok – némileg túlzón – azt írták, hogy a legjobb basszusfutam, amit fehér ember valaha lemezre vett.

A második lemez egy fokkal talán gyengébb ugyan, de erre is felkerültek olyan remeklések, mint a The Rulers-feldolgozás, az echte ska Wrong 'Em Boyo, a korábbi rockgenerációnak beszólogató Death Or Glory, vagy a zongorás-monumentális The Card Cheat, ami teljes csapatmunkában készült el. A negyedik lemezoldalon elfekvő, egy fokkal szürkébb (Lover's Rock), vagy éppen könnyedebb (Four Horsemen, I'm Not Down) dalok sorát a Revolution Rock töri majd meg, a London Calling talán programadónak is tekinthető, majd hatperces darabja, ami voltaképpen egy Danny Ray feldolgozás, igaz, jócskán átírt-áthangszerelt formában. A prímet itt is a fúvósszekció viszi, meg persze Strummer szokásosan túlfűtött éneke, amiben felidézi az Anarchy turné egyes állomásain történt rendbontásokat, amikor is a mélyen tisztelt publikum kitépte helyéből a székeket, és nemes egyszerűséggel szétkapta a helyet, és amivel hite szerint megágyaz egy új zenei forradalomnak. Igazság szerint ez is zárta volna le az egyórás játékidejű albumot, ha az utolsó utáni pillanatban – de annyira ám, hogy a borítón például nem is szerepel, mivel addigra azt már leadták a nyomdában – nem esik be a Train In Vain, a maga poposan játékos dallamaival és Jones könnyed énekével. Ironikus módon ez a csapat által annyira nagyon nem kedvelt tétel lett a lemez igazi slágere, az Államokban még a kislemezek 30-as listájára is felkerült.

A London Calling szép nagyot durrant tehát (hogy mást ne mondjak, ez volt az első lemez, amelyre az angol rocksajtó elkezdte használni a post punk terminust), amihez nagyban hozzájárult az addig inkább R&B-vonalon nagy név Guy Stevens által kreált, kellően nyers, ugyanakkor tiszta és szükség esetén telt hangzás is. Az igencsak sajátos eszközeiről elhíresült, nagyon komoly alkohol- és drogproblémákkal küzdő (másfél év múlva heroin-túladagolásban el is hunyó) Stevenstől sokan óvták a bandát, de a Clashsel természetesen ebben a kérdésben sem lehetett vitázni. Mint ahogy abban sem, hogy a borítón mind tipográfiában, mind pedig a kép dinamikájában megidézzék Elvis Presley debütáló korongjának borítóját, mintegy jelezve, hogy ők azért jöttek, hogy véget vessenek annak a zenei kornak, ami Elvis színre lépésével vette kezdetét. A fronton egyébként Pennie Smith fényképésznő később elismerések tömkelegét bezsebelő képe látható, amin Paul Simonon éppen szétveri Fender Precision Bass gitárját a New York-i Palladium színpadán '79 szeptemberében. „Nem volt megrendezett eset. Egyszerűen, amikor azt láttam, hogy a szervezők és a biztonságiak nem engedik meg a kölyköknek, hogy felkeljenek a székeikből, elborult az agyam. Egyébként nagyon szerettem azt a gitárt, semmi baj nem volt vele", nyilatkozta később Paul.

A The Clash harmadik lemezét szokás a banda életműve csúcsának is tekinteni (én is így vélekedem), ami ugyan nem a legsikeresebb anyaguk, de azért csak elkelt világszerte 5 millió példányban, az Egyesült Államokban pedig platina státuszba került, és általában ott figyel minden „Akárhány lemez, amit hallanod kell, mielőtt meghalsz"-listán. Felszabadító hatása abban is megmutatkozott, hogy a Clash tényleg elhitte magáról, hogy bármit megtehet, és a soron következő, ezúttal már tripla, harminchat dalos (!!) Sandinista! lemezükre tényleg megpróbáltak mindent rápakolni – talán túl sokat is. Ekkor kezdődött meg az a lejtmenet, amit az 1982-es Combat Rock hihetetlen sikere még fékezni tudott – rajta minden idők két legsikeresebb Clash-dalával, a Rock The Casbah-val és a Should I Stay Or Should I Góval –, de ez már a klasszikus felállás hattyúdalát jelentette. Topper Headon eddigre már olyan szintű heroinistává vált, ami társainak egyszerűen tolerálhatatlan volt (nem is csoda, Topper ekkoriban a koncertek közben is folyamatosan szippantott, hogy egyáltalán bírja tartani a tempót), és a Combat Rock felvételi után nem sokkal kitették a szűrét a bandából. (Ironikus módon a csapat legnépszerűbb dala éppen a dobostól származott, de annak klipjében már nem is ő szerepelt, hanem elődje/utódja, Terry Chimes.)

A Clash eddigre azonban már végképp óriási távolságokra került korai önmagától, és a popos/new wave-es stílus már őket sem tette maradéktalanul boldoggá, így aztán működésüket olyan epizódok tarkították, mint amikor a Combat Rock turné előestéjén Strummer egyszerűen vagy egy hónapra eltűnt, és senki nem tudott holléte felől semmit (állítólag Párizsban volt, ahol lefutotta a maratont), és amikor előkerült, irokéz frizurát viselt. 1983 szeptemberében aztán Strummer és Simonon meghozta élete legnehezebb (és talán legrosszabb) döntését: kirúgták a mind inkább a szintetizátorok és a hip-hop felé forduló Mick Jonest. „Az utolsó időkben mindent megtettem azért, hogy megmutassam, én vagyok a The Clash, és nem Mick. Életem legnagyobb hibája volt. A Clasht négyünk kölcsönhatása jelentette, ezért aztán igazából nem is akkor lett vége a dolognak, amikor Mick elment, hanem amikor Toppert kirúgtuk", így Strummer. És ezzel valóban vége is volt a dalnak, még ha a két megmaradt őstag, Strummer és Simonon új tagokkal „,megerősödve" ki is adott még egy lemezt, a Cut The Crapet, de erre a szörnyűségre ne is nagyon vesztegessünk szót, legyen elég annyi, hogy utólag mind Joe, mind pedig Paul megtagadták a lemezt, megpróbálva azt (jogosan, vagy jogtalanul, ki tudja?) Rhodes menedzser nyakába varrni.

A csapat széthullása után Jones majd tizenöt éven keresztül vitte a Big Audio Dynamite-ot (többször Strummer szövegírói segédletével!), Simonon a Havana 3amet, Topper pedig sajnos jó mélyre lesüllyedt, sikertelen zenei kísérleteit követően dílerként foglalatoskodott, majd jó másfél évre a rácsok mögé is került gondatlanságból elkövetett emberölésért (egyik vevőjének szennyezett heroint adott el). Leginkább szem előtt a szép lassan hamisítatlan punk ikonná váló Strummer maradt, aki sok mindennel próbálkozott: szerzett filmzenét (Sid és Nancy, Walker, Straight To Hell), írt másoknak dal(szövegeke)t, színészkedett (például Jim Jarmusch Mystery Trainjében), dolgozott rádiós és tévés műsorvezetőként, írt cikkeket és könyvet, de egy rövid ideig még a The Pogues tagja is volt, miután megváltak Shane McGowantől, de összehozott egy új bandát is The Mescaleros néven.

Örök szerelme persze neki is a Clash maradt, amellyel kapcsolatban többször is felröppentek az újraegyesülésről szóló pletykák. Legutóbb akkor, amikor 2002 novemberében híre ment, hogy a banda ott lesz a Rock And Roll Hall Of Fame jelöltjei között, és Simonon kivételével valamennyien benne is voltak a dologban (Paul a rajongókkal szembeni szégyenletes pénzlenyúlásnak tartotta a dolgot), azzal az egy feltétellel, hogy a reunion csak akkor mehet végbe, ha bekerülnek a Hírességek Csarnokába. Néhány hónappal később valóban beiktatták őket, az összeborulás azonban egyetlen apró okból mégsem jöhetett létre: Joe Strummer 2002 decemberében, alig ötvenévesen, szívinfarktus következtében itt hagyta ezt az általa oly sokszor ostorozott világot.