Shock!

Ha valaki időt szán arra, hogy a '80-as évek végének hazai zenekarai után ásson, egész biztos, hogy előbb-utóbb belefut a szolnoki Exit nevébe. Akkoriban nem sok thrash zenekar jutott el a próbateremből az országos ismertségig, és az Exitnek is elég rögös és korántsem megszokott utat kellett bejárnia ahhoz, hogy megjelenhessenek az albumaik. A régmúlt és az utóbbi évek eseményeit Bevíz Mihály gitárossal elevenítettük fel, aki a fiatalabb hazai koncertjáró generáció számára elsősorban az Iron Maidnem soraiból lehet ismerős.

Tavalyelőtt egy jubileumi dupla CD-n megjelent az Exit mindhárom stúdióanyaga. Ki vetette fel ennek a lehetőségét, és mennyire volt problémás végül a megvalósítás?

Igazából csak az Együtt a szeméttel tekinthető valódi stúdióanyagnak, amit Nagy Feró akkori Rocker nevű stúdiójában vettünk fel. A család szégyene valójában csak a próbahelyünkön készült demó volt, az Exitre annyira jellemző módon egy fillér stúdióköltség nélkül, ugyanis Cserfalvi „Töfi” Zoltán, aki akkoriban a Macbeth-ben játszott, a próbahelyünkön akarta felvenni egy négysávos TASCAM magnóval a Macbeth demót a Javíthatalan selejt című anyagukhoz, már csak azért is, mert akkoriban Retek (Ratkai Miklós – többek között Exit dobos) és Szebi (Szeberényi Attila – többek között Exit basszusgitáros) is erősítette a csapatukat. Így aztán terembérleti díjként mi is felvettük az anyagunkat. A Yayol! is demónak indult. Megnyertük a Vida Records tehetségkutatóját, és általuk készíthettük el. Ezen a demón mérték le, hogy mennyire fogy, és hogy érdemes-e megjelentetni CD-n az anyagot. Mint a jelek mutatják, nem volt érdemes kiadni... (mosolyog) Mondanom sem kell, hogy ezt is teljesen ingyen vettük fel, ugyanis Töfi akkor vette át az irányítást a Denevér Stúdióban, és ezzel a demóval egyfajta referenciaanyagot akart készíteni a stúdiónak. Természetesen a nagylelkűsége is sokat nyomott a latban, mert ettől függetlenül kérhetett volna pénzt a munkájáért. Bár nem hiszem, hogy tudtunk volna fizetni... Szóval visszatérve a kérdéshez: Retek vetette fel, hogy mi lenne, ha kiadnánk CD-n mindenféle extrákkal ezt a három anyagot. Aztán az extrák hely és idő hiányában lemaradtak! (nevet) Töfi javította fel emberfeletti munkával az eredeti felvételeket, a rá jellemző aprólékos és igényes stílusban. A legnagyobb probléma az volt, hogy ezek az anyagok néha csak régi krómos kazettákon voltak meg. Akadt, amelyiknek megvolt a DAT kazettája, de volt, amelyik már csak a megjelenés után jutott el Töfihez. Ezeknek tükrében még nagyobb eredmény, hogy ilyen jól szól az egész.

Régi, beszerezhetetlen anyagok újrakiadásainál általában a kiadási jogok megszerzése jelenti az egyik legkomolyabb problémát. Nálatok mi volt a helyzet ebből a szempontból?

Szerencsére nem volt gondunk ezzel. A család szégyene és a Yayol! saját kiadásban jelent meg eredetileg, és mi nem elleneztük az újrakiadásukat! (nevet) Az Együtt a szeméttel eredetileg Nagy Ferónál jelent meg, de ő sem gördített semmilyen akadályt az utunkba. A DAT kazettát is ő kerítette elő nekünk, szóval teljes mértékben támogatott minket. És természetesen itt is Töfi segített, mivel ő elég szoros munkakapcsolatban van vele.

Milyen reakciók érkeztek az újrakiadással kapcsolatban? Érezhető-e valamiféle felfokozott érdeklődés a régi rajongók felől?

Az online magazinokban megjelent kritikák mindenütt pozitívan fogadták az anyagot. Néhány ős-exitesről tudom, hogy nagyon várta már, de amúgy igazából nem törtek ki utcai harcok, csak hogy mihamarabb hozzájuthasson az ország nagyobbik fele a CD-hez. Nagyon jólesett, hogy például Székelyudvarhelyen lehetett kapni az anyagot, és szó is volt róla, hogy megyünk oda játszani, de sajnos időközben bezárt a Thunder Rock Club.

Felmerült az bennetek, hogy e gyűjteményes kiadvány kapcsán legalább egy koncertet össze kellene hozni?

Tulajdonképpen ez az anyag annak az apropójából jött ki, hogy játszottunk az Iron Maidnem tizenöt éves születésnapi buliján, 2011. november 4-én, Budapesten a Barba Negra klubban. Tehát először jött az ötlet, hogy a Maidnem szülinapi bulin mindenki felléphetne a korábbi, saját zenét játszó zenekarával, és utána jött az, hogy akkor erre az alkalomra ki lehetne hozni a CD-t. Retek ugyan már évekkel korábban mondta, hogy meg kéne jelentetni, esetleg újrajátszani a régi számokat, de ez a konkrét esemény volt az indítószikra. Szóval ezzel a koncerttel meg is volt az újjáalakulás. Szerencsére sokan jöttek Szolnokról, kifejezetten az Exit miatt. Jól sikerült a buli, és el is döntöttük, hogy akkor ezt folytatni kellene, ami aztán régi jó Exit szokás szerint ez annyiban is maradt. Aztán úgy volt, hogy játszunk Szolnokon a Metal Ligeten, de ez Retek bokatörése miatt elmaradt. 2012-ben még összejött egy koncert a Hegyalja fesztiválon, mert az Exit Bukovinszky Béla szívéhez is közel áll. Nagy része volt abban, hogy az Együtt a szeméttel egyáltalán megjelenhessen 1991-ben, ő hajtotta fel a kiadáshoz szükséges szponzorpénzt. Szóval egyelőre ennyi a történet.

A régi Exit tagok közül rajtad és Reteken kívül muzsikál-e még valaki aktívan?

Természetesen a többiek is zenélnek. Szeberényi Attila a Robinzon Cirkusz és a Fülemüle Presszó Tribűn Bend (sic!) nevű formációkban nyomja, de volt már, hogy beugrott kisegíteni az Akelába is,és az Omen Nomen Est Omen című lemezén több számot is jegyzett szövegíróként. Fehér Géza többek között a Hobo Blues Bandben és a Szörpben is játszott, és a mai napig mindenféle formációkban feltűnik. Tombor „Tozó” Zoltán pedig Németországban énekel musicalekben, és amennyire tudom, rendez is.

A zenekart a '80-as évek közepén indítottátok el. Mennyire jutottak el akkoriban hozzátok a tengerentúli vagy nyugat-európai thrash bandák? Egyáltalán kiknek a hatására kezdtetek el zenélni?

Az Exit nem thrash bandaként alakult, és én nem is voltam az alapító tagok között. Kezdetben inkább progresszív rocknak lehetett volna nevezni a zenekar irányvonalát. Láttam akkoriban őket játszani, mert a mindenféle Iron Maiden és AC/DC képcserebere alapján természetesen kapcsolatba kerültem Retekkel, és kíváncsi voltam, mit művelnek. Aztán volt olyan, hogy gitárerősítőt kértek tőlem kölcsön. Egyébként nekem nagyon tetszett, amit csináltak. Szóval, amikor megjelent róluk egy cikk a gimnázium diákújságjában, kitettem az asztalra kinyitva az újságot, ahol kép volt róluk, és eldöntöttem, hogy ebben a zenekarban nekem játszanom kell. Be is jött! (nevet) Később próbáltam ugyanezt Metallicával meg Tankcsapdával is, de nem jött össze. Lehet, azon múlt, hogy róluk nem írt a gimis diáklap… (mosolyog) A Metallicát, Anthraxet, Megadeth-t, Exodust, Slayert ismertük és szerettük. Mindenféle másolt kazettákon meg rádióból felvéve megvolt tulajdonképpen minden. Ettől függetlenül nem döntöttünk el semmi olyasmit, hogy mi mostantól thrasht fogunk játszani. Mindig is röhögtünk azokon a zenekarokon, akik még egy hangot sem játszottak, de már tudták, hogy ők akármilyen thrash-power-death-black-progresszív metalt fognak majd játszani, és mindezt persze egyszerre. Valaki egyszer azt mondta nekünk, hogy ez, amit mi játszunk, thrash. Mi meg mondtuk, hogy hát jó. Nem vettük sem dicséretnek, sem bántásnak – volt olyan ismerősünk, akinek a szájából ez szitokszó lett volna! (nevet) Ezután Szebi egyik ismerőse, aki Suffocationt meg ilyeneket hallgatott, megnyugtatott minket, hogy ez bizony nem thrash. Ez a hír sem döngölt földbe minket. Mi játszottuk, ami nekünk tetszett, aztán az emberek annak hívták, aminek csak akarták. Kiknek a hatására kezdtünk el zenélni? Én a muteroméra. Ő íratott be a zeneiskolába. (vigyorog) Én meg lógtam, amennyit csak tudtam, mert abszolút nem érdekelt. Aztán az AC/DC és a Black Sabbath volt az, ami miatt mégiscsak elkezdett érdekelni a gitár, később pedig képbe került a Maiden és a Metallica. Abban pedig, hogy zenekarban játszom, Töfinek is nagy része van, mert ő találta ki, hogy csináljunk zenekart és lépjünk fel az ifjúsági klubban. Amúgy az Exit nevet, ha jól tudom, egy Tangerine Dream album címe alapján választotta Tóth Tibor, az Exit első énekese. Retekre nagy hatással volt az AC/DC, a Slade, a Staus Quo és a Deep Purple, tehát gondolom, miattuk kezdett el zenélni. Szebire különösen Zselencz László, az Edda első basszusgitárosa volt nagy befolyással, meg a szolnoki MRG nevű zenekar is, de szerette a Judas Priestet, a Maident, és meglepően sok minden mást is. Nekem elég bizarr volt akkoriban, hogy ennyire különböző zenéket tud ugyanaz az ember szeretni. (nevet)

Az Exit népszerűségén sokat lendített a második Garázs válogatáson való szereplés. Ez hogy jött össze? Hogyan ismerkedtetek meg Nagy Feróval?

A Garázs válogatás lemezre egy szolnoki koncertszervező, Papp Béla segítségével kerültünk fel. Ő ismerte Ferót, és ő ajánlott be minket. Aztán ahogy Feró a Garázs nevű rádióműsorában játszotta az Együtt a szeméttel című számunkat, megtetszett neki, és eldöntötte, hogy kiadja az anyagunkat bakeliten úgy, hogy az egyik oldalon mi leszünk, a másikon meg egy Disznótor nevű zenekar. Ám a Disznótor valami miatt nem hajlott a dologra. Nekünk viszont nagyon tetszett az ötlet, és persze a nyakára jártunk Ferónak. Meg ettől függetlenül is nagyon érdekeltek minket a Beatricével kapcsolatos történetek. Szebinek volt egy csomó koncertfelvétele tőlük, amiket rongyosra hallgattunk, Feró meg nyilván nagyon szívesen mesélt ezekről is. Aztán úgy alakult, hogy kiadta a mi anyagunkat, amiből ugyan csak kazetta lett, mert épp akkor volt a bakelit lemezről CD-re váltás, és CD-n pedig csak az igazán ismert zenekarokat adták ki. Tehát bakelitet már nem adtak ki, CD-t meg nekünk még nem – maradt a kazetta.

Az Együtt a szeméttel végül 1991-ben jött ki. Milyen volt akkoriban Magyarországon elsőlemezes thrash csapatnak lenni?

Nagyon jó érzés volt! És mindenki azt mondta, hogy óriási szerencsénk van, hogy ilyen fiatalon jelenhetett meg lemezünk. Szerencsére el is hívtak minket fellépni néhány igen prominens helyre, például a Kreator elé nyitózenekarnak, ahol olyanokkal együtt léphettünk fel, mint a Moby Dick és az Auróra, vagy a Viszlát Iván fesztiválra, ami tulajdonképpen az első Sziget volt. Elvitt magával turnéra az Omen és az Akela is. Voltak is nagy duhajkodások! (nevet) Erről jut eszembe, hogy Szabadkán együtt játszottunk az akkor még első demóját megjelentető Sex Actionnel, ahol mindannyian gyalázatosan berúgtunk, de össze is haverkodtunk. Emlékszem, hogy Zana Zoli megkérdezte tőlünk: ha ilyen durva zenét játszunk, akkor hogyhogy nincsenek tetoválásaink? Mutattam neki, hogy ilyen vékony karra? Erre ő: „Ceruzabélre is lehet írni!” (nevet) De például, ha Debrecenben játszottunk, a tankcsapdások mindig eljöttek megnézni minket. Volt egy alkalom, mikor együtt jammeltük velük a Killed By Death-t a Motörheadtől. Meglepően sokakhoz eljutottunk ezzel az anyaggal, és maradandó nyomot hagytunk bennük, ahogy az később, más zenekarokkal adott koncertjeink során bebizonyosodott. Mind Reteknek, mind nekem voltak olyan élményeink, hogy játszottunk egy olyan kisebb településen, ahol soha azelőtt nem jártunk, és erre odajött hozzánk néhány srác, hogy mi újság az Exittel.

A második lemez, A család szégyene csak 1995-ben jelent meg. Miért kellett ennyit várni a folytatásra?

Ahogy korábban is említettem, A család szégyene inkább csak demó volt. És azért kellett annyit várni rá, mert közben feloszlott egyszer a zenekar. Hivatalosan ugyan nem jelentettük be, hogy feloszlottunk, de standby-ra kerültünk. Én ugyan próbáltam ezzel-azzal folytatni, betanítgatni nekik az új számokat, amiket írtam, de ebből fellépés nem lett, csak egy másik zenekar, amelynek az Exitben voltak a gyökerei. (nevet) Az egész úgy kezdődött, hogy be akartunk jutni egy bulira ingyen, ahol a haverjaink játszottak, de a szervező csak azzal a feltétellel akart beengedni minket, ha fellépünk. Mi viszont egyrészt csatak részegek voltunk, másrészt meg nem volt ott Tozó, az akkori énekesünk, szóval nem akartuk lejáratni az Exit nevet. Erre kitaláltuk, hogy rendben, akkor fellépünk The Four Horsefuckers néven. A haverjaink kölcsönadták a hangszereiket, és meg is lett a koncert. Ez annyira jól sikerült, hogy innentől kezdve az Exit koncerteken belül mindig volt egy Horsefuckers blokk, amelyben hangszert cseréltünk és előadtunk néhány feldolgozást, például Sex Actiont meg ilyeneket, és azt a két saját számot, amit a hangszercserés zenekar tudásszintjére írtunk. Nagyon hatásos volt. (nevet) Elég hamar híre is ment, és tudok olyan ismert zenészekről, akik csak emiatt a blokk miatt jöttek el megnézni minket, előtte és utána a büfében voltak. Szóval azok, akikkel próbálkoztam élve tartani az Exitet, inkább ezt az általuk „Buggyant Buborékoknak” aposztrofált zenekart akarták feléleszteni. Egy idő után bele is mentem. Megalapítottuk a Horsefuckerst, amellyel szinte kizárólag csak feldolgozásokat játszottunk. Volt ugyan egy-két saját számunk is, az egyik A család szégyene, amit egy próba hevében kábé négy perc alatt „alkottunk”. Aztán Retek felvetette, hogy csináljunk megint Exitet, amitől én a zenekar széthullásának körülményei miatt eléggé húzódoztam. Később mégis kötélnek álltam, és mivel Szebinek nagyon tetszett A család szégyene, ezért át is emeltük azt az exites repertoárba – kicsit, nagyon kicsit átírva.

Hogy érzed, miben volt más ez a lemez, mint a debüt?

Mintha nem is ugyanaz a zenekar készítette volna. Először is az Együtt a szeméttel lemezen volt egy igazi énekesünk, A család szégyenén viszont én ordítoztam. A kritikák meg is említették egy-két számról, hogy egy igazi énekessel jobban sütne. (nevet) Ez az anyag sokkal emészthetőbb, nincsenek benne olyan elvont zenei megoldások, mint az első lemezen, például megjelentek a refrének, ami ugye a Szemét dalaira nem volt jellemző! (nevet) És helyet kapott két punk dal is, amiből az egyik a Készüljre szelídített Horsefuckers „himnusz” volt, aminek Készülj, jönnek a Lóbaszók! volt eredetileg a címe, és ugye itt van az Exit pályafutásának egyetlen hanghordozóra felvett lírai száma is. Mindentől függetlenül sokkal lazább, sokkal spontánabb lett ez az anyag, és hozzám sokkal közelebb is állt, mint a debüt anyag.

A harmadik Yayol! már Retek nélkül készült el 1997-ben. Miért hagyta ott a csapatot?

Ismét talált egy zenekart, ahol jobban megtalálta a számítását, mint nálunk.

Mit jelent a Yayol! cím?

Ezt nagyon sokan megkérdezték már. (nevet) Borbás Péter, az akkori dobosunk találta ki. A Judas Priest 1982-es koncertvideóján azokat a részeket, ahol Rob Halford azt mondta, hogy „yeah-yeah” ő úgy értette, hogy „yayol”. Akkoriban egyikünknek sem volt topon az angoltudása, és nem is hifiben hallgattuk a zenéket, így természetesen mindenféle hülyeséget hallottunk bele az angol nyelvű szövegekbe. Szóval Borbás akkoriban ezt mondta mindig böfögés közben. Ez is elég elterjedt volt a körünkben, hogy valami általunk viccesnek tartott és kimondható szót mondtunk böfögéskor. Ez a szó viszont annyira megtetszett, hogy elkezdtük a társalgásunkba is beépíteni, például, hogy „leyayolok” a dobverőért, meg ilyenek. Így aztán, mikor arra terelődött a szó, hogy mi is legyen a címe az új anyagnak, egyértelműen jött, hogy Yayol!

Mit gondolsz, az Exit miért nem vált olyan népszerűvé, mint az Akela vagy a Moby Dick?

Nálunk nem volt egy olyan karizmatikus frontember, mint a Főnök az Akelában, aki ráadásul elképesztően jó ötletekkel is állt elő, amelyek a zenekar imázsát segítették. Igazából nekünk nem is volt imázsunk. (nevet) Volt, hogy a saját öltözőnkbe nem akart beengedni a biztonsági őr, mert ugye a közönségből szinte mindenki inkább zenésznek nézett ki, mint mi! (nevet) Nem volt menedzserünk, vagy legalább a zenekarban valaki, aki a szervezésben és a csapat irányításában otthon lett volna. Velünk csak úgy megtörténtek a dolgok, és néha ismerősök segítettek nagyon sokat. De ahhoz képest, hogy csak sodródtunk, meglepően sokat értünk el. (nevet) A zenénk és a szövegeink sem voltak olyan közérthetőek, mint bármelyik másik fent említett zenekaré. Tehát ha teljesen egyenlő feltételekkel indultunk volna, az említett csapatok akkor is nagyobb népszerűségre tettek volna szert. Csak gondolj bele: az Együtt a szeméttel albumon tényleg csak egyetlen számnak volt refrénje! Szóval nem volt olyan, amit a koncertre menet a közönség egyként ordíthatott volna. Az Akela és a Moby Dick olyan együvé tartozási élményt tudott nyújtani a közönségének, amire a tizenéveseknek szükségük van, mi pedig éppen a kívülállásról szóltunk minden tekintetben.

Lehet-e az Exit-sztorinak folytatása?

Kizártnak tartom, bár az Exit esetében szoktak olyan hihetetlen dolgok történni, amitől egy normális, és minket nem ismerő embernek égnek állna a haja.

Jelenleg az Iron Maidnemben gitározol. Oda hogy kerültél?

Az Iron Maiden a kezdetektől fogva jelen volt a zenei világomban, hiszen amikor Töfivel a legelső koncertünket adtuk, a Run To The Hills-t és Children Of The Damnedet játszottuk. A Maiden számokat leszedegetve tanultunk meg sokmindent mindketten a gitározásról. Az interjú során is többször felmerült már Töfi neve, ebből is látszik, hogy a kezdetektől fogva egymás látókörében voltunk. Előfordult, hogy ő volt a gitárroadom Exit koncerten, és volt, hogy nála aludtunk, amikor Pesten kellett maradnunk zenekari ügyben. Szóval egy idő után felmerült, hogy miért is nem játszunk mi együtt. Szóba került az is, hogy beszállna az Exitbe, de annyira elütöttek az elképzelései a mieinktől, hogy ez nem jött össze. Aztán egyszer eszébe jutott, hogy mi lenne, ha alapítanánk egy olyan zenekart, ami csak Iron Maiden számokat játszik. Akkoriban még nem is tudtuk, hogy az ilyesmit tribute-nak hívják. Egy kicsit eljátszottunk a gondolattal, hogy nem kellene-e inkább Metallicát játszani, de ő épp akkoriban csinált egy Metallica estet, és úgy döntöttünk, hogy most legyen inkább Maiden, aztán később meglátjuk. Mindenféle elbizakodottság nélkül állíthatom, hogy az Iron Maidnem európai szinten is a legnépszerűbb és leghitelesebb Iron Maiden tribute zenekarok közé tartozik. Az biztos, hogy több koncertünk van egy évben, mint bármelyik másik európai Maiden tribute-nak.

A thrashből jött a heavy metal szeretete vagy fordítva?

Természetesen fordítva. Bár legelőször voltak ugye a mindenféle rock'n'roll meg blues zenék, amiket szerettem. Aztán jött a Black Sabbath, de ahhoz kellett egy kis idő, amíg ráéreztem az ízére. Utána az Iron Maiden következett. Később pedig az unokatesómtól kölcsönkaptam a Master Of Puppetsot kazettán, mert be akartam vinni az Oriont egy félévzáró osztályfőnöki órára, ahol mindenféle tudományokkal kapcsolatos dolgokat lehetett bemutatni. Én meg úgy gondoltam, hogy a csillagászathoz kapcsolódik az Orion. Nem volt nagy sikere a full diszkós osztálytársaim körében. Viszont amíg nálam volt a kazetta, végighallgattam az egész lemezt párszor, és a Leper Messiah nagyon megtetszett. Ezek után jött a Megadeth, ami szintén nagyon-nagyon közel áll hozzám – és az Exithez is.

Úgy tudom, van néhány különlegesnek mondható gitárod. Melyik áll a legközelebb a szívedhez?

Van egy Fender Startocaster másolat fekete-fehér gitárom. Ez az első elektromos gitárom és ez szerepel mindegyik Exit anyagon is. Nem kerülgetni akarom a márkáját, de tulajdonképpen nincs márkája. Eredetileg egy NDK gyártmányú Musima volt, de ennek már csak a teste maradt meg. Először kicseréltem benne a pick-upokat, EMG 85-ösöket tettem bele. Aztán Medgyesi Tibor hangszerkészítő mester alkotott bele egy nyakat, ami a kezemhez készült. Szerencsére amikor a nyakat faragta, rádiót hallgatott, és épp a Garázs szólt, amiben Feró leadta az Együtt a szeméttel című számunkat, amiben történetesen az első szóló volt az enyém, és pont csak addig adták le. Amikor legközelebb mentem Medgyesi mesterhez, mondta, hogy hallotta a szólómat, és ehhez a stílushoz egyáltalán nem az a nyak kellene, amit én mondtam, hanem másféle, majd a kezembe adott egy gitárt. Aztán lassan-lassan megegyeztünk, és tényleg egy olyan nyak lett a végeredmény, aminél a mai napig nem találtam számomra kényelmesebbet. Persze a nyak sokat dobott a gitár hangzásán is. Végül egy profi hangszer vált belőle. Aztán a húrláb melletti EMG 85-öst kicseréltem egy 81-esre, amit - minő meglepetés - Töfi adott el nekem. Így aztán már akkor Zakk Wylde Signature EMG szett volt a gitáromban, mikor azt még ki sem adták. (nevet) Bár akkoriban nagy divat volt ez az összeállítás. Én például egy Dan Spitz-cel, az Anthrax akkori gitárosával készített interjúban olvastam róla. Ismert gitárosoktól függetlenül, így szól a legjobban az a gitár. Annyira, hogy Töfi kölcsön is kérte néhány nála felvételt készítő zenekar lemezére. Mesélte, hogy mikor bevitte, akkor elég furcsán néztek az ütött-kopott „hulladék” gitárra, de amikor megszólalt, mindenkit meggyőzött. Így aztán néhány Akela és Dalriada lemezen is élvezheti a közönség a hangját. Sajnos tényleg nem túl szemet gyönyörködtető a látványa, de ez az a gitár, ami azt tudja, ami nekem kell. Mondhatjuk úgyis, hogy ez az én signature gitárom, de mivel egy cég sem látott fantáziát abban, hogy a nagyközönség számára is elérhető legyen, csak ez az egy létezik belőle a világon! (nevet) Amúgy muris, hogy olcsóbban kijött, mint egy bármilyen csilli-villi, de egyébként rossz minőségű sorozatgyártott gitár.

Mi életed legfontosabb három lemeze?

Ha csak hármat lehet mondani, akkor az AC/DC-től a Dirty Deeds Done Dirt Cheap, a Black Sabbathtól a Master Of Reality és a Metallicától a Master Of Puppets.

Te sem úszod meg: mi az élet értelme?

42. Egyébként pont ennyi éves vagyok (nevet) Ha nem lehet megúszni ilyen kitérő válasszal, akkor… Nem szeretem az ilyen nagy szavakat, mint az élet értelme, és amúgy is ki vagyok én, hogy ilyesmiket hirdessek? Szerintem mindenkinek az az értelme az életének, hogy boldog legyen. Vannak, akik abban látják a boldogságot, hogy azon nyavalyogjanak, hogy nekik semmi sem sikerül, és jóleső önsajnálatba ringassák magukat, illetve a sikeresekre irigykedjenek, és vannak, akik abban, hogy tesznek is valamit azért, hogy sikerüljenek a dolgaik. Szerintem az az élet értelme, hogy tegyél valamit azért, hogy el is érj valamit. Ha nem is leszel ultraüber sikerember, akkor is nyugodt lehet a lelkiismereted, mert te megtetted, ami rajtad múlott.