Shock!

Gyakorlatilag közmegyezezéses tény, hogy ha van zenekar, amelyre nem lehet ráunni és a hitelessége sem csorbult soha, akkor az a Fates Warning. Lényegében semmibe nem lehet belekötni, amit valaha csináltak (még a manapság divatos „osztódást" is elegánsan, ízlésesen vezényelte le Jim Matheos, igaz, ennek apropója is más volt, mint egyéb bandáknál), lemezen a mai napig zseniálisak, élőben pedig mindig különleges élmény látni őket, még akkor is, ha – ahogy jelen esetben – kábé tegnapelőtt voltak itt utoljára. És valóban: én is rendre azon kapom magam, hogy a hozzánk hazajáró bandákat ki-kihagyom, pont amiatt, hogy nemrég voltak, minek menjek megint, itt viszont fel sem merült, hogy skippeljem a bulit. Nyilván más a viszonyom velük, mint sok másik zenekarral, akiket szintén kedvelek, mert a Fates alapkedvenc, de mivel a klasszikus értelemben vett „rajongásról" már rég leszoktam, önnön lelkesedésem saját magamat is meglepte. Ilyen az, amikor egy zene tényleg igazán sokat adott és ad a mai napig.

Ezzel együtt persze akadtak olyan vélekedések, hogy „csalódás" volt a koncert, például a műsor tekintetében. Aki így gondolkodik, nem igazán értem, hogy mit várt, elvégre annyira rövid idő telt el a legutóbbi buli óta, hogy alapból akár a tavalyi program egy az egyben megismétlésére is számíthattunk volna. Ugyanis ez még mindig a Theories Of Flight turnéja volt, csak egy koncertfelvétel rögzítésének céljával, ami miatt kicsit többet is variáltak a setlisten estéről estére, mint az egy „sima" turnén megszokott – a budapesti, illetve az előző, este, Ljubljanában lejátszott program például jelentősen eltért: ott volt A Pleasant Shade Of Gray-részlet meg Still Remains, nálunk nem, a Hajón viszont nyomták a Pieces Of Me-t meg a Silent Cries-t, a szlovéneknél nem. De igazából kit érdekel ez? Főleg, hogy Ray Alder közel tökéletesen hozta a témákat (szeretjük őt akkor is, ha meg-megbicsaklik, és az énekileg korántsem könnyű daloknál ez bele is fér, de tényleg kimondottan jó formában volt a srác), baromi jól szólt az egész (hogy mást ne mondjak: Joey Vera basszus-soundja valami álom), és emellett a már szokásosnak mondható családias hangulat uralta az egész koncertet.

Időnként éri némi kritika Bobby Jarzombek dobolását is, valóban más, mint a Fates-hangzást sokáig meghatározó, elegánsabb stílusú Mark Zonderé, de azért ez messze nem egy Vinny Appice / Simon Wright relációban mérhető különbség. Kicsit ridegebbek a tördelt ritmusok, az igaz, de Bobby eleve szögletesebb zenét játszó zenekarokban dobolt korábban, és nyilván azért került ide az Arch / Matheos-lemez után, mert jól lehet vele dolgozni – ez ma már, amikor deklaráltan a profizmus az elsődleges, felülír más szempontokat. Nem beszélve arról, hogy ez a felállás már baromi régen együtt van és tudomásom szerint Zonder döntött úgy, hogy nem fates-ezik. Emellett pedig a dalokból semmit nem veszett el semmi, a Fates pedig ugye mindig is a dalközpontúságra koncentrált. Érdekes például, hogy a Parallels árnyékában kicsit mostohagyerek Inside Out lemez is mennyire jó, pedig a Pale Fire még az anyag kevésbé erős nótái közé tartozik – mégis tök jól megszólal élőben. Persze, a „kevésbé erős" is relatív, hiszen Fates-mércével mérjük, mondjuk a szintén ezen a lemezen található Monumenttel összehasonlítva – más zenekarok a teljes munkásságukat odaadnák egy ilyen számért cserébe. Jó volt látni és hallani azt is, hogy az „új fiú" Mike Abdow milyen sok teret kap: Matheos testvériesen osztozott vele a szólókon. Persze a srác eleve Frank Aresti témáit nyomja, ám így is érezhető, hogy partneri és nem bérzenészi szerepet szánnak neki, de legalábbis képességeinek megfelelő feladatot kap, ami kisegítő muzsikusoknál egyáltalán nem általános. Na, nem mintha Mike esetében bármilyen egóprobléma merülhetne fel: szemmel láthatólag nagyon örül a kapott lehetőségnek, de tökéletesen tisztában van azzal, hol a helye – idővel pedig akár többet is hozzátehet majd az összképhez. Az biztos, hogy jó volt látni, hallani amit és ahogy játszik.

Az is nyilvánvaló, hogy a zenekar szívesen lép fel ezen a tényleg különleges helyszínen, kíváncsi leszek tehát, hány itt rögzített dalt használnak majd a koncertfelvételen. Ha egy se, az sem változtat azon, hogy ennél jobbat nem is indulhatott volna az idei koncertszezon.

Fotó: Uzseka Norbert