A korai kezdés miatt a nyitó De Facto-t sikeresen buktam, sebaj, van egy olyan sanda gyanúm, hogy a nyár folyamán még találkozni fogok velük itt-ott. Ha nem is a színpadon, a sörsátrak környékén biztosan, hihi. Utólag egyébként csak pozitív véleményeket hallottam róluk, továbbá azt, hogy ezúttal kihagyták a koncertjeik szerves részét képező Anathema – Deep feldolgozást. Ki érti ezt...
A The Dethroners munkássága eddig nagyon kimaradt az életemből, talán ezért is volt, hogy egy gothic-doom kliséket puffogtató, talpig feketébe öltözött temetkezési vállalatként éltek emlékeimben. Erre viszont maximálisan rácáfoltak, kellemes meglepetésként ért, amit a színpadon nyújtottak. Energikusan, magabiztosan nyomták, külön ki kell emelnem Adamskij mester király hegedűjátékát. Az egyébként változatos és izgalmas számok mellett egy hibátlan Paradise Lost és egy kevésbé hibátlan A Perfect Circle feldolgozás is előkerült.
Egy Anathema koncert előtti pillanatok mindig hasonló érzéssel töltenek el, mint a karácsonyi ajándékozásra várakozás egy ötéves kisgyereket. Miközben egyre türelmetlenül toporgok, a következő mondat üti meg a fülemet hátulról, és késztet feszültségoldó mosolygásra: “Figyejj, bazze, Vincent Cavalerának sokkal jobban állt az üvöltés, mint ez a nyálas ének” (Nos igen, az ilyesmi pl. a Max és Igor Cavanagh vezette Sepultura zenéjén is sokat rontott volna.)
A végtelennek tűnő soundcheck után végre-végre színpadra lépnek, és belekezdenek a Shroud Of False-ba. Az immár csaknem családi vállalkozássá lett zenekar színpadképe kissé megváltozott az utóbbi időben. A hippis imidzsben fellépő Vincent haja alaposan megrövidült, Danny tollazata viszont kinőtt a tavalyi zseniális hangverseny óta, a basszusgitárosi posztot pedig immár (és újra) harmadik Cavanagh tesó, James tölti be. A “We are just a moment in time” sorral a külvilág megszűnik létezni, átadom magam annak a valaminek, amit csak az ő zenéjük tud nyújtani... A utazás a Fragile Dreams-szel folytatódik, a következő állomás pedig a Natural Disaster bizarr, de mégis csodaszép két tétele, a Balance és a Closer. Ez utóbbi lemezen talán kissé monoton, de így élőben Vinnie feleffektezett énekével valami olyasmi élményt nyújt, mint egy Badelamenti-filmzene.
Ezután a Pressure repít el a Fine Day... borítóján látható képzeletbeli tengerpartra, Danny zsigerekig hatoló szólója pedig arra késztet, hogy én is a hullámok közé vessem magam. A szépséges reménytelenség dalát, a Forgotten Hopes-t az Inner Silence követi... Már önmagában katarzis, de ahogy a leálló szív hangját imitáló gitárgerjesztéssel átúszik a világ egyik legmegindítóbb csodájába, a One Last Goodbye-ba, azzal megkapjuk a kegyelemdöfést. A kórusban énekelt “I still feel the pain, I still feel your arms” refrénben benne foglaltatik a szív minden lehetséges fájdalma.
A Judgementre és a Panicra a kelleténél jobban beindul a közönség egy része, ami kissé elvesz a varázsukból. (Itt pedig egy mellékvágányos gondolatot szeretnék megosztani az érintettekkel. Ez a zene kérem, a léleknek szól, és mint ilyenhez, rettenetesen nem illik a hőbörgés-lökdösődés-höjjhöjjözés “szentháromsága”. Ennek ellenére jó páran összetévesztették az Anathemát az Akelával, és ez néhányszor- főleg a líraibb pillanatok alatt – a zenészeket is szemlátomást zavarta. Sebaj, itt az EU, a kannásbor fogyasztók csillaga lassan leáldozik.)
A Temporary Peace-re viszont mindenki lecsendesedik, együtt szárnyal a dallamokkal, majd a Flyinggal a fiúk levonulnak a színpadról. Ám mi ezt nem hagyjuk annyiban, ezért hát az Empty Spaces c. Pink Floyd szerzeménnyel visszatérnek, és az ősrajongók kedvéért lenyomják az első lemezes Sleeplesst is. Talán ez a két szám jelenti azt a fiktív villanypóznát, amin a repülő lélek (azaz soulfly... jaj, már megint ezek a Cavaleráék!) megpihenhet, ugyanis az ezt követő Angelica, a Dying Wish és a záró Comfortably Numb alatt erre nincs lehetősége szegénynek.
