Shock!

Van a YouTube-on egy 1997-es koncertvideó, amin Anneke még a The Gatheringben énekli a Strange Machinest egy szabadtéri fesztiválon. Ez alatt sokáig valami olyasmi volt a legnépszerűbb komment, hogy „Emlékszem, aznap végig esett az eső. Aztán mikor Anneke megjelent, hirtelen kisütött a nap, mi pedig mind azonnal beleszerettünk a vörös lányba a színpadon." Ennél jobban talán nem is lehetne összefoglalni az Anneke-jelenséget, ugyanis a holland énekesnő népszerűsége csak részben köszönhető valóban csodálatos hangjának: végtelenül pozitív és nyitott, állandóan mosolygós és kedves személyisége legalább ilyen fontos.

A lengyel Votumra kimondottan igyekeztem odaérni, noha csak egy lemezüket ismerem, a 2010-es Metafictiont. Emlékeimben ígéretes progresszív metalcsapatként éltek, és ugyan nem követtem azóta a munkásságukat, de a koncert után biztos, hogy utána fogok járni a 2013-as Harvest Moonnak és a 2016-os Ktoniknak is. A srácok száz százalékosan komolyan veszik az előadást, úgymint kiállásban (ruházat, arcfestések), mozgásban, zenélésben meg aztán pláne. A Votum egyfajta art-progrockot művel, amit szövevényes fogalmazással tárnak elénk, valahol az Opeth, a Tool, a Porcupine Tree és társaik vonalán, tehát az érzelemgazdag, kesernyésebb ízű megközelítésről van szó.

A 2016-os lemezen új énekes debütált: Bartosz Sobieraj, aki szuggesztív előadásmódjával roppant gyorsan maga mellé állította a közönséget. Annak ellenére, hogy nem kimondottan azonnal fülbe tapadó dalokról beszélünk, engem is magával ragadott a Votum hangversenye, számíthatnak rám legközelebb. Addig is megismerkedem a kimaradt lemezekkel.

(VSz)

Annekét illetően jöhetnek a közhelyek: az ő hangjával bármit, bármikor és bármennyiszer meghallgatnék, az az őszinte nyitottság és szeretet, amivel rajongói felé fordul, a belőle áradó zenei alázatosság mind-mind példaértékű, satöbbi-satöbbi. A helyzet viszont az, hogy mindez tényleg igaz rá, és szavakkal szinte lehetetlen leírni egy klubkoncerten Anneke által adott élményt. Úgyhogy ha sosem láttad még élőben, inkább azt javaslom, nézz meg bármilyen – akár kifejezetten szar minőségű – élő felvételt tőle, és azonnal meg fogod érteni, miről beszélek. Ha pedig ott voltál vasárnap az A38-on a VUUR első magyarországi fellépésén, nyilván láttad, hogy a lassan a negyvenötöt betöltő énekesnő most tényleg kimaxolta a cukiságot folyamatos puszi-dobálásaival, és azzal, ahogy azonnal vette a lapot a színpad elől szerelmükkel őt ostromló srácok minden egyes bekiabálásakor.

Persze a VUUR nem csak Annekéről szól, de mindenkinek el kell fogadnia, hogy legalább Arjen Lucassennek vagy Devin Townsendnek kell lenni ahhoz, hogy ne csak másodhegedűs lehess mellette. És ugyan Ferry Duijsens és Jord Otto kifejezetten meggyőző gitárosok – utóbbi ráadásul kifejezetten jó színpadi figura is –, illetve Ed Warby is tökéletes sessionistaként kalapál alájuk, ez annak ellenére is inkább csak Anneke And Her Band, hogy a színpadon láthatóan tökéletesen működik a kémia a tagok között. A produkció tehát nem csak vokális, de zenei szempontból is hibátlan volt, pedig Johan van Stratum távollétében finoman szólva sincs könnyű dolguk. Mivel édesanyja megbetegedett, a rasztás basszer otthon ápolja, a koncerteken pedig szalagról érkezik a játéka, hogy amint Anneke mondta, a lelke mellett legalább a hangzása itt lehessen. Mivel alapból vannak bizonyos vastagító, aláfestő gépi dolgok a Vuurnél, nyilván nem okozott különösebb gondot a mostani helyzet megoldása sem, és vélhetően a közönség sem akadt fenn a dolgon, szóval probléma letudva. Első blikkre ugyan furcsa volt, hogy hiába zúz három gitár a színpadon a nyitó Time-ban, valahogy mindegyiken túl sok a húr, de aztán úgy nagyjából a harmadik percben már senkit sem érdekelt, hogy itt bizony nincs élő basszusgitár.

A színpad bal szélénél, elöl állva kifejezetten jól megdörrenő koncert dallistája kissé kiszámítható volt, hiszen az első VUUR-lemez tételei mellett, leginkább olyan dalok szerepeltek most is műsoron, amik elég stabilan felbukkannak bármely Anneke-formáció settlistjében: a Strange Machines, a The Gentle Storm The Stormja és az Ayreon Valley Of The Queens-e sem volt újdonság tehát, de természetesen sokadszorra is imádta őket mindenki. A csúcspontot persze továbbra is a két korai korszakos The Gathering-szám jelentette (még a buli elején érkezett a Nighttime Birds, a Strange Machines pedig a rendes játékidőt zárta), de az egyetlen Ayreon-témával az akusztikus blokkot kéttételesre hizlaló, cseppet sem nyilvánvaló Audioslave-feldolgozást, a Like A Stone-t is nagyon jól fogadta a közönség. Ezek voltak a legihletettebb pillanatok tehát, de a publikum a saját témákat is teli torokból énekelte, és ugyan számomra az In This Moment We Are Free – Cities megjelenésekor kissé szürkének tűnt, élőben kifejezetten jól működtek a lemez olyan tételei, mint a My Champion, a The Martyr And The Saint vagy Devin Townsend Falloutja után a ráadást záró Reunite.

Ráadásul a Masters Of Rockon tapasztalt elveszettség után ezen a lényegesen kisebb színpadon a két gitáros is nagyon élt, szóval ha megfeszülök, sem tudok semmilyen negatívumot sem felhozni a koncerttel kapcsolatban. De miért is akarnék, hiszen ezen az estén megint akkora adag pozitív energiával töltöttek fel, ami tényleg rettentő ritkán fordul elő. És ugyan idén már volt egy ilyen alkalom, de Annekének sikerült ebből a szempontból egy picivel még a Fates Warningot is túlszárnyalnia.

(K.G.)