Shock!

Tudom, hogy egyéni szoc probléma, és egyáltalán nem tartozik ide, de a nagy várakozás ellenére egy botrányos fejfájás miatt nagyon közel jártam hozzá, hogy kihagyjam ezt a koncertet. Mondanom sem kell, nagy hiba lett volna. Enyhe kifejezés, hogy a Matheos & Co. nem sűrűn jár felénk, bár - legalábbis az utóbbi tíz évben - még mindig gyakrabban fordultak meg Magyarországon, mint ahogy lemezeket kiadnak...

A fent említett ok miatt a Dreyelandsről sikeresen lemaradtam, pedig érdekelt volna a műsor, az ilyen zenére mindig is vevő voltam, és az A38 hangzásilag és hangulatilag is abszolút megfelelő közeg. Legközelebb bepótolom. Kárpótlásul az átállás alatt szokatlan hangerővel bömbölő Killswitch Engage albumával hangolódhattunk a Fates Warning várva várt visszatérésére.

A Disconnected intrójával és első tételével indító csapat a várakozásoknak megfelelően ezúttal sem vitte túlzásba a rizsázást: kijöttek, mindenféle különösebb attrakció nélkül játszottak kábé másfél órát, majd levonultak. De abban a másfél órában benne volt minden, ami miatt ezt a zenekart csak imádni lehet. A setlist eléggé nyilvánvaló és kockázatmentes volt, az Alder-korszakból (vagyis az első három album kivételével) mindegyik lemez legkiemelkedőbb momentumait felelevenítették. Nyilván jó volt mindet hallgatni, mindegyik korszakból megvannak a favoritok, így nehéz is volna bármelyik tételt kiemelni, bár én az FWX-ről nem biztos, hogy pont a könnyedebb Another Perfect Dayt választottam volna, ha már...

Ettől függetlenül az A Pleasant Shade Of Gray / Disconnected / FWX trilógia borúsabb, helyenként súlyosabb, gépiesebb témái éppúgy lúdbőrt okoztak, mint a korábbi „slágeresebb" nóták. Naná, hogy ezeket az adukat a végére hagyták: Point Of View, Monument, Through Different Eyes, és persze Eye To Eye. Közhely, mekkora igazságtalanság, hogy ezekkel a nótákkal nem futottak be igazán, és nem arénákban játszottak fénykorukban sem (legalábbis headlinerként), de ezen már kár keseregni. Ráadásul ez a zene ilyen intimebb környezetben valószínűleg még nagyobb élményt is nyújt a közönségnek, ahogy ez ezen az estén is egyértelműen látszott.

A kezdeti kicsit kása gitárhangzás hamar kitisztult, a súlyosabb tételek kellő döggel, az akusztikusak pedig gyönyörű tisztasággal szóltak végig, Joey Vera basszustémái egyenesen szakítottak. Az éneket eléggé megeffektezték, szerintem kicsit túlzás és felesleges is volt az a sok visszhang, Alder hangja van olyan erőteljes élőben is, hogy erre ne legyen szükség. De ez tényleg csak apróság, az élvezeti értékből semmit nem vont le.

A 2005-ös bulival összehasonlítva valamiért úgy éreztem, hogy jobban élvezik a dolgot; amennyire vissza tudok emlékezni a hét évvel ezelőtti fellépésre, akkor mintha Ray kevésbé viselkedett volna oldottan. Elégedetten tapasztalta például, hogy a szerkesztőség egyik meg nem nevezett tagja (akivel egy órával korábban beszélgetett) a hangfalaktól mintegy 13 centire állva fényképez, és kérdőn nézett rá, hogy nem fog-e megsüketülni. Jó, most sem volt kifejezetten szószátyár, megelégedett néhány rövid megjegyzéssel, gyakorlatilag elnézést kért, hogy nyolc (azaz nyolc) éve nem adtak ki lemezt, de ha a jövő év elejére becsszóra beígért új anyag legalább olyan lesz, mint az utolsó kettő – hogy az Arch / Matheos-féle tavalyi csodát ne is említsem –, akkor szerintem megbocsátunk neki. Én mindenesetre tuti. Arról nem is beszélve, hogy a hangja semmit nem kopott, ma is ugyanolyan tiszta és erőteljes, mint a Parallels idején, még ha a sztratoszférába emelkedő részeket például a Point Of View vagy a Through Different Eyes végén már nem is vállalja be élőben.

Matheos egyszer a vége felé mintha elmosolyodott volna, de ebben nem vagyok teljesen biztos, aki közelebb állt a színpadhoz, és jobb a szeme, írjon, és erősítse meg... Mindenesetre a Tony Iommi védjegyének számító tyúklépkedős koreográfia és a pókerarc ellenére nekem úgy tűnt, mintha ő is értékelné a közönség lelkesedését, az Eleventh Hourben a közönség egész korrekt ó-ó-ó-zását, meg persze a ráadásblokkban előadott, elmaradhatatlan Eye To Eye pár száz nézővel megerősített vokálját.

Ha már vokálok: Aresti sem egy nagy színpadi egyéniség, de mind a vokálokat, mind a szólókat megbízhatóan hozta, kivéve talán a Still Remains leállós középrészét, ahol néhány olyan bődületesen hamis hang is be- (pontosabban ki)csúszott, hogy csak lestem. Ettől függetlenül ez a nóta a maga negyedórás szövevényével továbbra is überzseniális (bár azért innen hiányoznak a billentyűk), különösen Joey Vera basszusfutamaival. Mindehhez tökéletesen passzol a fickó egyedi fizimiskája és grimasz-technikája, ami önmagában is vonzza a tekintetet. Bobby Jarzombek viszonylag észrevétlen maradt, de láthatólag nem okoztak gondot neki a komplexebb témák sem, ami a CV-je alapján nem is túl meglepő.

Nehéz bármit hozzátenni a látottakhoz, igazából a nagybetűs dalok önmagukban is annyira időtállóak és megunhatatlanok, hogy a minimális színpadi munka ellenére sem igazán hinném, hogy bárkiben hiányérzet maradt. Akár csukott szemmel is hallgathattam volna az egészet, bár a '90-es évek közepi feeling e nélkül is abszolút úrrá lett rajtam. A következő lemezt pedig finoman szólva érdeklődéssel várom (gondolom, ezzel nem vagyok egyedül), és ha javasolhatom, ne tartsunk újabb hétéves szünetet a budapesti koncertet illetően sem.