Shock!

Talán nincs még egy olyan elismert és egyöntetűen tisztelt zenekar a prog. metal undergroundban, mint a Fates Warning. Jim Matheosékkal kapcsolatosan ugyanis még csak elvétve sem találkozni rosszindulatú, netán fikázó véleménnyel, sőt, olyannal is csak elvétve, amely szerint valamely lemezük akár csak közepesre sikeredett volna. Ennek oka pedig a páratlan dalszerzői vénán és igényességen kívül egyértelműen az, hogy a göndör gitáros és az általa vezetett csapat kezdetektől fogva a maga feje után ment. A Fates Warning mindig is magasról tett a rajongók elvárásaira, az üzleti szempontokra, gyakorlatilag mindenre, ami az általuk helyesnek gondolt iránytól eltérő csapásra vezette volna őket. Így tehát a Fates Warning történetében folyamatos a fejlődés, a zenei horizontok tágítása, ennek köszönhetően pedig a lemezeiken hallható muzsika annak ellenére is mindig változott, hogy a csapat markáns és totál egyedi hangzása már a második nagylemezre, a The Spectre Withinre kialakult.

Mondhatnánk tehát, hogy nincs két hasonló Fates Warning-anyag, ez azonban nem lenne teljesen igaz. Az 1991-es Parallelsen bemutatott szuperfogós, megadallamos vonal ugyanis kitartott a következő, 1994-es Inside Outig, azon azonban valószínűleg már senki sem lepődött meg igazán, hogy a nyolcadik nagylemez 1997-ben gyökeres változásokat hozott. Jim Matheos: „Azt hiszem, az összes lemezünk drasztikusan eltér a többitől, kivéve a Parallelst és az Inside Outot. Utólag visszagondolva nem is hiszem, hogy jó ötlet volt két ennyire hasonló anyagot kiadni. Az Inside Outtal kicsit önmagunkat ismételtük, ezért egyöntetűen úgy gondoltuk, hogy a következő anyagnak radikálisan különböznie kell tőle."

A zenekar pedig tartotta is magát ehhez az elképzeléshez, de mindehhez persze az is kellett, hogy az 1989-es Perfect Symmetry óta stabil felállás 1997-re megbomoljon. Az Inside Outot népszerűsítő turnét követően ugyanis a bőgős Joe DiBiase és a gitáros Frank Aresti is otthagyták a csapatot. Ray Alder: „Őszintén nem tudjuk, Frank Aresti pontosan miért lépett ki a bandából. Egyszer csak megcsörrent a telefon, és közölte, hogy többé nem akar turnézni. Mást nem is nagyon mondott, csak azt, hogy a saját dolgaival akar foglalkozni." Matheos: „Franknek egyszerűen elege lett a zeneiparból. Ez pedig abból látszott a legjobban, hogy már a Fates Warning dolgai sem izgatták. Ha nem turnéztunk éppen, szinte alig beszéltünk egymással. Aztán a Dream Theaterrel közös turnén közölte, hogy a kör végével kiszáll. Eredetileg vissza akartunk jönni utána Európába, de Frank döntése keresztülhúzta a számításainkat. Sajnos teljesen eltávolodtunk egymástól, azóta szinte nem is beszéltünk. Joe viszont még mindig itt lenne velünk, ha rajtam múlna, azonban a zenekar nem hoz annyi pénzt, hogy megéljünk belőle, Joe-nak pedig két kisgyereke van. Rendes állásra volt szüksége, hogy eltarthassa őket. Sokáig őrlődött, de végül mennie kellett, ami miatt nagyon szomorú vagyok. A helyére Joey Vera érkezett, aki vendégként játszik velünk. 1988-ban közösen turnéztunk az Armored Sainttel, azóta vagyunk barátok. Már azon a turnén is be kellett egyszer ugrania hozzánk, mikor Joe megbetegedett. Mivel az új anyag egy gitárra íródott, egyelőre Frank helyére senki nem jött. A turnéra viszont valószínűleg beveszünk majd valakit, aki gitározni és billentyűzni fog. A lemezen hallható Kevin Moore a szólólemezéhez Mark Zondert és Joey Verát kérte fel, így a játékukért cserébe ő is eljött hozzánk."

A régi tagok helyét tehát Joey Vera, az Armored Saintből indult, de mára kismillió más zenekarban is megfordult profi, illetve a Dream Theaterből akkor már pár éve távozott Kevin Moore vették át. A Dream Space-Dye West dala egyértelműen jelezte, milyen irányba kíván haladni Moore, és bár az A Pleasant Shade Of Gray zenéjét teljes egészében Jim Matheos írta, Moore jelenléte mégis nagyon erőteljes. Ha meghallgatod az egy évvel később érkezett első Chroma Key-albumot, rengeteg hangulati párhuzamot fogsz felfedezni a két lemezanyag között. Nem véletlenül gondolták sokan, hogy Moore egyfajta társszerzőként maga dolgozta ki témáit, ez azonban nem volt igaz. Matheos: „Általában nem szerzek zenét billentyűkön, ez az anyag viszont így született, illetve az Inside Out néhány része is, tehát Kevin Moore már kész témákat kapott, de természetesen volt lehetősége a saját stílusát is belevinni ezekbe." Ray Alder: „Joey Vera és Kevin Moore csak a felvételekkor csatlakoztak. Sokan azt hiszik, hogy Kevin írta a billentyűs témákat a lemezre, de ez nem igaz. Ő csak feljátszotta Jim dolgait." Mark Zonder: „Nem voltam ott, amikor a billentyűk felvétele zajlott, de nem hiszem, hogy igazi kooperációban születtek volna a témák. Jim elég erős dalszerző, megírta egyedül Kevin részeit is. Kevin egyébként is csak a felvételekre csatlakozott, nem volt arról sem szó, hogy beszállna hozzánk, mivel nem akart koncertezni."

A Fates Warning tagsága ekkor tehát mindössze három személyből, a gitáros Jim Matheosból, Ray Alder énekesből és a dobos Mark Zonderből állt. A Jim által nyers formátumban megírt lemezt ez a három ember dolgozta végül ki, a szövegeket pedig szintén a bongyor gitáros hozta. Ray Alder: „Az egész lemez megírása nagyjából egy évet vett igénybe, ennek legfőbb oka pedig az volt, hogy az ország különböző pontjain lakunk. A felvételek már sokkal gyorsabban mentek: hat hét alatt kész is voltunk, beleértve a keverést is. Megírni viszont ezt a lemezünket tartott a legtovább, de úgy gondolom, megérte ennyit dolgozni vele. Ugyan messze lakunk egymástól, de így is elég jól ment a munka. Mindannyiunknak van otthon saját stúdiója, szóval tudtunk dolgozni a saját részeinken. Mivel pedig önállóan dolgoztunk, nem zenekarként, ez a lemez egy csomó egyéni ízt tartalmaz, amit valamelyikünk személyisége így bele tudott vinni. Aztán összejöttünk, és együtt átgyúrtuk a nyers verziót. Az volt a célunk, hogy valami olyasmit alkossunk, ami valóban egy Fates Warning project. Úgy érzem, korábban kissé elvesztettük igazi önmagunkat, próbáltunk olyan zenéket írni, amik kicsit könnyebben befogadhatóak, rádióbarátabbak. Most azonban megálljt parancsoltunk ennek a tendenciának, és elsősorban olyan zenét írtunk, ami nekünk tetszik. Így lett ez a legkülönlegesebb, legelőremutatóbb lemezünk. Mivel ezúttal hármasban dolgoztunk, míg korábban öten voltunk, egész máshogy születtek a dalok. Valahogy hárman szorosabb csapatot alkottunk. Persze Jim írja a zenét, de mindhármunk ötletei benne vannak a végeredményben."

A folytonosságot a producer személye is biztosította. Matheos: „Novemberben kezdtük meg a munkát ugyanabban a connecticuti stúdióban, a Carnage House-ban, ahol a Perfect Symmetry és a No Exit született, a producer pedig Terry Brown volt, akivel szintén dolgoztunk már együtt. Nagyon felkészülten mentünk a stúdióba, nekem ugyanis az a mániám, hogy a dalok a legapróbb részletekig készen legyenek a felvételek idejére. Nincs annál nagyobb pazarlás, mint amikor a stúdióban próbálja az ember befejezni a lemezét. Mind a zenét, mind a szövegeket én írtam. Úgy két évvel korábban jutott eszembe ez az ötlet, és rögtön szóltam is a többieknek, hogy lenne kedvem megírni egy teljes albumot. Nyolc hónapon át csak a zenén dolgoztam, aztán hónapokig agyaltam a szövegeken. A nyers verziókat persze rögtön megmutattam a többieknek, és onnantól már együtt dolgoztunk. Az utóbbi időben szinte csak ezzel a lemezzel foglalkoztam, így objektíven nem is tudnám jellemezni. Az biztos, hogy ugyanúgy megvannak benne a visszafogott akusztikus részek, a progresszív elemek, mint a súlyosabb dolgok. Rengeteg hangulat és érzelem kavarog az anyagon, tele van váltásokkal. Óriási előrelépésnek érzem a zenekar történetében, és ezért nem is igazán tudom összehasonlítani a korábbi anyagainkkal."

Az A Pleasant Shade Of Gray pedig épp attól a kissé hideg, szomorú melankóliától igazán különleges, amelyhez nagyon sokat adnak hozzá a billentyűs témák, illetve a Bill Metoyer, Lydia Montagnese, Terry Brown, valamint a dobos Mark Zonder és Lindsay Matheos által rögzített mindenféle hangminták és zajok. Míg közvetlen elődeit, a Parallelst és az Inside Out-ot telerakták fogós, hatalmas refréneket felvonultató, kvázi progmetal-slágerekkel, addig az A Pleasent Shade Of Gray mindössze egyetlen, 53 perces számot rejtett, amely természetesen a valaha született leghosszabb Fates Warning-dal. A könnyebb befogadhatóság miatt végül tizenkét tételre osztották a lemezen, ezek azonban még külön alcímeket sem kaptak, így is jelezve, hogy a lemezanyag szigorúan egybe tartozik, azaz részei kizárólag együtt értelmezhetőek. És ahogy gyakorlatilag minden dalban, úgy az A Pleasant Shade Of Grayben is találhatóak hangulatilag kiugró részek, vezérmotívumok és ismétlődő, vissza-visszatérő megoldások, épp csak mindez majd' egy órán keresztül. A dal pedig hossza ellenére teljes mértékben homogén, ami karakterét, hangulatát illeti, és bár ezúttal is vannak kifejezetten fogós megoldások, a Fates Warning egyértelműen a borultabb oldalát mutatta vele. Matheos: „A rövidebb dalok meghatározott séma szerint épülnek fel: van bennük egy vezérdallam, és csak a lényeget tartalmazzák, alaposan kicsontozva. Egy hosszabb tételnél azonban nincsenek szabályok vagy korlátok. A lényeg csak annyi, hogy jól kitaláld a felépítését, és ne fulladjon ki. Számomra nem az a lényeg, hogy egy dal dúdolható legyen, hanem hogy érzelmeket közvetítsen, hogy általuk ki tudjam fejezni magam."

Egy konceptalbumnál természetesen az egyik első kérdés, ami elkezdi foglalkoztatni a rajongókat, hogy vajon miről is szólnak a szövegek. Ha pedig gyakorlatilag egyetlen dal-monstrumról van szó, mindez hatványozottan igaz. Bár az A Pleasent Shade Of Gray húsz éve jelent meg, a téma még mindig titok, Jim Matheos ugyanis sosem árulta el a pontos választ. Az azonban biztos, hogy nagyon személyes anyagról van szó, annyit ugyanis tudni lehet, hogy a lemez egy olyan emberről szól, aki a hajnali órákban fekszik az ágyában, és sodródik álom, ébrenlét, illetve életének egyes eseményei között. Ennek tudatában érthető, hogy a lemez miért zárul egy ébresztőóra csörgésével, bár némi rosszindulattal akár azt is mondhatnánk, hogy a zenekar így akarta felébreszteni azokat, akik hallgatása közben esetleg elszenderedtek volna. Matheos: „Természetesen rengeteg különféle teóriát hallottam már arról, hogy miről is szólnak a szövegek, és egyáltalán nem zavar, hogy találgatnak a rajongók, de a választ magammal viszem majd a sírba. Gyakran belefutok különböző találgatásokba, és nagyon érdekesnek tartom az egyes magyarázatokat, sőt, némelyik elég közel is került a valósághoz." Alder: „Nem mondanám konceptalbumnak a lemezt, inkább csak egy vezérfonal van, ami végigkíséri a szövegeket, amik különböző dolgokról szólnak, de persze vannak ismétlődő, vissza-visszatérő témák bennük, és a zenében is. Igazából a lemez az érzelmekről szól. Mindannyiunkkal előfordult már, hogy feküdtünk az ágyban, és azon gondolkodtunk, hogyan tovább. Ez a központi téma itt is."

Az A Pleasent Shade Of Gray végül 1997. április 22-én jelent meg a Massacre gondozásában, és ugyan a szakma és a rajongók egyöntetűen imádták, komolyabb lemezeladásokat nem értek el vele. Ahogy azonban azt fentebb már a tagok kifejtették, ezúttal magasról tettek a kereskedelmi szempontokra. Egyetlen céljuk az volt, hogy saját maguk elégedettek legyenek a lemezzel, ez pedig meg is valósult. Zonder: „Az egész mágikus lett, úgy, ahogy van. Minden dal egy csomó különböző stíluselemet felvonultat, és mindegyik remek. Önmagában és a lemezanyag részeként is. Emlékszem, mikor élőben, egyben játszottuk az egészet, az olyan volt, mint egy tökéletes utazás." Alder: „Egy időre kissé elbizonytalanodtunk, hogy mit is szeretnénk csinálni, de úgy gondolom, ezzel az anyaggal visszataláltunk a helyes ösvényre. Egyértelműen ez az eddigi legerősebb lemezünk. Most pontosan olyan zenét írtunk, amilyet szerettünk volna. Az előző albummal nem voltunk igazán hűek önmagunkhoz. Ezúttal viszont nem foglalkoztunk azzal, fogja-e valamelyik részt játszani a rádió, vagy bármi ilyesmi. Semmit sem változtatnék rajta. A producer és a stúdió is remek volt, és mi is kiváló munkát végeztünk. Nagyon büszke vagyok arra, hogy Jimmel és Markkal dolgozhattam, hogy megtaláltuk egymást, és oly sok éven át partnerek voltunk."

A megjelenést természetesen igen komoly koncertsorozat követte 1997 és 1998 folyamán. Az 1998 áprilisában játszott európai kört egy dupla koncertlemezzel, a Still Life-fal is megörökítették, amelynek első diszkje természetesen a friss dal mind a tizenkét tételét tartalmazta, sorrendben. Erre a körre az Agent Steelből ismert Bernie Versailles és a Divine Regale billentyűse, Jason Keazer kísérte el a bandát, majd májusban a csapat a Dynamo fesztiválon is fellépett egy rövid programmal, amit a kissé fapados Live At The Dynamo DVD-n meg is örökítettek, igaz, ezen Versailles már nem szerepelt. Matheos: „Borzasztó nehéz döntés volt, hogy eljátsszuk-e a teljes friss anyagot, mivel elég korán léptünk fel a fesztiválon, és nem tudtuk, miféle közönség lesz majd a színpad előtt. Szóval igazából fogalmunk sem volt róla, mit is kellene játszanunk, így vettünk egy nagy levegőt, és reméltük, hogy minden a lehető legjobban sikerült majd." Még ezt megelőzően 1997-ben promóciós maxin is kijött az A Pleasent Shade Of Gray II, a stúdióverzió mellett ezen tétel egy remixével, illetve a VII tétel demó-verziójával, majd 1998-ban egy VHS is megjelent, szimplán csak A Pleasant Shade Of Gray Live címmel.

1999 aztán ismét a dalszerzés éve volt, és mivel akkoriban a Fates Warning még magasabb fordulatszámon pörgött, 2000-ben már meg is jelent a folytatás, ismét csak Vera és Moore közreműködésével. Matheos: „A Disconnecteddel szándékosan akartam súlyosabb irányba fordulni. Általában minden lemez után leülünk és megbeszéljük, merre akarunk haladni a következővel, és ezúttal is ez történt. Meg akartuk tartani az A Pleasant Shade Of Gray hangulatát és dinamikáját, de agresszívebbé szerettük volna tenni a következő anyagot. Ez egyértelműen cél volt a dalszerzés és a produkciós munka közben is."

A Disconnected ennek megfelelően egy agresszív, kifejezetten hideg lemez lett, de ezt a történetet majd 2020-ban meséljük el. És bár azt az anyagot is szeretem, ahogy minden mást is, ami Fates Warning név alatt megjelent, számomra a mai napig az A Pleasant Shade Of Gray az igazi szerelem. Amellett, hogy ez volt az első album, amit hallottam a bandától, valóban van egy olyan sajátos hangulata, akkora érzelmi töltést hordoz, ami különlegessé és megunhatatlanná teszi. Még húsz évvel megjelenése után is.