Shock!

Már én is unom magamat, hogy megint azzal kezdem: vannak zenekarok, amelyek töredékét sem érték el annak, amire hivatottak lettek volna. Az ember ilyenkor automatikusan, szinte gondolkodás nélkül köpi egymás után a neveket a King's X-től a Trouble-ön, a Vainen, a Psychotic Waltzon, a Death Angelen és a Vicious Rumorson át egészen a Fates Warningig, ezek azonban mind olyan csapatok, amelyek mára alighanem maguk is túlléptek meg nem értett voltukon, és inkább megbecsülik azt, amijük van. Például azt a halálig hű, elkötelezett és fanatikus rajongótábort, amely a connecticuti progresszív metalosok harmadik budapesti koncertjét is valódi ünneppé változtatta – Jim Matheosék pedig meg is hálálták nekik a törődést.

Az olvasók általában rossz néven veszik, ha nem írunk minden előzenekarról, ami az egyik oldalról teljesen érthető, a másikról kevésbé, de ebbe most inkább nem megyek bele itt. A lényeg, hogy ezúttal csak egy bemelegítő csapat kapott lehetőséget a fő attrakció előtt, ami az én szememben nagyjából közelíti az ideális állapotot. Az már persze más tészta, hogy a norvég Divided Multitude nem igazán volt képes felnőni a feladathoz. Bevallom, korábban nem találkoztam a '90-es évek közepe óta aktív csapattal, nekem is csupán egy újabb nevet jelentettek a Sokkoló Extrából, akiket stílus tekintetében körülbelül el tudok helyezni, de ahhoz már soha nem vettem a fáradságot, hogy meg is ismerkedjem velük. Ez a performansz nem is igazán hatott a változtatás irányába, pláne, hogy az a csapat, amelyik öt lemez után még mindig csak itt tart, garantáltan soha nem is lesz ennél lényegesen jobb.

A millió bandától milliószor hallott, tucat progmetalos témákat néhol jellegzetes nordikus dallamos hard rock ízekkel vegyítő ötösfogat produkciójáról mindent elárul, hogy ha nem tudom, kik játszanak a deszkákon, simán elhiszem, hogy éppen egy mai korszellemtől már jócskán lemaradt, sokadik magyar Psychotic Dream Warning kezdeti szárnypróbálgatásainak vagyok tanúja. Még a krónikus énekeshiány is a hazai színteret idézte: nagyon szép koncepció, hogy egy zenekarból a dobos kivételével mindenki vokálozzon, ha azonban eközben egyikük sem tud énekelni, az ilyesmi csupán biztos receptet jelent a produkció módszeres agyonveréséhez. A Sindre Antonsen fronténekes által is favorizált óbégatós áldallamokkal egyébként is ki lehet kergetni a világból (újabb jellegzetes magyar progmetalos betegség...), de ha az ilyesmi még hamis is, azt különösen kellemetlen hallgatni. Amikor pedig a fazonja alapján inkább az egykori Spiritual Beggars torok Spice bandájába vagy a Kadavarba kívánkozó Eskild Kløften billentyűs is nekiállt súlyosbítani a helyzetet, tényleg kimondottan nehéz volt elviselni a hallottakat. Semmitmondó tucattémák, értelmetlenül erőltetett tekerések, igazi kliségyűjtemény úgy 1999 környékéről, még csak nem is igazán meggyőző előadásmóddal. De legalább testközelből is megtapasztalhattuk, hogy bálna-olaj-blackmetal-országban sem minden arany, ami fénylik - ennek is épp itt volt már az ideje...

A Fates Warning új albumáról eléggé megoszlanak a vélemények, amiben nyilván szerepet játszik a kilenc éves szünet és az ebből fakadó csodavárás is. Elsőre nekem is alapjáratnak tűnt a Darkness In A Different Light, egy-két hét ismerkedés után azonban végül teljesen beszippantott a lemez, és most már akár azt is meg merem kockáztatni, hogy az 1997-es A Pleasant Shade Of Gray óta ez az albumuk tetszik a legjobban, akár van rajta újdonság, akár nincs. (Nincs.) Azt illetően persze bizonytalan vagyok, hogyan állnék az anyaghoz, ha Jim Matheosék tartják a normális menetrendet, és 2004 óta kijön tőlük két-három, többé-kevésbé ugyanilyen lemez, de a „mi lett volna, ha..." típusú kérdéseknek úgysincs értelmük, én meg itt bizony nem igazán hallok töltelékdalt. És ugyanezt mondjuk egy sokkal híresebb, körülrajongottabb progresszív metal banda új lemezéről vagy egy másik stílusalapító összességében okés, de sokak által érthetetlenül túlhozsannázott feltámadásáról már korántsem tudnám elmondani. Ez egy ilyen régóta dolgozó zenekar esetében mindenképpen több az átlagosnál, ráadásul tavaly kihagyni kényszerültem Jimék hajós koncertjét, így különös várakozással tekintettem az este elé – és bizony nem is kellett csalódnom.

Az első és legszembetűnőbb változás a 2005-ös, általam látott eddigi egyetlen Fates Warning bulihoz képest mindenképpen az volt, amit egyébként Joey Vera is külön kihangsúlyozott az interjúnkban: jelesül, hogy Bobby Jarzombek tényleg új szintre juttatta a zenekart. Nem mintha Mark Zonder nem lett volna zseniális, és az őt nyolc és fél évvel ezelőtt a Wigwamban helyettesítő Nick D'Virgilio is parádésan teljesített, tiszta sor, hogy ők is felső kategóriás muzsikusok. Az új (már persze mihez képest...) dobos lehengerlő stílusa azonban tényleg az egész banda megszólalását más dimenzióba helyezte, Jarzombek ugyanis sokkal erőteljesebben, dominánsabban és lehengerlőbben játszik, mint Mark vagy Nick. A fazon persze már a Riotban, a Halfordban, sőt, még Sebastian Bach mellett is eszelős dolgokat művelt, de érzésem szerint itt találta csak meg igazán a helyét: az új lemezen is gyönyörűen játszik, és élőben is többször kaptam magam azon, hogy már megint őt figyelem. Döbbenetes volt, ahogy játszi könnyedséggel, irgalmatlan feszességgel ütötte a cseppet sem könnyű, komplex témákat, ráadásul még Zonder dolgaiba is mindig belevitte a saját összekeverhetetlen stílusát. Jelentős mértékben neki köszönhetően egy amolyan turbósított megszólalású Fates Warning nyomult az A38 deszkáin, és ez bizony elementárisan hatott.

A csapat az új lemez nyitódalával, a One Thousand Fires-zel kezdett, és egyébként nem erőltették túl a Darknesst: nagyjából egészséges módon még két témát szedtek róla elő, középtájt az I Am-et és nem sokkal később a Fireflyt. Utóbbiról mindent elárul, hogy még a két übersláger, a Point Of View és a Through Different Eyes közé beékelve is képes volt libabőröket előcsalni a karomon, pláne, hogy a derűs Ray Alder sokkal jobb formában volt, mint akár 2005-ben, akár az elmondások szerint tavaly. Kicsit tartottam tőle, hogy néhol erőlködnie kell majd, de meglepően parádésan teljesített: bizonyos magasakat nyilván ma már meg sem próbál kitolni, viszont rutinos profiként úgy adja elő a dalokat, hogy még ezzel együtt sem hagy hiányérzetet az emberben. Szenvedélyessége pedig a régi, mint ahogy arról mindjárt másodikként érkező, Parallels lemezes Life In Still Waternél meggyőződhettünk.

A zenekar főnökéről ezzel szemben ez lenne az utolsó jelző, ami eszembe jutna: a huszoniksz évvel ezelőtti formáját tökéletesen megőrző Jim Matheos a rendezői balon inkább csak a szokásos faarccal hozta a témákat, de amikor néha felnézett, és elégedetten elmosolyodott, látszott, hogy ő is élvezi a bulit, szimplán csak zárkózott egyéniség. A show így elsősorban Rayre és a majommozgású, továbbra is egészen zseniálisan játszó Joey Verára hárult, akik maradéktalanul helyt is álltak hangulatfelelősi minőségükben. A Frank Aresti helyén beugróként teljesítő Mike Abdow ránézésre inkább tizenéves szobagitárosnak tűnt nyeszlett alkatával és gyerekfejével, nem is csoda, hogy nem pörögte túl magát, ez azért komoly mélyvíz lehetett neki. A szólókat mindenesetre pazarul hozta, és úgy összességében is remekül teljesített – hangszere valami miatt végig hangosabb volt Matheosénál, így képességeiről fokozott mértékben is meggyőződhettünk. A hangzást amúgy nem nevezném tökéletesnek, de élvezhetően szólt a buli, a remek hangulat pedig a Hajót félig töltő fanatikusoknak is köszönhetően még gyengébb megszólalás esetén is elvitte volna a hátán.

Csúcspontokat ilyen gazdag és ritka egységes színvonalú életművel rendelkező zenekarok esetében általában nehéz kiemelni egy bulin. A Fates Warning akár négy-öt órát is simán a színpadon tölthetne, és még mindig csak a csúcsnótáiknál tartanának, szóval alapvetően azon múlik, kinél mi üti a legnagyobbat, hogy melyik korszak a favorit. Mint mondtam, nekem most éppen nagyon benne van a fülemben az új album, így kiemelten élveztem a friss témákat (ha nagyon őszinte akarok lenni, az Into The Blacket még egy kicsit hiányoltam is a szetből), de a Disconnected hihetetlen húzású One-ja, a megindító, elképesztő erejű The Eleventh Hour vagy a szintén megalázóan tökéletes Monument sem olyasmi, ami mellett csak úgy el lehet menni, nem is beszélve a szürke néhány felvillantott árnyalatáról. Ha pedig minderre a Still Remains több mint negyedórás, katartikus mesterműve teszi fel a koronát, tényleg aligha marad ember a nézőtéren, aki elégedetlenül távozik.

Mit is mondhatnék? Újabb évkoncertjének lehettünk tanúi ezen a viharos, esős estén. Csak reménykedni tudok benne, hogy nem kell újabb kilenc évet várnunk a Fates Warning következő lemezére, és abban is, hogy jönnek még felénk.