Shock!

Bevallom férfiasan: Shock!-os létemre ez volt az első találkozásom a Wendigo-val. Se az EP-t nem szedtem még le, se pedig élőben nem láttam BZ-t és csapatát korábban. Talán pont ezért kért meg Szilvi, hogy írjak én róluk…

És, hogy mi a véleményem? Igazából tetszett, de azért lenne egy-két kifogásom. Például az, hogy nem ártana egy-két kicsit gyorsabb téma, nem speedelésre gondolok, de ha néha elhagynák a döngölős középtempót, az változatosabbá tenné a mjúzikot és a hallgató dolgát is megkönnyítené. E kis kötekedést leszámítva tetszett a produkció, bejött ez a tényleg egyedi zene.

Ha hasonlítani kéne őket valamihez, nagy bajban lennék, de olyanok jutottak eszembe a buli alatt, hogy Nevermore meg Mindfeed... Mindenképpen van potenciál a csapatban, érdekes, jófajta zene ez, mondom ezt annak ellenére, hogy sajnos a körülmények nem voltak épp ideálisak. Elég szarul szólt a cucc, sokszor összemosódtak a hangszerek, ráadásul BZ is megfázással küszködött. Mindazonáltal nem volt gáz, amit produkált, sőt, egyedül csak a Man with a Thousand Voices végén hallható rekesztést éreztem gyengének. Kb. negyvenöt percet nyomtak a srácok és mondhatjuk, hogy sikerük is volt, de azért már nagyon vártam/vártuk a Fates Warningot a végére… Ja, még valami, a gitárosra adjatok már egy pólót, mert oké, hogy övé az évszázad felsőteste, de akkor is…

Pontban fél tízkor lépett a deszkákra minden idők egyik legzseniálisabb, valóban újító, hogy úgy mondjam, progresszív zenekara, az amerikai Fates Warning. Sokan húsz éve rágták a körmüket, hogy végre itthon is láthassák színpadon ezt a csodát, és jómagam is vagy nyolc éve várakoztam epekedve, de ezen az estén végre itt voltak! Ráadásul nem is akármilyen felállással: Jim Matheos, mint alapító-főnök ugye adott, mellette évek óta alap a gyönyörű hanggal megáldott Ray Alder, valamint Joey Vera, aki igazából nem tag, de mégis mindig ő a basszer lemezen/élőben egyaránt. Viszont sajnos nincs már Mark Zonder, de aggodalomra semmi ok, hiszen a Spock’s Beard-es Nick D’Virgilio-nál jobban senki sem helyettesítheti őt, és akkor még nem szóltunk a régi/új másodgityós Frank Aresti-ről. Tehát mondjuk úgy, supergroup volt ez, így nem is csoda, hogy dugig telt a Wigwam. Kicsit meg is lepődtek jenki barátaink, mekkora ováció, rajongás fogadta őket. Valahogy úgy, mint annak idején a Waltzot az E-Klubban…

A Disconnected lemez intrója indította a műsort, majd jött ugyanerről a korongról a One. Mikor otthon képzeletben összeállítottam a bulit, kezdésnek az A Pleasant Shade Of Greyt képzeltem el, mind a tizenkét tételével, amit az Ivory Gate of Dreams követett volna, valahogy úgy, ahogy az a Still Life című Fates koncertlemezen hallható. Persze ez a két “dal” egymaga csaknem másfél órát tesz ki, így esélytelen volt egy ilyen összeállítás, de így is nagyon örültem, mikor az APSOG harmadik tétele felcsendült. Ray gyönyörűen énekelt, olyan selymes, csodás dallamokat hozott, amilyeneket csak ő tud. A magasakat kicsit elsumákolta, inkább a középtartományokra koncentrált, de így viszont egy hamis hang nélkül hozta a koncertet. Az ő erőssége - a régi énekes John Arch-csal ellentétben - nem a sikítozásban van, sokkal inkább a magával ragadó dallamokban, szép, érzelmes témákban. Nem is került elő semmi az első három korongról…

Sajnos a műsor elején még nem volt topon a hangzás, halk volt a gitár és a negyedik – igazi meglepetés – Life in Still Water szólója el is veszett. Később helyreállt a rend és az új lemez nótáit már rendben élvezhettük végig. Összesen hármat játszottak az FWX-ről, a Simple Humant és a Heal Me-t egymás után, majd kicsivel később az Another Perfect Dayt. Jó lett volna azért még legalább a Left Here-t elnyomni! A hiányérzetemet hamar feledtette viszont a Face the Fear és a Quietus felbukkanása, amelyek kedvenc Fates korszakom, a No Exit és az Inside Out közötti kevésbé nyilvánvaló darabjai.

Azután kaptunk még egy tételt az APSOG-ről (szintén isten!) valamint a Pieces of Me-t a Disconnectedről, majd jöttek a kötelező darabok: The Eleventh Hour, amiben Ray megint csak csoda volt, a Point of View a Parallels-ről, a Perfect Symmetry gyöngyszeme, a Through Different Eyes, na és persze Monument az Inside Outról, amiben Joey Vera bőgőzött olyat, hogy na! És ennyi... 70 perc után mindenki el! Mérhetetlenül dühös voltam, és csalódott! Amit elnyomtak, az zseniális volt, de 70 perc nagyon kevés, ráadásul Ray be is nyögte a második-harmadik nóta után, hogy egy nagy rakás zenével készültek! Oké, hogy volt ráadás, a több mint negyedórás Still Remains, de ez akkor is KEVÉS! Legalább két órára számítottam és háromra vágytam, erre tessék, tizenegykor már állok a ruhatárban! Emiatt azt mondom: Az év koncertje, amit - de komoly csalódása, amennyit játszottak!

Kiss Gábor

Ha ilyen iramban teljesül minden, amit tavaly az év végi listámon írtam (mármint, hogy milyen koncerteket szeretnék látni), akkor 2005. végén nem lesz okom panaszra.
Néhány szerencséssel együtt sikerült a FW beállásának egy részét is megtekintenem, mit mondjak? Jó érzés volt, na.

Fél kilenckor kezdett a Wendigo, szerencsére a közönség nagy része megérkezett addig, de azért voltak sokan, akik később futottak be, úgy gondolták, jó Wigwamos szokás szerint úgyis későn kezd az előzenekar. Nos, nem: hétköznap így szokás.
Két új dal került a programjukba, így egyben még én sem hallottam őket, izgatottan vártam, hogy szólalnak meg. A Ricochet arabos refrénje súlyos verzék közül robbant ki, a másik újdonság, az ötödikként eljátszott Butterfly, melynél Crow dobverőről seprűre váltott (metal zenekarnál nem nagyon találkoztam ilyesmivel eddig...) és egyfajta Twin Peaks-esen fojtott kezdésből robbant ki maga a dal (már megint egy fülbemászóan érzelmes refrénnel), aztán szépen lassan “elhamvadt” a végén. Ekkor már mindegyikük háttal állt a közönségnek, talán ösztönösen, mintha hagynák a hangokat a semmibe veszni. Különös hangulatú nóta a Butterfly, az tény.

Mivel két zenekar cucca terpeszkedett a színpadon, annyira nem tudtak színpadszántani a gitárosok (ráadásul a kontrollban magukat nem is hallották, csak az éneket), de a felszabadultságot érezni lehetett így is rajtuk, két szám között meg letörölhetetlen volt a széles mosoly Robi arcán és Crow-n is látszott, hogy egyre jobban élvezi a közös zenélést. BZ így torokfájós betegen nyomta végig a bulit, az utolsó két dalnál lehetett talán csak hallani, hogy nem stimmel minden vele, amúgy a szokásos vehemenciájával pörgött.
A hangzás a beállásnál arányos és tiszta volt, nem tudom koncerten hátul hogy szólt, elöl nem volt vele probléma. Az meg külön öröm a zenekarnak, hogy féccvórningék végignézték az egész koncertet és nagyon tetszett neki, sőt...

... és aztán jöttek ők, sok-sok év után végre fellépett a Fates Warning nálunk is. Saccra úgy 5-600 ember lehetett mondjuk, ami külön tetszett, hogy kulturált közönség gyűlt össze, nem kellett azon izgulni, mikor bekeveredtem előre picit, hogy kinek melyik testrésze fog a gyomromban / hátamban / vesémben landolni. Ugye az köztudott volt, hogy kockafej Mark Zonder helyett a Spock’s Beard ütőse, Nick D’Virgilio foglalt helyet a dobok mögött és még egy gitáros, Frank Aresti játszott Matheos mellett, aki ugye elég sok évig a zenekar tagja volt annak idején. Ennek ellenére sokan nem tudták, hogy ki ő (“valami vendégzenész”), meg valljuk be, tény, hogy nem épp rockzenésznek tűnt, hanem ahogy valaki oly szellemesen megjegyezte egy fórumon: lengyel villanyszerelő szakmunkásnak nézte az ember. Amúgy meg azért rontott párszor a “srác”, de ez az este nem a hibákról szólt, hanem a zenéről.

Furcsa, hogy tán kilencven percet játszottak, de ez mégsem tűnt kevésnek (persze akadtak sokan, akik még elnézték volna őket legalább ugyanennyi ideig). Mivel számomra az évek során a Disconnected lemezük lett “A” favorit (amihez szép lassan fel fog zárkózni az FWX is érzésem szerint), így természetesen örültem, az erről a két lemezről felcsendülő daloknak. Igaz itt nem voltak kütyük, szintik, de nem is hiányzott, valahogy telten tudtak megszólalni így is. Bár ezen nem csodálkozom azért. Ray Alder nem az a közönséggel túl sokat kommunikáló fajta, de azért nem is kizárólag a mikrofonállványba kapaszkodott végig, hanem ugrált, mászkált, élt ő is a zenében. A hangja elég gyorsan “elkopott”, a magasakat végig lespórolta, helyette jött egyfajta szálkás, kicsit fátyolosan reszelős, spanyolos hangszín, ami valljuk be - jól áll neki. (Furcsa módon egy teljesen más ember jutott eszembe róla, Antonio Banderas, valahogy az ő énekhangjában hallható ugyanez a fajta karcosság, hiába, a spanyol vér!)

Jim Matheos nem a mosolyok embere, és annak ellenére, hogy úgy néz ki, mintha egy öregedő olasz nagypapa fejére göndör parókát helyeztek volna, azért félistenként bír működni, mint zenész. Nem is vártunk tőle mást, azt hiszem. Talán sokaknak úgy tűnt, nem éli bele magát, talán nem is élvezi a zenélést, de próbáljuk meg csak elfogadni azt, hogy: ő ilyen. Annál inkább látszott az öröm Joey Verán, aki fel-s alá rohangált, pörgött mint a motolla, valahogy róla azt tudom elképzelni, hogy neki tökmindegy hova rakják ki színpadra, ugyanazt nyújtja és ugyanúgy élvezi magát a zenélést. Szimpatikus hozzáállás, élmény volt figyelni.

Nicket mindenki árgus szemekkel figyelte, el tudja-e játszani olyan feelinggel és olyan technikával Mark Zonder témáit, ahogy azt a nagymester cd-re játszotta. Nem volt probléma, bár ezt előre lehetett sejteni. Igaz többet játszott a cineken, ellensúlyozva ezzel Zonder triggerelt kütyüit, de bevallom most nem őt figyeltem, hanem a zene egészét. A hangzás nem volt tökéletes, valahogy végig búgott a bőgő, túlságosan az előtérben tolták (egyébként a beállásnál is), így a gitárok hangyányit a háttérbe szorultak.

Szép varázslatot ajándékoztak nekünk, játszottak az érzésekkel, gondolatokat ébresztettek vagy egyszerűen csak hagyták, hadd sodródjunk a zenéjük hullámain. Még ha patetikus ez, akkor is így volt. Az meg biztos, hogy az év koncertjei között lesz számon tartva az este, nálam legalábbis biztosan. Reméljük a zenekar is élvezte a koncertet, bár nem úgy tűnt, mintha nem így lenne...

Valentin Szilvia