Shock!

Annak ellenére, hogy alapvetően a pisi-kaki-puni-kuki humor nem feltétlenül az én világom, Adam Sandler életművével vagy az Amerikai pitével pedig a világból ki lehet kergetni, a Steel Panther „művészete" mégis bejön. Ennek oka persze sokkal inkább kereshető Satchel dalszerzői képességeiben, Michael Starr hangjában, meg úgy egyébként is a Sunset Strip egykori fénykorához köthető rajongásomban, mint a helyenként tényleg szekunder szégyenérzetig túltolt, non-pc szövegekben, de ettől még tény, hogy a Fat Girlön vagy az Asian Hookeren a mai napig remekül szórakozom. Tény viszont sajnos az is, hogy az utóbbi öt-hat évben a zenekar egyértelműen lejtmenetbe került: míg első három lemezük számomra a mai napig szinte hibátlan, a Lower The Bar nem csak címében helyezte alacsonyabbra azt a bizonyos lécet, a Heavy Metal Rulesszal pedig még ezt is sikerült alulmúlniuk. Szóval mivel a Steel Panther lemezen sajnos mára egyértelműen önmaga kissé megfáradt fénymásolatává szürkült, a kérdés az volt, 2022-ben Lexxi Foxx nélkül, élőben tudják-e még hozni a korábbi fergeteges formát. Erre pedig egyértelmű és csattanós választ kaptunk a Barba Negrában július elsejének fullasztó napján. (K.G.)

Besűrűsödött mostanában az élet – szerencsére –, ezért úgy alakult, hogy a koncert előtti nap néztem meg, hogy kik lépnek fel egyáltalán a Steel Panther előtt. A Florence Black neve semmit sem mondott, gyorsan rákerestem, rákattintottam az első klipre, amit a YouTube feldobott, és másfél perc (sem) kellett ahhoz, hogy eldöntsem, a zenekar rendben van, és megérdemlik a figyelmet. A mostanában tomboló hőhullám a nézők egy részét késésre kényszerítette, legalábbis rájuk még kevesebben voltak kíváncsiak, mint a főzenekarra, de aki látta őket, azokat pillanatok alatt meggyőzte ez az angol – párdon, dél-walesi – trió.

Az énekes/gitáros Tristan Thomas érzésem szerint az izzasztó meleg miatt lépett fel fehér nadrág-fehér ingben, de jól is tette, gyulladás közeli állapotba került volna, az amúgy intenzív színpadi jelenléte miatt. A ránézésre akár rokonának is mondható Perry Davies a dobok mögött is roppant intenzíven játszott, az a fajta dobos, aki éli az egészet és hozzá is ad egy csomó pluszt, ami miatt élőbbé változik a zene. A basszusgitáros Jordan Evans is rohangált ide-oda, bemozogták a Barba Negra színpadát.

A magukat csak simán rockzenekarnak tituláló trió valóban afféle húzós, a '70-es, '80-as években gyökerező, vérbő rockzenét játszik, aminek hallatán azonnal vered a talpaddal a ritmust. A zenekar felfelé ívelő pályán van, és a rajongói közé tartozik Corey Taylor, és ha már ő felfigyelt valamire, akkor az azért jelent valamit. A srácokban megvan a lendület, a potenciál, a jó dalok is, a tavaly megjelent Weight Of The World című lemezüket meg fogom hallgatni. Jó pár év zenéléssel a hátuk mögött már akad némi rutin is, és hogy hova jutnak, az a jó szerencsén meg a kitartó munkán múlik nagyjából fele-fele arányban. Én drukkolok nekik. (V.Sz.)

Nem sorolom magam azok közé, akik egy tagcsere miatt hajlamosak temetni egyes zenekarokat, netán sugalmazni azok feloszlásának szükségességét, de mikor kiderült Lexxi távozása, komolyan elgondolkodtam, van-e értelme még hajtani a Steel Panther döglődőnek látszó lovát. Bár zeneileg nem képviselt különösebb súlyt a bandában, a legkarakteresebb figura viszont mégis Lexxi volt, a brand pedig olyannyira az eredeti négy fickóra volt felépítve hogy két gyengébb album után a magam részéről komolyan úgy gondoltam, talán most kellene szépen elbúcsúzni. Azt persze nem tudom, hogy a hatodik lemezzel megrázza-e majd magát az acélpárduc, de tény, hogy élőben Lexxi nélkül is hihetetlenül szórakoztatóak, annak ellenére is, hogy ha voltál már Steel Panther-bulin, a gegek kvázi mindegyikét láthattad már tőlük.

A banda leginkább csak lebegtet az új basszusgitáros személyével kapcsolatosan, így egyelőre Joe „Spyder" Lester ugrott be kisegíteni őket, aki egyben a zenekar turnémenedzsere, és annak idején Michael Starr-ral együtt zenélt pár évig az Atomic Punks nevű Van Halen tribute zenekarukban, szóval tudja, mi a dörgés, és már korábban is jött, amikor Lexxi az aktuális koncert helyett épp manikűröztetett vagy fodrásznál volt. Mindemellett koncertfotózással is foglalkozik, így tökéletesen kiszolgálta pózokkal a fotósokat is. Látva ezt a koncertet, szerintem nincs olyan rajongó, akinek Spyderrel bármiféle gondja akadna, hiszen ugyan kissé kevésbé ragyogó személyiség, mint elődje, de tökéletesen illik a bandába, mind kiállását, mind színpadi mozgását tekintve. És ugyan basszusilag a Steel Panther nem agysebészet, de kellő feszességgel is játszik, így Stix Zadiniával együtt remekül hozzák azt a feelinges, lüktető ritmusalapot, ami az ilyesfajta zene velejét adja. Erre érkezik Satchel megalázóan feelinges gitározása és a tökéletes David Lee Roth-megszemélyesítő frontember Michael Starr. Meg egy rakat ez-az gépről, de efölött hunyjunk elegánsan szemet...

Maga a műsor minden pillanatát tekintve végtelenül profi és megtervezett, ugyanakkor laza és spontánnak is tűnő egyben, így ha akarom, annak ellenére könnyen el tudom hinni a végtelen lazaságot, hogy egyébként ordít: minden egyes kalappörgetésnek, odaszúrt félmondatnak vagy póznak előre precízen kimért helye van. A Van Halen Unchainedjének intrója után a Goin' In The Backdoorral induló szett tulajdonképpen nem volt hosszú – összesen tizenöt dal hangzott el –, de a mindenféle átkötőkkel, extra poénokkal végül így is 100 perc körülire hizlalták. Jó érzékkel nem erőltették túl az újabb cuccokat: a Heavy Metal Rulesról mindösszesen az All I Wanna Do Is Fuck (Myself Tonight) fért be, a Lower The Bart pedig csak a fentebb említett nyitószám képviselte, a műsor többi tétele mind-mind az első három lemezről érkezett. Az olyan dalokkal pedig, mint a Tomorrow Night, az Asian Hooker, a Fat Girl, a Weenie Ride, a Party Like Tomorrow Is The End Of The World vagy a 17 Girls In A Row, lehetetlen is hibázni.

Utóbbi ráadásul igencsak emlékezetesnek bizonyult, hiszen amellett, hogy ismét csak felinvitálták hozzá a publikum csajos felének bevállalósabb tagjait, Satchel a gitárját is átengedte a Nest Of Plaguesben pengető Kövecses Evelinnek, aki faszán, feszesen, mindennemű megilletődöttség nélkül le is hozta a teljes nótát szólóstul, mindenestül. Ahogy fentebb is írtam, a Steel Panthernél a dolgok általában csak úgy tűnnek, mintha nem terveznék el őket előre, így azt sem tudom, Evelin produkciójának volt-e bármiféle előzménye vagy tényleg full spontán alakult így a sztori, az viszont biztos, hogy a közönség megőrült érte, ő pedig megérdemelten zsebelte be az ovációt. Emellett persze Michael Starr most is átvedlett Ozzyvá a Crazy Train erejéig, Stix megszemélyesítette a Def Leppard-ütős Rick Allent, Satchel meg hozta a szokásos, rockklasszikusokból összeállított, némi lábdobbal felturbózott gitárszólóját, és persze megint volt dalíró session is a színpadon, mely során mindannyian költöttek egy rövidke szerelmes verset a közönségből felcsábított, Nedda nevű lánynak.

Szóval a lassan már megszokottnak nevezhető teljes Steel Panther-arzenál előkerült most is, és ugyan örültem volna valami olyasminek, amit a korábbi koncerteken nem láttam tőlük, tulajdonképpen tökéletesen rendben volt ez így is. A Steel Panther mindig is a szórakoztatásról szólt, ezt a funkcióját pedig 2022-ben, átalakult felállással is maximálisan betölti. Ameddig ez így van, részemről vevő leszek rájuk. Ha lemezen nem is, élőben biztos. (K.G.)