Shock!

A Fates Warning kivételes zenekar. Miközben a progresszív metal műfaj egykori előfutárai, hasonlóan magas nimbuszú alakulatai közül már gyakorlatilag senki más nem őrzi régi, sértetlen dicsfényét, Jim Matheos és társai továbbra is rendületlenül kitartanak. Jó, mondjuk nekik is volt közben egy hosszabb leállásuk, de úgy tűnik, mára érzik, hogy nem lehet kihagyni büntetlenül nyolc éveket, így a tavalyi Theories Of Flight már emberi időn belül követte a Darkness In A Different Lightot, és ami a legfontosabb: mindkét album állati jól sikerült, színvonaluk simán méltó a régi mesterművekéhez. Legalább ennyire örömteli, hogy a mostani turnéval is eljutottak hozzánk, és természetesen ezúttal sem okoztak csalódást.

Az A New Tomorrow-ról lemaradtam, így megfogadtam, hogy vezeklésül tényleg alaposan megsasolom az Armored Dawnt. Aztán sajnos fel kellett adnom e nemes elhatározásomat, az elsőlemezes brazil zenekar ugyanis kifejezetten rossz volt. Igen, tudom, fikázni könnyű (tényleg az), és akkor csinálj jobbat! (nem tudok), satöbbi-satöbbi, de tegyük most félre a kötelező köröket, mert amit a hattagú formáció bemutatott, az egyszerűen nem szint, és főleg nem szint egy Fates Warning előtt. Lehet ezt a fajta, alapvetően európai szabású heavy metalt ma is jól játszani, még a kardot is ki lehet rakni a mikrofonállványra, mert miért ne, lehet bőrmellényben, kihúzott szemmel nyomulni a deszkákon 2017-ben is anélkül, hogy az ember kínosan érezné magát odalent, viszont ehhez sajnos jó dalok kellenének. Vagy legalább annyit elvárnék, hogy az adott csapat képes legyen elfogadható minőségben megszólaltatni, amivel rendelkezik, ha már átrepültek miatta az óceánon, nekem pedig egy nagy kedvenc előtt pont őket kell megnéznem ezért vagy azért (hadd ne találgassak, bár olyan nagyon sok megfejtési lehetőség nyilván nincs). Itt viszont egyik sem jött össze: klisék klisék hátán, legjobb esetben is közepesen egymásra hajigálva, szétesően, ordító pontatlanságokkal, szar hangzással. Ehhez már tényleg öreg vagyok, így három dal után feladtam, és átmentem az orrbárba dumálni. Bocsánat, én tényleg megpróbáltam.

Nem igazán értem, mitől függ, mennyien mennek el egy adott koncertre Budapesten. Miközben a Fates Warning népszerűsége látszólag nem változott jelentősen az elmúlt néhány évben, lényegesen és érzékelhetően többen, ránézésre nagyjából kétszer annyian jöttünk össze ezen a bulin, mint a három és fél évvel ezelőttin: ha nem is kelt el minden jegy az A38 Hajóra, azért majdnem megtelt a terem. Ami persze jó dolog, csak nem értem, hogy aki most eljött, az legutóbb miért maradt otthon... Na mindegy, a csapat régen a közhelyszámba menően mellőzött bandák közé tartozott, így tényleg örülök, hogy lassan legalább ennyi év után a helyükre kerülnek a dolgok velük kapcsolatban.

A buli mindazonáltal nem indult zökkenőmentesen. Jimék az új lemez From The Rooftopsával kezdtek, és miután Kiss kollégával megállapítottuk, hogy Ray Alder fizimiskára kezd kicsit arayásodni, a dal beindulása után sajnos hangilag is e tendencia megfelelőjét kellett tapasztalnom. Rekedt kiabálását hallva először azt hittem, a frontember megfázott, de aztán pár perc után nyilvánvalóvá vált, hogy a színpadi hangosítással van valami probléma – nem mintha lefelé jól szóltak volna... Végül aztán fokozatosan javult a helyzet, és szerencsére pár dal után már hallatszott, hogy Raynek kutya baja, tényleg csak valami technikai gikszerről volt szó. Viszont ebből kifolyólag nekem beletelt most némi időbe, míg igazán rájuk hangolódtam, és addigra már sajnos nemcsak a kezdőtémán, hanem az egyik nagy kedvenc Life In Still Wateren is túljutottunk. Innentől kezdve viszont ha akarnék, sem tudnék nagyon belekötni semmibe.

Egy ilyen tekintélyes – és főleg hibátlan – életműből sokféleképpen lehet válogatni, de Matheosék okosan szoktak, most sem történt másképp. Három dal képviselte az új albumot, további három a legsikeresebb Parallelst, illetve szintén három az idén húszéves A Pleasant Shade Of Grayt, kettőt nyomtak a Darknessről, illetve további egy-egy nóta erejéig megidézték a többi Alder-féle albumot is, vagyis mondhatjuk, hogy mindenhonnan csipegettek. Szerintem ez korrekt megoldás, főleg, hogy egyébként nem is feltétlenül csak a nyilvánvaló(bb) dolgokra hagyatkoznak. Kimondottan örültem például, hogy a Theories Of Flightról a nyitónóta és a kvázi-sláger Seven Stars mellett a The Light And Shade Of Things nagyeposzt vették elő mondjuk két rövidebb tétel helyett, és ha nagyon őszinte akarok lenni, az élőben is megbabonázó szám egyáltalán nem tűnt másodrendűnek még a The Eleventh Hour vagy a műsort záró Monument mellett sem. Ugyanez egyébként a kisebb formátumú szerzeményekre is áll: az említett Seven Stars vagy a legutóbbi lemez Firefly himnusza számomra bizony simán van akkora dallambomba, mint a Point Of View vagy a Through Different Eyes, szóval ennyit arról, hogy régen minden jobb volt. A Fates Warning régen is kiemelkedő volt, de most is ugyanolyan kiemelkedő, és nem csak másokhoz képest. Az utolsó két album is simán odatehető a régiek mellé.

A zenekar amúgy a szokásos szinten muzsikált, Bobby Jarzombek és Joey Vera ritmusszekciója alapból zseniális, és bármilyen csapat elmenne a hátán, nemhogy a továbbra is rezzenéstelen arcú Matheos, illetve Mike Abdow kettőse. Utóbbi fazonra mondjuk még mindig eléggé kilóg a többiek közül – inkább tűnik szimpatikus gitárbolti eladónak, mintsem színpadi figurának, ami a végig mellette nyomuló Verához képest azért elég markáns kontrasztot teremt –, de a játéka abszolút rendben volt, és úgyis ez a lényeg. Miután rendesen hallotta magát, Alder is profi módon hozott mindent, és a jelző már csak azért is helytálló, mert tényleg kevesen érzik ennyire jól, mibe nem szabad már belemenni, ahogy az évek múlásával természetesen teltebbé, karcosabbá válik a hang. Ezeket a részeket is mindvégig ízlésesen, korrekt módon oldotta meg, tényleg bravúros teljesítményt nyújtott. Frontemberként továbbra sem az a dumálós-jópofizós arc, ráadásul kicsit alapból is olyan hatást kelt, mint aki mindig fáradt, de ez alighanem csak az átszellemültség folyománya, és a Fates Warning zenéjéhez furcsán is venné ki magát a David Lee Roth-féle attitűd. Szóval nem volt hiányérzetem, tényleg minden klappolt.

Ha csúcspontokat kellene kiemelnem, gondban lennék, így nem is teszem, inkább egységesen jól felépített, hangulatilag is szép ívet leíró műsort nyomott a csapat, amelyben tökéletesen megfértek egymás mellett a komplexebb, agyasabb darabok és az egyenesebb, letisztultabb szerkezetű témák. Nem is vették rövidre a dolgot, egészségesen másfél és két óra közé lőtték be a játékidőt, és láthatóan díjazták a fanatikus, minden pillanatban velük együtt rezdülő közönség lelkesedését is. Ray a végén el is mondta, hogy ez volt eddig a turné legjobb bulija, ami lehet akár púder is, de nem hiszem, hogy nagyon megjátszotta volna magát, mert a hazai közönség szerencsére ismét kitett magáért. Nem tudnám értelmesen elmagyarázni, miért, de egy fokkal talán mágikusabbnak éreztem a 2013-as koncertet ennél, viszont most is nagyon jól éreztem magam. A Fates Warning 2017-ben is kivételes zenekar, így ha megint jönnek, én is ott leszek.

Fotó: Marozsán János (InsideOut Photography)