Shock!

Kreatív szempontból a Steel Panther legénysége egyáltalán nincs irigylésre méltó helyzetben: anno kitaláltak maguknak egy roppant eredeti és ambiciózus koncepciót, ám mire észbe kaptak, az már önálló életre kelt és bizonyos mértékben túszul ejtette őket. Miről is van szó? A rajzfilmfigura-kinézetű kaliforniaiak anno kiváló módját lelték meg az árukapcsolásnak, amikor rájöttek, hogy parodisztikus köntösbe öltöztetve, obszcén és szexista eszközökkel eladható az a fajta muzsika, ami ezek nélkül már nem. Marketing szakos egyetemi hallgatók akár disszertációt is írhatnának a Steel Panther-jelenség és a fogyasztói társadalom kapcsolatáról, én azonban nem akarok ennyire okosnak látszani, úgyhogy csak annyit mondok: ha egy elgondolás a női nemi szerv – mondjuk ki: pina – köré épül, az alapból sikerre van ítélve és törvényszerűen megtalálja a széles közönségréteget magának. Mindannyian tudjuk, hogy a rockzenei gátlástalanságot új szintre emelő – vagy inkább aljasító – szövegvilág nélkül Satchelék a közelébe sem mehetnének a Download nagyszínpadának. Rúzsos-csücsörítős Poison-imázs ide, világklasszis vanhalenizmus oda, kendőzetlen tematika híján ezzel a zenével maximum a Frontiers-szintet érhették volna el.

Bejött nekik, hol itt a probléma? – kérdezheted. Nos, pontosan ott, hogy nincs kiszállás, lévén eladták a lelküket az ördögnek. Felhúztak egy olyan verklit, aminek azóta folyamatosan mennie kell, ha tetszik, ha nem. Érted: ha egy banda tagjai azzal érnek el sikereket, hogy olyannak láttatják magukat – még ha szándékosan komolytalanul is –, akik mellett a Mötley tagjai izzadós kezű ministránsfiúk gyülekezetének tűnik, akkor konzekvensen ki kell tartaniuk a vállalásuk mellett. Nyilvánvaló, hogy normális szövegvilágú Steel Panther-dalokra kis túlzással a kutya nem lenne kíváncsi, de különben sem tehetnék meg, hogy az ismert előzmények után hirtelen magvas gondolatokat préseljenek a barázdákba, ahogy a Love Island lakói is elég hülyén festenének a tévében állig felöltözve, Szabó Magda-regényekkel a kezükben.

Egyetlen lehetőség marad tehát: továbbra is ontani kell a testnedvekben tocsogó rímeket, még akkor is, ha azok már rég nem humorosak vagy szatirikusan kikacsintósak. El nem tudom képzelni, hogy Michael Starr örömét leli abban, ha két egymást követő új szám (Fuck Everybody és Heavy Metal Rules) refrénjében azt énekelheti, hogy „everybody can suck my fuckin’ dick”, a lemezt felvezető kislemez soraiban pedig azt, hogy „all I wanna do is fuck, fuck”. Ez pedig sok mindent elárul az ötödik Steel Panther-albumról. Ami az első két lemezükön különlegesen szellemesnek számított, abból mára csak kínos ötlettelenség maradt. Szomorú ez, mert még a hanyatlás jeleit mutató hármas is négyes korongon is akadtak könnyesre röhögősen megfogalmazott témák (Gangbang At The Old Folks Home, B.V.S., Bukkake Tears, Goin’ In The Backdoor). Persze ember legyen a talpán, aki ilyen szűk keresztmetszetű szövegvilágban képes öt ugyanolyan színvonalú lemezanyagot megírni, szóval nem kárhoztatom őket, hasonló szituációban más sem lenne többre/jobbra képes. Természetesen ettől még nem kapnak felmentést, hiszen kétségkívül bosszantó a tendencia, hogy habár zeneileg és produkciós szempontból ezúttal is kifogástalan teljesítményt nyújt a csapat, a nem túl szórakoztató szövegek aláássák mindezt. Ha nem lennének ennyire kínosak a refrének, akkor legszívesebben hangosan bömböltetném a lemezt otthon, szónikusan annyira jól összerakták, így viszont csak akkor tehetem meg, ha egyedül vagyok, az erre vonatkozó instrukciókat (ultimátumot) már megkaptam becses nejemtől (meg tudom érteni ellenérzéseit)…

A dalok halálosan profi felépítésébe ugyanakkor nem nagyon lehet belekötni, ahogy az is könnyűszerrel konstatálható, hogy a Steel Panther bizony stílusosabb, jellegzetesebb, és paradox módon valóságosabb, mint az elmúlt húsz évben felbukkant megélhetési dallamrock-alakulatok 99 százaléka. Továbbra is fenntartom, hogy poszt-Van Halen-vonalon Satcheléket senki nem éri utol, ha a zeneiséget vizsgáljuk. Nyilvánvalóan a kérdés adott, hogy szabad-e szigorúan csak a zenei kompetenciát górcső alá venni egy olyan zenekarnál, ahol a mondanivaló ennyire éles és ennyire részét képezi a komplett stílusnak? Egészen biztosan nem ildomos szétválasztani a kettőt, mondván, ha nem jön be a szövegvilág, akkor csak a zenére koncentrálok, mindazonáltal a zenekar híveként próbálok eltekinteni a zavaró tényezőktől, csak nem mindig sikerül. Emiatt feltétel nélkül talán csak az anyag fele, így a sánta ütemekre épülő és a szövegre megfelelő keleties pszichedeliával reflektáló Let’s Get High Tonight, a meglepően szigorúra és metalosra vett I’m Not Your Bitch, az Aerosmith-ízű Sneaky Little Bitch és a tanítani való ívet leíró, árnyaltabb dallamvilágú Gods Of Pussy tetszik. A lemezt záró, akusztikus I Ain’t Buying What You’re Selling szintén pofás, de nagyon hasonlít valami korabeli Saigon Kick-cuccra, sőt, még a White Lion is be tud ugrani hallgatás közben, ha becsukom a szemem.

Nem rossz egyébként a lírai Always Gonna Be A Ho sem, csak az már előzetesen kiborított hiperidióta klipjével, a szövegről nem is beszélve. Zenéjét tekintve a tipikusan swinges vanhalenizmus talaján álló All I Wanna Do Is Fuck ugyancsak penge, ahogy a borzalmasan tufa Heavy Metal Rules ős-Sabbathos riffelése is baró, a rettenetes szöveg viszont ugyanúgy zárójelbe teszi mindezen erényeket, mint a Fuck Everybody mindent alulmúló refrénje, pedig a riffek ott is gyilkosak. Utóbbi csorbát még az ultrazseni váltással érkező gitárszóló sem képes kiköszörülni, szóval be kell látni: egy elbaszott dalt a legihletettebb szóló sem menthet meg. Viszont ha már itt tartok: Satchel minden megmozdulása imádnivaló a korongon, tehát aki még ma is képes úgy zenét hallgatni, hogy kizárólag a gitárt figyeli, az nem csalódhat, mert különlegesen nívós dolgokat penget az egykori Fight-bárdista. Ez a fajta tipikus Los Angeles-i gitározás ma már ritkaságszámba megy, és emiatt igazi csemege. Ilyen ízzel és tónussal tényleg csak az EVH- meg DeMartini-féle nagymenők voltak képesek játszani még az aranykorban is.

A megszólalásról annyit, hogy Jay Ruston producer ugyanúgy odatette azt a bombasztikusan erőteljes, gyönyörűen letisztult, ugyanakkor kellően analóg hatású és földközeli érzetű csodahangzást, amivel az előző anyagokat is ellátta. (Hogy mennyire meghatározó és jelentőségteljes ez a sound, kellően alátámasztja, hogy Ruston pár éve már az Anthrax számára is ugyanezt szállítja.) Hála az égnek, itt nyoma sincs annak a költséghatékony, agyonkompresszált, uniformizált valaminek, ami manapság dívik rock- és metal-körökben. Minden szempontból a harminc évvel ezelőtti dollármilliós gigaprodukciók szintjén mozog a megszólalás, a hangszereknek hatalmas terük van, az összes arány a helyén. Az is óriási, ahogy Jay klasszik Van Halen- meg Pantera-módra kivette a ritmusgitárt számos szóló alól, amivel tényleg rég hallott hangsúlyokat hozott létre. Baromi jó ilyen minőségű stúdiómunkával szembesülni 2019-ben, ugyanakkor kár, hogy a fent részletezett ellenérzéseket ez sem tudja feledtetni.

Remélem, összességében sikerült valamennyire érzékeltetnem, hogy milyen ambivalenciával viszonyulok az ötös sorszámú Steel Panther-műhöz. Ritkán mondok ilyet, de most megteszem: pár feldolgozás mindenképpen emelte volna a színvonalat. A pontszámot illetően még nehezebben feloldható dilemma munkálkodik bennem, mert kizárólag a zenét és a produkciót figyelembe véve simán bevágnám rá a kilencest, a szövegi megnyilvánulások viszont max. négy pontot érnek. Határtalan jóindulatom jeleként adok rá egy karcsú hetest, mert az erényei azért jobban tetszenek, mint amennyire a gyenge pontjai nem. Elfogult vagyok kissé? Benne van a pakliban, de aki látta már koncerten hengerelni őket, talán megbocsátja ezt...