Shock!

Noha a műfajnak voltak előfutárai, kétségtelen, hogy 1983 volt a thrash születésének éve, hiszen ebben az évben jelent meg a Metallica, a Slayer és az Anthrax első nagylemeze is. Az említett albumok közös jellemzője, hogy a csapatok már a második nekifutásra is ugrásszerű fejlődést mutattak hozzájuk képest, ebből kifolyólag számos rajongó nem is tud teljes értékű produkcióként tekinteni a debütáló anyagokra. A Kill 'Em All, a Show No Mercy és a Fistful Of Metal őszinte, szívből jövő energiája ugyanakkor ezzel együtt is utolérhetetlen a mai napig: még ha mai füllel kissé talán archaikusnak is tűnnek, ezek a lemezek bizony kiállták az idő próbáját. Mondani sem kell persze, hogy a három album közül a Slayeré volt a legdurvább, a legsötétebb, a leggyorsabb és a legsúlyosabb...

A Slayer eredeti felállása – ahogy az már lenni szokott – véletlenek összjátékaként jött létre a '80-as évek elején: a négyes tagjai közül először a banda doyenje, Tom Araya és Kerry King ismerkedett meg egymással egy The Quits nevű helyi csapatban, majd ennek feloszlása után került be a képbe harmadikként Jeff Hanneman, amikor King éppen új zenekart keresett. A sors úgy hozta, hogy épp mindketten egy időben mentek el a Ledger nevű helyi zenekar meghallgatására. Kerry King: „Éppen távozni készültem, és ott gitározgatott egy srác. Olyanokat játszott, mint a Wasted a Def Leppardtól, meg AC/DC-t, Judas Priestet. Beszédbe elegyedtünk, és a végén odáig jutottunk, hogy inkább együtt alapítunk zenekart."

Innentől tulajdonképpen minden nevetségesen egyszerűen állt össze: gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy King és Hanneman zeneileg totálisan egy húron pendül, így már csak a megfelelő társakat kellett megtalálni. Kerry korábbról ismerte Dave Lombardót, néha zenélgettek is együtt. Dave: „Jeffet Kerry mutatta be nekem, lementünk együtt próbálni. Egy kis Fender Twinje volt, meg az a fekete Les Paul, ami aztán az első lemez hátsó borítóján is látható, és elég csendes srácnak tűnt. Akkor még nem is gitározott túl régen, és amit játszott, azt tulajdonképpen teljes egészében autodidakta módon tanulta meg. De ahogy elkezdtünk játszani, valami az első pillanattól kezdve ott rejlett a zenében. Működött."

A trió ezt követően együtt megkereste Arayát. Sokat nyomott a latban, hogy Tomot nem kizárólag King becsülte nagyra, hanem Dave is szép emlékeket őrzött róla, amikor évekkel korábban látta egy Los Angeles-i latino klub színpadán játszani egy bárbandában. Mint a fentiekből is látható, a Slayer nem a hagyományos úton jött létre: nem középiskolás haverok döntöttek úgy két sör között, hogy mellesleg zenélni is fognak, ha már úgyis együtt töltik a napjaikat, hanem nagyon is céltudatosan kezdtek bele a zenekarosdiba. Ez egyébként magyarázatot is jelent mindarra, amit a mai napig sokan képtelenek felfogni, vagyis hogy a tagok között sosem állt fent igazán mély barátság. Tom Araya: „Ez nem egy olyan csapat volt, ahol a tagok elsősorban bulizni és jammelni jönnek össze, mert mindnyájan konkrét elképzelésekkel rendelkeztünk, a tervek pedig egybevágtak. Ki akartunk törni."

Érdekesség, hogy eleinte a közös zenei nevezőt is elsősorban King és Hanneman jelentette, maga Araya lényegesen lágyabb vizekről érkezett: a Van Halen volt a legkeményebb zene, amit hallgatott, és ugyan baráti társasága révén a Black Sabbathot és a Judas Priestet jól ismerte, az ekkoriban még csak éppen a köztudatba robbanó Iron Maidentől például egy hangot sem hallott, amikor Kerry felhívta. Mindez végül persze nem okozott gondot: az első próbára betanulta a kijelölt dalokat, és egyből mind a négyen tudták, hogy a dolog működni fog. A csapat 1981. október 31-én adta első koncertjét, a programban a Maiden mellett egy-két UFO, Van Halen és Montrose átirattal, már Slayer néven. (Az a legenda, amely szerint eredetileg Dragonslayer volt a nevük, nem igaz.)

A zenekar önálló arculata viszonylag gyorsan kiforrott, bár természetesen beletelt pár hónapba, mire kialakult a saját megszólalásuk. Korai dalaik még elsősorban a fenti hatásokat tükrözték – érdemes lecsekkolni az Ice Titan vagy a Delphic Oracle fennmaradt felvételeit –, ez a heavy metalosabb világ azonban Hanneman hatására fokozatosan adta át a helyét valami durvábbnak és sötétebbnek. Jeff: „Amikor összejöttünk Kerryvel, én már épp kezdtem kicsit ráunni a Zeppelinre meg a Priestre, de tudtam a számokat. Így aztán később, amikor a banda már összeállt, akkor is ezeket nyomtuk, meg persze Maideneket. Aztán elkezdtem nekik mutogatni a punkzenéket, amelyből végül a zenénk gyorsasága és agresszivitása fakadt. Dave azonnal ráharapott a dologra, de Kerry és Tom esetében azért eltartott egy ideig, mire beértek náluk ezek a zenék. Így aztán a zenénk fokozatosan egyre gyorsabb és gyorsabb lett." Lombardo: „Jeff akkoriban tarkopaszra borotválta a fejét, és nekünk is megmutogatta a zenéket, amik annyira inspirálták őt. A Dead Kennedys, a Circle Jerks, a Black Flag vagy a Germs nekem is egyből megtetszett, ezek hatására lett egyre gyorsabb a dobolásom is, miközben Jeffnek a saját dalaiba is beszivárgott ez a punkos attitűd. A heavy metal és a punk fúziója végül elsöpörte azt a középutasabb stílust, ami az egészen korai Slayert jellemezte: megszületett valami teljesen újszerű és erőteljes."

A változások viszonylag gyorsan végbementek a csapat zenéjében. King: „Eleinte mi is klasszikus metalban gondolkodtunk, mint a többiek, bár nem a nagy slágereket, hanem a kevésbé nyilvánvaló nótákat játszottuk: a Priesttől a Tyrantet vagy a Genocide-ot, a Maidentől meg a punkosabb Iron Maident és a Killerst. Mindannyian kemény rockzenén és metalon nőttünk fel, de Jeff úgy 16-17 évesen nyakig belemászott a vad, durva hardcore/punk-muzsikába, és nekünk is megtetszett a Minor Threat meg a többi jó kis csapat. Az akkori brites hangzású zenénk szinte hetek alatt fordult át valami iszonyatosan durva, gyors dologba. Tomnak is nagy könnyebbséget jelentett, hogy nem kellett tovább szenvednie a dallamokkal, hanem inkább kedvére üvölthetett!" Persze nem kizárólag a punkcsapatok befolyásolták a banda megszólalását, hanem egy frissen debütált brit trió muzsikája is. Kerry: „A Venom és a Welcome To Hell 1981-ben egyszerűen ledöntött a lábamról! Azt persze mi is tudtuk, hogy technikai szempontból kimondottan szar zenészek, de a muzsika, amit nyomtak, nagyon eredeti volt és teljesen vad. A punkcsapatokkal is ugyanez volt a helyzet. Nem volt villongás, nem volt virtuózkodás, de kegyetlenül agresszív muzsikák születtek a '80-as évek elején. Rengeteg energiát vettünk át ezekből a Slayer muzsikájába."

Ez az energia természetesen elég gyorsan elhíresült a helyi klubvilágban, és csupán idő kérdése volt, hogy Brian Slagel, a frissen alakult Metal Blade kiadó feje is felfigyeljen a zenekarra. Slagel, aki a Metal Massacre válogatás kiadójaként hetek leforgása alatt vált nagyhatalommá az amerikai metal undergroundban, épp olyan izgalmasnak találta a Slayert, mint leghíresebb felfedezettjét, a Metallicát, akik szintén az ő kiadványán mutatkoztak be először. Miután megnézte Kingéket a Bitch előzenekaraként, egyből felvételt kért tőlük a válogatás egyik következő kiadására – pedig a bandának még demója sem volt. Arayáék persze egyből igent mondtak, és Bill Metoyer hangmérnökkel közösen rögzítették első dalukat, az Aggressive Perfectort, amely aztán a Metal Massacre III kollekción látott napvilágot 1983 első felében, a kor viszonyaihoz képest elsöprő intenzitásának köszönhetően nyitószámként.

A punkos lendületű, de zeneileg más irányt képviselő, sajátos hangzásvilágú dal gyorsan ismertté tette a csapat nevét az újabb és újabb zenékre áhítozó fanatikusok körében. Érdekesség, hogy miközben a korai Metallica pontatlanságairól sokat lehet hallani, Metoyer szerint a velük hasonló ívású Slayer már ekkoriban is meglepően feszesen játszott: „A felvétel előtt nem találkoztunk, csak Brian mesélt róluk sokat, de kedves srácoknak tűntek. Simán csak lejöttek a stúdióba, és bemelegítettek pár Priest dallal. Instrumentális változatban, hihetetlenül pontosan, hangról hangra nyomták a nótákat, és ugyan Tom nem énekelt, ha becsuktam a szemem, akár azt is hihettem volna, hogy tényleg a Judas Priest zenél. Mindent egyetlen nekifutásra vettünk fel, és lenyűgözött, mennyire feszesen, pontosan játszanak – igazság szerint ahhoz képest, hogy sima suhancoknak tűntek, pofátlanul jól zenéltek. Ezt még akkor is el kellett ismernem, ha az ének elsőre nem volt az én esetem." A dal annyira kedvező visszhangokat váltott ki, és magát Slagelt is annyira elbűvölte, hogy egyből közölte a csapattal: ha elkészülnek egy adagnyi számmal, kiadja a Slayer első lemezét. Gyorsan a szaván fogták: a zenekar gőzerővel nekilátott megírni egy albumnyi dalt, majd 1983 őszén bevonultak Metoyerrel a Los Angeles-i Track stúdióba.

A Metallica Kill 'Em All albuma ekkor már pár hónapja megjelent, és ugyan a Slayer tagjai mindezt csak később ismerték be, James Hetfieldék lemeze nagyban inspirálta őket – bár ezt elsősorban nem konkrét zenei hatásként kell értelmezni. Slagel: „A Metallica nagyjából egy évvel járt a Slayer előtt, a Slayer tagjai viszont őket látva azt gondolták, hogy ők mindenképpen gyorsabban és keményebben fognak játszani náluk. Sosem ismernék el ezt, de tudom, hogy valami ilyesmi járt a fejükben, amikor elkezdték a stúdiózást." Ez a törekvés egyébként már az Aggressive Perfector megírását is áthatotta: mielőtt megírták és rögzítették volna, a csapat tagjai meghallgatták az első két Metal Massacre kiadványt, és teljesen egyértelmű volt, hogy kiket kell túlszárnyalniuk gyorsaság és intenzitás tekintetében. Ma már egyébként nem is feltétlenül tagadják ezt, de a kétségtelenül azonos gyökerek ellenére King például már ekkoriban sem szerette a túl direkt párhuzamokat a két zenekar között. „Sokak szerint a Metallica Kill 'Em Allja és a Show No Mercy jelenti a thrash műfaj abszolút kezdőpontjait, és ez voltaképpen igaz is, de attól eltekintve, hogy a két zenekar akkoriban nagyjából hasonlóan működött, sosem szerettem, ha egy lapon emlegettek velük", mondta évekkel később. „A Metallica már akkoriban is a világ és az élet hétköznapi oldalával foglalkozott, minket meg a kezdetektől fogva a dühösebb, borúsabb, sötétebb zene és az okkult szövegvilág érdekelt."

A zenekarnak nem volt sok pénze az első nagylemezre, és ezt is maguknak kellett kiköhögniük: Araya ekkoriban orvosasszisztensként dolgozott egy kórházban, így akadt némi keresete, de rajta kívül csak King tudott kölcsönkérni némi pénzt az apjától, Hanneman ugyanis leginkább a levegőben lógott, Lombardo pedig pizzafutárként dolgozott, és az ebből befolyt keresete úgyszólván semmire sem volt elég. Túl sok pepecselésre így nem is nyílt alkalmuk a hangszeres játékkal és a hangzással, de nem is volt rá szükség: a Metoyer által említett precizitással dolgoztak, és sok mindent már annak ellenére is elsőre hibátlanul rögzítettek, hogy egyébként végigbulizták a felvételeket, és egyikük sem rendelkezett stúdiós tapasztalatokkal. Lombardo ösztönös tehetsége különösen lenyűgözte a stúdió személyzetét. (Érdekesség, hogy a dobtémákat cinek nélkül vették fel, mivel az amatőr hangosításnak köszönhetően bezavartak a mikrofonoknak: Dave csak utólag, külön játszotta fel a cines témákat, ezeket később keverték hozzá a többi dobhoz.) A munka mindössze néhány hétig tartott, és végül 1983. december 3-án meg is jelenhetett a rettenetes – költségkímélési okokból az akkori fénytechnikus apja által rajzolt – borítóba csomagolt lemez.

Harminc év távlatából nézve a Show No Mercyre persze lehet azt mondani, hogy amatőr szárnypróbálgatás, amely legfeljebb még csak felvillantotta, mire lehet majd képes a jövőben a Slayer, én azonban nem vagyok különösebb híve ennek a megközelítésnek. Ez az anyag ugyanis pontosan ugyanattól jó, mint a Metallica Kill 'Em Allja: a belőle áradó elsöprő, semmire tekintettel nem lévő energia és kompromisszum-mentesség teszi ellenállhatatlanná. Meg persze az a „mi négyen a világ ellen"-típusú naiv báj, ami egyenesen fakadt a tagok ekkori zsenge életkorából. Ha pedig mindenképpen össze kell hasonlítani a két albumot, könnyen megállapítható, hogy a Slayer egyrészt már ekkor is lényegesen feszesebb, precízebb zenészekből állt, mint a Metallica – 1983-ban még nem rejtett el mindent oly jótékonyan a stúdiótechnika, mint manapság –, másrészt maga a zene is durvább, sötétebb volt Hetfieldékénél már ekkor is. Olyannyira, hogy a Slayernek ekkoriban voltaképpen senki sem szegődhetett a nyomába ezen a téren. Azt is érdemes megfigyelni, mennyire jellegzetes volt már itt is a banda megszólalása, sőt, az egyes tagok hangszeres játéka is, legyen szó akár Lombardo pörgetéseiről, akár a két gitáros egymás között ide-oda hajigált szólóiról. Maga a hangzás jellegzetes olcsó megszólalás a '80-as évek elejéről – a Kill 'Em Allnál szerintem jobban, vastagabban szól, de az ideálistól nyilván messze áll. Tizenéves fejjel azonban, amikor megismertem, nem is igazán tűnt fel ez a fapadosság, mert az említett erő viszont így is maradéktalanul átjön.

A Show No Mercy dalai közül három maradt meg mára viszonylagos rendszerességgel a banda koncertrepertoárjában. A nyitó Evil Has No Boundariest sajnos csak időnként szedik elő – például az 1998-as pecsás bulin is játszották –, pedig egyértelműen ez az egyik csúcspont: nyílegyenes vonalú, fejleszaggató ősdurvulat, amely kalapáló tempója ellenére is roppant fogós. A ma is rendszeresen forgó The Anti-Christ hagyományosabb szabású, tradicionálisan heavy metalosabb megközelítésű darab, amit a második verzeblokk utáni, faék egyszerűségű, mégis egyből fogós gitárszóló-betét is csak erősít, Araya fejhangú sikolyai meg aztán főleg. (Ezek alighanem a Mercyful Fate-től eredeztethetőek, akik a Slayer tagjai által is rongyosra hallgatott első EP után pont a Show No Mercy felvételeinek megkezdésével párhuzamosan adták ki a debütáló Melissa lemezt.) A szintén ma is rendszeresen játszott Die By The Sword szintén ezt az iskolát képviseli: hosszabb és némileg tekervényesebb is a The Anti-Christnál, és ugyanolyan ragadós, mint az.

Messze nem olyan ismert, mint az első három dal, így érdekes, hogy a Fight Till Death az a téma, ahol talán a legkézzelfoghatóbban tetten érhetők azok az elemek, amelyek aztán olyannyira dominánssá váltak a későbbi Slayernél: mind a horzsoló, eszelős tempóval rongyoló, a hallgató fölé fenyegetően odatornyosuló riffelés, mind a lidérces átvezető témák, mind Araya szóköpködése védjegyszerű, és tisztán vetíti előre a későbbi folytatást. A Metal Storm című instrumentális darab ezzel szemben megint inkább heavy metalos, akárcsak a belőle kifejlődő Face The Slayer, ahol elég nehéz lenne tagadni az Iron Maiden befolyását – becsületükre szolgáljon, hogy nem is próbálkoznak ilyesmivel. King: „A Show No Mercyn néhol valóban érezhető a Maiden hatása, de hát akkoriban még kerestük a saját hangzásunkat, amit aztán meg is találtunk. Muszáj volt, hiszen ellenkező esetben legfeljebb kis Maiden vagy kis Judas Priest lehetett volna belőlünk..." Önmagában egyébként ez a dal sem rossz, de mégis az utána következő Black Magic a lemez igazi csúcspontja és egyben legismertebb nótája. Ha más nem is, hát ez a szám tényleg akárkit rádöbbenthetett, hogy a Slayer nem viccel: a kíméletlen, brutális riffek tényleg éjfekete hangulatot teremtenek, és még ha mai fejjel nehéz is komolyan venni egy ilyen típusú szöveget, Arayáéknál azért mégsem nevet az ember tiszta szívből az efféle pillanatoknál – nem véletlen, hogy ez a dal többé-kevésbé tényleg elmaradhatatlan a programból három évtized után is.

A Tormentor ismét átmenet a korai heavy metalos vonal és az ősthrash között: sokan utálják és banálisan ostobának tartják, én a mai napig delejesen vonzódom hozzá Araya sikoltozásával és az ide-oda pilinckázó kamuszólókkal együtt, mert a tempó baromi húzós, a verzeriff pumpáló ereje pedig ma is elsöprő. Kicsit másképp '80-as évek, mint ahogy azt a Slayertől megszoktuk, de hát az egy ilyen korszak volt... A The Final Command ismét nem mentes a maidenes felhangoktól, de amolyan felturbózott változatban – az egyik legkevésbé ismert darab, de nem tudnám nélküle elképzelni a lemezt. A Crionics középrésze és szólóbetétje szintén Maiden, noha itt a dal első fele inkább a Judas Priest hatását tükrözi, bár nyilván messze nem olyan letisztult formában, és sokkal gonoszabb, elvadultabb formában. Heavy metal slayeresen – nálam ez is ugyanolyan titkos szenvedély, mint a Tormentor. De tény, hogy a záró címadó darab minden téren sokkal erősebb: Lombardo eszelős pörgetéseivel indul, majd átcsap vérbeli Slayerbe – az Evil Has No Boundaries, a Fight Till Death és a Black Magic mellett itt jelenik meg a legtisztábban, mire is képes a zenekar, ha igazán odacsap a lovak közé. Sajnos ezt is sokkal ritkábban játsszák, mint kellene...

Érdekesség, hogy a szaksajtó eleinte abszolút nem fogadta egyöntetű lelkesedéssel a lemezt: mivel teljesen új dologról volt szó, sokan egyszerűen nem értették, miről van szó, és ugyanígy a zenekar imázsa is megosztotta a kritikusokat. Itt nem is azokról a kezdetleges fotókról volt szó elsősorban, amelyeken szolidan kihúzott szemmel, fordított keresztekkel pózoltak, hanem arról a néhány korabeli promóciós felvételről, amelyen egy fiatal lány feláldozása előtti pillanatokat modellezték. Az ilyesmi természetesen azonnal kiverte a biztosítékot a '80-as évek elején Amerikában, kaptak is érte hideget-meleget – arról persze a bírálóknak sejtelmük sem volt, hogy az ártatlan áldozatot Jeff barátnője és későbbi holtáig hű felesége, Kathryn személyesítette meg. „Nagyjából 16 éves lehettem akkoriban", emlékezett vissza később Kathryn. „Jeff felhívott egy este, elmondta, hogy készítenének egy ilyen képet, de a csaj, aki eredetileg szerepelt volna rajta, eltörte a lábujját, és lemondta a fotózást. Megkérdezték, én nem ugranék-e be a helyére, egyedül arra volt szükség, hogy vigyek valami fekete hálóing-szerűséget. Mondtam neki, hogy engedélyt kell kérnem hozzá a szüleimtől, de szívesen megcsinálnám. Mivel egyikünknek sem volt jogosítványa, Tom fuvarozott el a szülei garázsába, mert a zenekar ott próbált akkoriban. Ott készítettük el a fotókat is. Akkoriban nagyon félénk és konzervatív voltam, de ez volt a legkevesebb, amit megtehettem. Büszke voltam rá, hogy rám esett a választásuk."

A zenekar később szolidan elhatárolódott a cseppet ostoba – de a korszellemhez tökéletesen passzoló – fotóktól, az azonban kétségtelen, hogy a képek komoly extra nyilvánosságot hoztak nekik. Noha a Slayernek ekkoriban még csak Los Angelesben alakult ki egy maroknyi, de fanatikus tábora, mind tudták, hogy ütniük kell a vasat: saját autóval, a költségeket napról napra előteremtve járták Kaliforniát, és amit esetleg megkerestek, azt visszaforgatták a bandába. (Érdekesség, hogy pár alkalommal a jó haver, Gene Hoglan is roadolt nekik ekkoriban, de aztán nem voltak igazán elégedettek vele, és elküldték. A baráti viszony ennek ellenére megmaradt, és Lombardo sem tagadja: annak ellenére, hogy technikusként nem teljesített a legjobban, ő maga is sokat tanult Hoglantől, különösen a mindkettejük védjegyének számító kétlábdobos témák tekintetében.) A Slayert végül megelőzte a hírneve: a sátáni imázs, a jól megírt dalok és a már akkor is teljesen mániákus élő előadásmód megtette hatását, a lemez elkezdett fogyni. Olyannyira, hogy 1984 közepére világviszonylatban elérték a 60 ezres példányszámot, ami egy underground csapattól, a kor viszonyaihoz képest a lehető legszélsőségesebb zenével egészen elképesztő eredménynek számított. A folytatást mind ismerjük. A zenekar lehetőséget kapott egy előzetes minialbum elkészítésére, amely Haunting The Chapel néven jött ki 1984 augusztusában, a folytatás, az 1985-ös Hell Awaits pedig átszakította a körülöttük lévő falakat, és a világ legkeményebb bandájaként tette ismertté a Slayert.

Sokszor megkérdezték a Slayer tagjait, nem akarnák-e 21. századi divatnak megfelelően újra feljátszani a Show No Mercyt, ők azonban mindig kategorikus nemmel válaszoltak az efféle felvetésekre: mindig az a felelet, hogy a debüt akkor és ott tökéletesen megmutatta, mire voltak képesek, és egy profibb megszólalású, precízebben feljátszott anyag már nem is lehetne ugyanaz. Noha nem vagyok elvi ellensége az újrajátszásoknak, ha azokkal tényleg sikerül hozzátenni az eredeti darabokhoz (lásd például a Testament példáját), úgy gondolom, Jeff Hanneman májusi halálával és Lombardo újonnani távozásával ez a kérdés végleg okafogyottá vált, és ez alighanem így is van rendjén. King: „Sok nyilvánvaló hibája ellenére én ma is szeretem az első lemezt. Lehet, hogy valamelyest kiforratlan volt, de Jeff is, én is alig múltunk el 18-19 évesek, amikor a Show No Mercy készült, és még így is van rajta pár olyan nóta, amiket még manapság, idősebben, sokkal érettebb füllel és sokkal profibb zenészként is nagyon-nagyon jónak tartok."

Lehet, hogy nem a világ legprofesszionálisabb albuma a Show No Mercy, de tökéletes bemutatkozás volt, amelyben már ott rejlett a majdani dicsőség nagy ígérete. És mint ilyet, borzasztóan lehet szeretni.