Shock!

Ha egy lemezről egy komplett stílusirányzat kapta a nevét, az alighanem önmagáért beszél. Még akkor is, ha a szóban forgó albumot egy olyan zenekar követte el, amelynek tulajdonképpeni fénykora mindössze néhány évig tartott, ennek során – részben kényszerből – félamatőr módon működtek, saját árnyékukat pedig limitált zenészi adottságaik miatt nem igazán tudták átugrani, holott pont ahhoz lett volna rá szükség, hogy tartsák a lépést saját követőikkel. Mindez ma már persze a múlt ködébe vész, a lényeg annyi, hogy a Venom második albuma, a ma harmincöt éve megjelent Black Metal a '80-as évek elejének egyik legfontosabb underground alapvetése.

A Venom 1981 decemberében kiadott első lemeze, a Welcome To Hell kétségtelenül valami egészen újszerűt hozott a metalba. A brit heavy metal új hullámának tetőpontján felbukkant newcastle-i trió kora legbrutálisabb, legdurvább csapataként híresült el, amelyben természetesen sátáni szövegviláguk és látványelemeik is perdöntő szerepet játszottak: Conrad „Cronos" Lant énekes/basszer, Jeff „Mantas" Dunn gitáros és Anthony „Abaddon" Bray dobos még a Motörheaden is túltettek agresszió tekintetében, az ekkori színtérről gyakorlatilag egyedüliként.

Ugyan a csapat igen gyorsan odasorolt a NWOBHM-mozgalom ha nem is élvonalába, de mindenképpen a fontos nevek közé, valójában sosem passzoltak egyik skatulyába sem. Mantas: „Nem éreztünk túl sok rokonságot a '80-as évek elejének többi zenekarával, márpedig akkoriban minden zenét heavy metalnak hívtak, amit hosszú hajú zenészek játszottak gitárokon. Mi azonban mindenhonnan kilógtunk: imádtuk a Judas Priestet, a KISS-t, a Motörheadet, de mindegyiknél gyorsabbak, hangosabbak, súlyosabbak voltunk. Éppen azért kezdtük el magunkra használni a black metal megnevezést, hogy megkülönböztessük magunkat másoktól." Cronos: „A magam részéről soha nem akartam volna olyan csapatban zenélni, mint az Iron Maiden vagy a Saxon, nem akartam kommersz hangzást, vagy olyat, ami bárki másra is hasonlít. Olyan zenét szerettünk volna alkotni, amely megijeszti az embereket. És sikerrel is jártunk."

Nem igazán állnak rendelkezésre komolyan vehető kimutatások azt illetően, mennyi fogyott az első Venom-lemezből, de bizonyosan sok, mert a trió hónapok leforgása alatt vált ismertté az undergroundban. A Neat Records által gondozott, amatőr hangzású, amatőr módon feljátszott Welcome To Hell megfogta a beavatottak képzeletét. A cég kis átgenerálozást követően tulajdonképpen a csapat demóit dobta piacra, a címadó dal, a Poison, a Witching Hour, a Bloodlust, az In League With Satan és társaik semmiképpen sem jelentettek kifinomult zenei élményt, viszont az őket fűtő tűz lazán pótolta a profizmust – ilyesmit korábban tényleg senki sem játszott még ebben a formában, noha előképei természetesen a Venomnak is voltak a Black Sabbathtól a KISS-en át egészen a brit punkbandákig. Abaddon: „Rengeteg csapat gyakorolt ránk hatást. Mindannyian szerettük a Black Sabbathot, a KISS-t, a Motörheadet, a Judas Priestet. A KISS-ben elsősorban a látványos színpadi show fogott meg, a zene lehetett volna keményebb is. A Black Sabbathnál a sötét image, a Motörheadnél pedig a brutális hangerő és a nyers megközelítés volt szimpatikus. Mindenkitől tanultunk valamit. Valami olyasmit szerettünk volna létrehozni, amivel előttünk még senki sem próbálkozott. Hangosabbak, vadabbak, gyorsabbak akartunk lenni mindenkinél. Sokkolni akartuk az embereket, fel akartunk rúgni minden szabályt. Teljesen új dolgot persze mi sem találtunk fel, de jóval szélsőségesebbek voltunk a többi zenekarnál."

Ez a fajta szélsőségesség egyébként bizonyos korlátokat is vont a trió köré: még a metalszíntéren sem igazán fogta mindenki, hogy mitől is jók ezek a primitív felépítésű, mogorva, agresszív durvulatok. Cronos: „Amikor a Welcome To Hell megjelent, csupán annyi volt a probléma, hogy az emberek nem értették a Venomot. Sokan csak lestek, hogy mi ez a borzalom. Az a vicc, hogy a médiában dolgozók sokkal jobban felfogták, miről szól a dolog, mint például a lemezkiadók. A Welcome To Hell az összes magazinban öt csillagot kapott, az újságírók pedig azt harsogták, hogy ez a legeredetibb dolog, amit valaha hallottak." Mások pedig azt, hogy soha az életben nem hallottak még ennyire ízléstelen, gusztustalan és erkölcstelen csapatot. A Venom nagyon gyorsan kivívta szövegvilágával a konzervatívabb körök és a vallási felekezetek haragját. Cronos: „A Black Sabbath olyanokat énekelt, hogy Oh no, please God help me – azért könyörögtek, hogy Isten védje meg őket a Sátántól. Mi eközben pont ennek az ellenkezőjét mondtuk: a Sátán a cimborám, együtt piálok, együtt mulatok vele, és a saját oldalamon akarom tudni őt. Valami rémálomszerűt, valami tényleg rút dolgot akartunk megteremteni." Mantas: „A Venom az ördögről énekelt, de nem mi voltunk az elsők, hiszen ott volt előttünk a Black Sabbath. És nem is ők kezdték, hiszen már jóval előttük is ott voltak ezek az arcok, akik ültek a tornácon egy gitárral, és nyomták a bluest az ördögről. Nincs új a nap alatt: a metal a bluesból ered, mint ahogy minden pentaton skálákra, hármashangzatokra épülő muzsika."

Mindez természetesen nem jelentette azt, hogy a zenekar tagjai valóban Lucifert imádták volna. Cronos: „Sosem mondtuk, hogy fanatikus sátánisták vagyunk. Mindannyian érdeklődtünk a sötét dolgok iránt, és arra a durva muzsikára nem is lehetett másmilyen szövegeket írni, mint amilyenekkel mi előrukkoltunk. Szerintem az egész keresztény világ szörnyű képmutatásból áll. Nevetséges, ahogy mindenkinek ott lóg a nyakában a feszület, holott még az életben nem láttak templomot. Persze mindenki azt csinál, amit akar. Én úgy vélem, hogy a templomjáró embereknek valami hiányzik az életükből, amit ott szeretnének pótolni, és ahelyett, hogy megtalálnák a céljaikat, tovább butíttatják magukat. Hol van az az isten, aki megengedi, hogy ennyi szörnyűség történjen ebben a világban? Háborúk, éhínség, bűnözés... Hol ez az isten? A pokolba vele!"

A csapat hangszereseinek korlátozott képességei már ebben a korai érában is közhelyszámba mentek, különös tekintettel Abaddonra. Mindezzel természetesen a zenekar is tisztában volt, de nem csináltak belőle különösebb problémát. Cronos: „A Welcome To Hell nagyon alapvető stílusa miatt gyorsan elterjedt rólunk, hogy egyáltalán nem tudunk játszani a hangszereinken, mi pedig igyekeztünk megfelelni ezeknek a híreszteléseknek. Akkoriban néha akár ötven interjút is adtunk egymás után, és itt-ott simán mondtunk olyanokat, hogy egy hangot sem vagyunk képesek lefogni, teljesen szarok vagyunk. Másnak meg azt mondtuk, hogy természetesen mind klasszikus képzettségű virtuózok, zsenik vagyunk, akár Beethoven Ötödik szimfóniáját is simán lenyomom. Igazából csak szórakoztunk, hogy megtörjük a monotóniát, és ne mindig ugyanazt válaszoljuk ugyanazokra a kérdésekre. Közben persze egy csomóan tényleg elhitték, hogy képtelenek vagyunk helyesen lefogni egy hangot is, de ez persze nem fedte a valóságot. Én lennék az első, aki elismerem, hogy Abaddon nem nagyon tudta tartani a ritmust, de hát később a Metallicánál is pontosan ugyanez volt a helyzet. Mindenki tisztában van vele, hogy dobol Lars Ulrich... Számít ez? Hátráltatta őket bármiben is? Nem. Abból főzöl, amid van. Mi is így tettünk."

A csapat a Welcome To Hell sikerét követően gyorsan nekilátott második nagylemezének, amelyet ismét otthon, Newcastle-ben rögzítettek, méghozzá megint Keith Nichol producerkedése mellett. A már címében is beszédes Black Metal végül 1982. november 1-jén került a boltokba szintén a Neat gondozásában. Cronos: „Mi jöttünk elő először ezzel az elnevezéssel, mert tisztában voltunk vele, hogy mennyire különbözött mindentől a zenénk. Nem tudtuk ráfogni, hogy mi csak rockzenét játszunk, mert ez nagyon nem az volt. Ugyan rá lehetett volna sütni előre, hogy valamiféle rockzene, de amikor az emberek meghallgatták a lemezeinket, nem tudták hova tenni a dolgot. Nem lehetett egyfajta címkét ráhúzni, hiszen a punktól kezdve mindenből volt benne egy kevés, és ezért találtuk ki az elnevezéseket. Mindebből az következett, hogy különböző stílusú dalok keletkeztek, az egyik thrash, a másik power metal, death metal vagy speed metal. De összességében black metalnak hívtuk az egészet, a többi címke meg csak az egyes dalokat jelölte."

Mint említettem, a Welcome To Hell Cronos visszaemlékezései szerint valójában demófelvételek gyűjteménye volt, így nem igazán meglepő, hogy a Black Metal lényegesen jobban szólalt meg nála. Persze túlpolírozottságot ez sem jelentett: a zenekar hét nap alatt rögzítette az anyagot, mert a Neat egyszerűen nem biztosított nekik több pénzt a munkára, ami egyébként roppantul frusztrálta a tagokat. Különösen igaz ez Cronosra, aki a Venom mellett kisebb stúdiós munkákat is vállalt, sőt, A&R-osként a kiadót is segítette újabb és újabb tehetségek felkutatásában. Vagyis volt rálátása a színtérre, és pontosan tudta, mennyivel komolyabb potenciál rejlik a Venomban, mint a korabeli bandák többségében. Mégis keményebben kellett megharcolniuk mindenért a kortársak többségénél: a csapat gyorsan kialakult notórius hírneve miatt még számos próbateremből is kitiltották őket Newcastle környékén. Valahol vicces, de a banda korábban rövid ideig még egy templomban is próbált, mert egyedül az egyházi létesítményt tudták kibérelni.

És hogy milyen maga a lemez? Annyira gyorsan történt minden, hogy zeneileg igazából nincsenek lényeges eltérések a Welcome To Hellhez képest, de összességében azért mindenképpen ez az erősebb a kettő közül – még úgy is, hogy igazából együvé tartoznak, nem szívesen választom külön őket. Mai füllel nyilván nem azt értjük black metal alatt, ami itt hallható, de a '80-as évek legelején tényleg, szó szerint senki sem játszott annyira durván, mint a Venom. A nyitó címadó durva repesztése a kiállásokkal, rajtuk Cronos „Lay down your soul to the gods rock'n'roll" bömbölésével együtt jól megadja az alaphangulatot a továbbiakhoz, és itt hívnám fel a figyelmet arra, Mantas már itt is mennyire jellegzetesen fűzte a témákat. Igen, amatőr módon puffognak a dobok, és nem igazán dörrennek nagyot a gitárok sem, mégis sodró a dolog lendülete.

A To Hell And Back visszavesz a tempóból, 2017-es standardek szerint ez is inkább amolyan békebeli, old school heavy rock Abaddon imádnivaló bárdolatlanságával – az album elválaszthatatlan része, de nem tartom csúcspontnak, a Buried Alive akkor már sokkal jobb. Utóbbi egy lassabb, atmoszférikusabb, kimondottan kísérteties dal, ahol a trió még a maga primitív eszközeivel is igen hatásos atmoszférát teremt, amire a vele egybefolyó Raise The Dead begyorsulása csak (...) rádob még egy lapáttal. Mantas magához képest kimondottan sok szólisztikus résszel színesít ebben a két dalban, amelyek egyszerűségükben amúgy nem szólnak rosszul, sőt, még Cronos jellegzetes, rekedtes-acsarkodó kántálása is passzol a hangulatosabb témákhoz.

A Teacher's Pet csörömpölős metal'n'rollja inkább kordokumentum, mintsem alapdal, ahol a „Teacher caught me masturbating underneath the desk" felütés helyből elárulja, mire számíthatunk a folytatásban. A szöveg itt kábé a legbénább Kovi-alkotások jeleneteinek forgatókönyvét mondja fel, ráadásul valamilyen furcsa indíttatásból ez a lemez leghosszabb száma is a maga 4.46-os játékidejével. Viccesnek mondjuk vicces, ez tény, és elég jól lejön belőle, hogy a Venom messze nem vette magát olyan komolyan, mint sokan hitték róluk annak idején... De a régi B-oldalt indító Leave Me In Hell dekadens, lánccsörgető zúzdája akkor már sokkal erősebb, ez itt bizony száz százalékos Venom, maga a megtestesült átmenet a heavy metal és a belőle ekkortájt kifejlődő durvább irányzatok között. És ismét érdemes megfigyelni, mennyire működőképes a lassabbra vett, rövid kis szólócska benne. Semmit sem bonyolítottak túl, nem is lettek volna rá képesek, de amit csináltak, az működött, ott volt benne az a bizonyos szikra.

A Sacrifice nagyjából ugyanez a vonal, a Heaven's On Fire pedig még tovább fokozza a tempót. Ezekben a dalokban – főleg utóbbiban – tényleg a napnál is világosabb, mennyit tanult a Venomtól az összes korai thrasher a Metallicától a Slayeren át az Exodusig. A Countess Bathory pedig alighanem az egész lemez legerősebb pillanatait hozza: itt ugyan visszafogottabb a tempó, az előadásmód azonban megmarad mániákusnak, és egyből be is ragad a fülbe Cronos dallamtalan „Countess Baaathoooryyyy" kiabálása. A Don't Burn The Witchben elővillantott gyilkos riffekkel sem nagyon lehet vitába szállni, simán ott figyel a korai Venom legerősebb pillanatai között, hiába emlegetik ma már kevesebbet, mint némely másik nótát ebből az érából. A végére meg már csak egy előzetes marad a következő lemezen kibontott nagyeposzhoz, az At War With Satanhez – ebből még nem nagyon derült ki, miben is lesz roppant merész a szóban forgó szám.

A Black Metal nem került fel az eladási listákra, de azonnal nagy feltűnést keltett az undergroundban, és innentől kezdve a Venomot nem igazán lehetett megállítani. A zenekar a temérdek hazai fellépést követően, 1983 áprilisában pár keleti és nyugati koncerten végre a tengerentúlon is bemutatkozhatott, méghozzá az első lemezre készülő Metallica előzenekaroskodása mellett: ekkor már ott nyüzsögtek a nyomukban azok a követők, akik rengeteget tanultak a Welcome To Hellről és a Black Metalról. Cronosék ekkortájt egyébként tudatosan is rágyúrtak a black metal elnevezésre, méghozzá a frontember szerint alapos okkal: „Úgy 1983 táján el is utasítottuk a heavy metal besorolást, ugyanis akkortájt olyan előadók szerepeltek a metallistákon, mint Michael kibaszott Jackson, és csak azért, mert az egyik dalában Eddie Van Halen szólózott! Erre mi kijelentettük, hogy amennyiben Jackson a heavy metal listán lehet, a Venom nem heavy metal, akkor inkább black metal vagyunk."

A Venom farvizén – is – felfutó thrashbandák megjelenése azonban hosszabb távon olyan versenyhelyzetet teremtett, amelyből Cronosék nem tudtak jól kijönni. A Neat kiadónak egyszerűen nem voltak meg a megfelelő lehetőségei ahhoz, hogy a kellő szinten promotálja a csapatot, ráadásul több frissen megjelent album – így például a Kill 'Em All vagy a Show No Mercy – fényében sokak számára a newcastle-iek már nem is tűntek annyira izgalmasnak. A Metallica 1984 tavaszán a Venom előzenekaraként játszott először Európában, de a korabeli beszámolók szerint James Hetfieldék igazából könnyedén lemosták a színről a briteket a bulikon. Az év áprilisában kiadott harmadik lemez, az At War With Satan ugyan jól sikerült, de az első két anyaggal összességében azért nem kelt versenyre. A húszperces címadó eposz talán kicsit nagyobb falatnak bizonyult, mint amekkorát a Venom az akkori kvalitásaival le tudott volna nyelni, bár a dolog bátorságát azért persze így is muszáj díjazni.

A népszerűség hanyatlása a csapat belső hangulatának sem tett túl jót, főleg, hogy egyre inkább kiütköztek a tagok közötti habitusbeli eltérések. Szintén bonyolította a helyzetet, hogy még mindig nehezen tudtak érvényesülni, hiszen hírnevük messze előttük járt, rengeteg szervező pedig egyszerűen nem vette komolyan őket, hiába adtak el sok lemezt. Cronos: „Eleinte elég nehéz volt koncerteket lekötni, mert az emberek még nem igazán ismerték a bandát. Aztán elkezdtünk turnézni, és hallottunk híreket valami San Franciscó-i zenekarról, akiket úgy hívtak, hogy Metallica, meg egy Los Angeles-iről, a Slayerről, és még ott volt az Exodus is, meg még páran. Aztán Európában is beindultak a csapatok: a Destruction, a Hellhammer... Amikor turnézni mentünk ezekkel a bandákkal, valahogy szaporodni kezdtek a zenekarok mindenfelé. Akkor kezdett a rajongóknál végre leesni, hogy mi ez a zene, hogy ez valami fantasztikus új dolog. De '84-ben még mindig nekünk kellett kibérelnünk a Hammersmith Odeont, mert senki nem akart velünk foglalkozni. Mindent magunknak kellett megcsinálni és megmutatni, hogy képesek vagyunk rá, ráadásul sikerünk is volt. De nem volt egyszerű, mert tényleg nehezen fogták az emberek, hogy mit is akarunk."

1985 tavaszán a Venom elindulhatott első ténylegesen komoly amerikai turnéjára, amely hivatalosan a vele párhuzamosan, az év tavaszán kiadott Possessed lemezt volt hivatott népszerűsíteni. A körúton a Slayer és az Exodus játszott előttük, ám Mantas bárányhimlő miatt az utolsó pillanatban lemondta a koncerteket, így kényszermegoldásként két gitárossal helyettesítették, a Fistből elemelt Dave Irwinnel, illetve az Avengerben játszó Lee Cheethammel, akik fele-fele bontásban nyomták a nótákat a bulikon. Mantas mindössze az utolsó pár állomáson tudott részt venni, és mindez már egyértelműen a vég kezdetét jelentette. Cronos nem csinált titkot belőle, hogy berágott kollégájára a döntés miatt, és ugyan a turné a korszak legendás underground eseményei közé tartozott, a sokkal feszesebben játszó, intenzívebb amerikai nyitóbandák mellett a Venom már nem igazán tudott labdába rúgni. A Slayer és az Exodus estéről estére ellopta előlük a show-t, ráadásul anyagilag sem érte meg a dolog. Cronos: „Valójában egy rakás pénzt buktunk a turnéval, és az utolsó pár bulit már le is kellett mondanunk emiatt. Mindenképpen magunkkal akartuk vinni a másik két csapatot, meg persze az élő show-t is, így aztán ha minden egyes koncert zsúfolásig teltházas, akkor is buktunk volna. De akkor is fontos volt, mindenképpen meg akartuk csinálni. Addigra már hat éve zenéltünk együtt, 1979 óta toltuk a csapat szekerét, és úgy álltunk hozzá, hogy akkor most mindent vagy semmit. De megérte, nem bántam meg később sem. Kibaszott jó volt az a turné, pedig a végén a gitárjaink meg a dobok nélkül mentünk haza Los Angelesből, mert annyival tartoztunk a produkciós cégnek. Így aztán otthon mindent nulláról kellett újrakezdenünk."

Mindez szó szerint értendő. Mivel a Possessed lemez sem futott olyan jól, mint elődei, a hangulat pedig egyre rosszabb lett, Mantas végül döntött, és kilépett a bandából: „Sosem csináltam belőle titkot, hogy az At War With Satan és a Possessed albumokkal már a megjelenésük idején sem voltam maradéktalanul elégedett. Mindkettőn szerepeltek óriási momentumok, de összességében, lemezként nézve már korántsem volt ennyire rózsás a helyzet. Mindehhez pedig még hozzájöttek az emberi feszültségek is. 1985-ben már egy kibaszott cirkusz volt az egész zenekar, és mivel naivak, fiatalok voltunk, számos alkalommal brutálisan le is húztak minket. Így aztán amikor egyszer közölték velem, hogy megyünk turnézni Brazíliába meg Japánba, közöltem: szó sincs róla, én nem megyek sehová."

A zenekar ezután két gitárossal, Mike Hickey-vel és Jim Clare-rel ment tovább, ám az 1987-es Calm Before The Storm már szó szerint senkit sem érdekelt, a Venom mellett ekkorra egyszerűen elrohant a világ. Cronos ezután a két gitárossal saját bandát alapított, miközben az egyedül maradt Abaddon visszahívta Mantast, és Tony „The Demolition Man" Dolan énekes/basszerrel dolgoztak tovább. A kavarósdi később sem állt le, de ez a leosztás a személyi kérdéseket illetően már egészen hasonlatos a maihoz, hiszen ugyanők jelenleg Venom Inc. néven futnak, Cronos pedig közben viszi tovább a Venomot. Maga a klasszikus felállás egyébként a '90-es évek közepén – igen nyögvenyelősen – még összeállt pár évre, sőt, Cast In Stone címmel egy elég korrekt lemezt is készítettek, de ebben a történetben eredeti formájában ennyi volt, további reunion bizonyosan nem várható tőlük. Ha választanom kell a két formáció között, a nyáron megjelent Avé album alapján mindenképpen Mantasékra szavaznék, de igazság szerint a Cronos-féle Venom mai lemezeivel sincs különösebb gond, simán hallgathatók.

Jelentőségüket tekintve a késői produkciók természetesen nem veszik fel a versenyt a régi klasszikusokkal, és különösen az első két lemezzel. Mantas: „Hihetetlenül büszke vagyok a zenekar örökségére. Nagyon jó érzés volt látni, ahogyan szinte azonnal elkezdtek minket követni az emberek. Amikor a '70-es évek végén megláttam a színpadon K.K. Downingot a Judas Priestből, azonnal tudtam, milyen akarok lenni: totálisan K.K. alapján mintáztam meg a saját karakteremet, még a szőke haj is stimmelt! Mások pedig a Venommal csinálták ugyanezt néhány évvel később. Rengeteg ajtót tártunk ki mások előtt is. Aztán persze ami nem halad előre, az egy idő után elpusztul, de azt például soha senki nem veheti el tőlünk, hogy a lemezünk alapján egy komplett stílus kapta a nevét." „A Venom volt a '80-as évek első igazán nagy hatású bandája. Tény, hogy mi találtuk ki a death és a black metalt. Nem arról volt szó, hogy mi tettük népszerűvé ezt a fajta zenét, hanem mi játszottuk először", mondta a húsz évvel ezelőtti reunion idején Cronos. „Elég vicces, hogy minden, amit a '90-es évek black- és death-bandái játszanak, tőlünk ered, még az atmoszférikus, gótikus vonal is. A női éneket, a billentyűket és a samplereket is mind megcsináltuk, évekkel az effajta bandák felbukkanása előtt, de finoman, érzéssel. Nálunk ez csak effekt volt, a '90-es évek csapatai azonban beépítették a muzsikájukba az összes effajta trükköt. Ha mi élőben eljátszottuk az At War With Satant, senki sem kérdezte meg, hogy hol a billentyűtéma. Egyszerűen nem volt rá szükség, mert a koncerteken ott volt a látvány. Otthon csak a füleddel érzékelsz, ezért a lemezekre felraktuk a finomságokat, de élőben csakis a nyers, brutális Venom nyomult. Számomra a metal a hangos gitárokról szól. A stúdióalbumokon csilingelhetnek a billentyűk, de a koncerteken a gitároknak kell zúzniuk."

Cronos nyilatkozatai akár nagyképűnek is tűnhetnek, pedig igazat mond: a Venom nélkül garantáltan nem alakult volna ki későbbi formájában sem a thrash, sem a death metal, sem a black metal. Mantas: „Amikor 2009-ben a Metallica a Newcastle Arenában játszott, én is lementem a bulijukra. Huszonöt éve nem is találkoztunk... James, Lars, Kirk és Rob körbeálltak a backstage-ben, és kérdezgettek mindenféléről. Amikor a Venom szétesése jött szóba, James csak annyit mondott: mindegy, mi történt, azok a nóták óriásiak voltak. És ugyanaznap Robb Flynn is behívott az öltözőjükbe az előzenekar Machine Headből, hogy elmondja: ott volt a Venom első San Franciscó-i koncertjén, és megveszett a bandáért... De ugyanezt mesélte Scott Ian és Charlie Benante is az Anthraxből, vagy Kerry King a Slayerből. Amikor hallgatom ezeket a lelkendezéseket, netán a kezembe kerül egy régi Metallica-fotó, és látom rajta Dave Mustaine Venom-pólóját, mindig roppant büszke vagyok, hogy ennyi embert érintettünk meg a dalainkkal." Cronos: „Szoktam olykor stúdióban dolgozni, és feltűnt, hogy tengernyi zenekar, egytől-egyig kiváló zenészek, mennyire szeretik a zenekart. A Venomban mindig óriási hit dolgozott, nem voltak zenei korlátaink, mindig a saját fejünk után mentünk. Hihetetlenül jó érzés volt, amikor hosszú évekkel később találkoztam olyan arcokkal, mint például Phil Anselmo a Panterából, és lelkendezett, hogy mikor suliba járt, mennyire imádta a zenekart, megvette az összes Venom-lemezt. Aztán ott vannak a slipknotos srácok, akik mindannyian Venom-rajongók. Óriási érzés, hogy azok az ötletek, amelyeket más előadók ihlettek nálunk, később más fontos metalzenekarokat ihlettek meg újra. Minden szempontból csodálatos volt ez a harminc év. Azon pedig még mindig meg tudok lepődni, hogy ki mindenkire voltunk hatással. Ott van például Dave Grohl a Foo Fightersből és a Nirvanából, aki szintén mesélte, mekkora Venom-rajongó volt."

A harmincöt évvel ezelőtt megjelent Black Metal semmiképpen sem a metal muzikális csúcsalkotása, mai füllel már erősen archaikus szabású is, de megkerülhetetlen. Az a bizonyos tűz pedig 2017-ben is maradéktalanul átüt a rossz hangzású, amatőr módon feljátszott dalokon. Amelyek, amint azt James Hetfield is mondta Mantasnak, bizony tényleg jó dalok.