Shock!

Sokszor keseregtünk már azon, hogy noha Magyarország jó ideje integráns részét képezi a nemzetközi turnés vérkeringésnek, a koncertszervezők mégis ugyanazokat a zenekarokat köröztetik évek óta. Számtalan előadó (Al Di Meolától Richie Kotzenen és Stingen át a Dream Theaterig és a Sabatonig) szinte hazajár Budapestre, miközben mások – köztük olyan komoly koncertattrakciók, mint például a Def Leppard, a Mötley Crüe, a Bon Jovi és az Aerosmith – rendszeresen elkerülik/elkerülték a Kárpát-medencét. Nyilvánvaló, hogy a teljesen kiszámíthatatlan magyar közönség rapszodikus hozzáállása eleve óvatosságra inti a szervezőket, elég csak a Leppard '96-os sportcsarnokos buktájára gondolni, de a tizenkét éve dicstelen halált halt – azaz elmaradt – pesti Foreigner-fellépés is élénken élhet az emlékezetekben.

Kisebb léptékben, klubszinten ugyanez megy: a szent tehénként hozsannázott Mr. Big és a hozzá valamilyen szinten kapcsolódó projektek (Richie Kotzen, Paul Gilbert, The Winery Dogs) ezredszerre is mágnesként vonzzák az embereket, ugyanezen fejek egy Winger vagy egy Lynch Mob esetében viszont megmagyarázhatatlan érdektelenséget produkálva maradnak távol, holott kvázi ugyanarról a műfajról és minőségről van szó. Ha koncertszervező lennék, lehet, hogy én is a biztosra mennék, és inkább tizennyolcadszorra is leigazolnám Kotzent, minthogy beleszaladjak a késbe mondjuk egy Extreme-mel, szóval bizonyos szempontból teljesen érthető ez a hozzáállás.

A Steel Panther szerdai bulijára a fenti elmélkedés azonban nem áll. A Concerto rendesen felkavarta az állóvizet az eszelősen félnótás kaliforniai brigád elhozatalával, gyakorlatilag úgy húztak lapot tizenkilencre, hogy a következményt ember nem jósolta volna meg, de a merészségük kifizetődött: legalább kétezren voltunk a Trackben, ami szerintem gyönyörű eredmény annak tükrében, hogy Magyarországot sosem lehetett kimondott hajmetal/glamrock-fellegvárnak nevezni, ráadásul a nyári koncertdömping ugye törvényszerűen kivérezteti a pénztárcákat, és még hétköznap is volt. Mindazonáltal a publikum láthatóan halálosan kiéhezett Satchelékre, és ennek okát az is meg tudja fejteni, aki nem feltétlenül született atomfizikusnak. Sanszos, hogy a fékevesztetten humoros köntösbe öltöztetett, kendőzetlenül szexista és obszcén szövegvilág vonzza ennyire a népeket, mert ugye ezek a csávók az is kimondják, aminek legtöbben a gondolatától is elpirulnak. Ugyanakkor közrejátszhatott ebben egy másik faktor is: azt az életérzést, ami Los Angeles klubjait jellemezte a '80-as évek végén, nagyon kevesen tapasztalhatták meg azok közül, akiket anno itt dobott le a gólya. A Párducok titkos ereje pedig eme feeling tökéletes reprezentálásában rejlik. Noha a korszak minden túlzását százszorosára nagyítják, autentikusságukhoz, hitelességükhöz kétség sem férhet. Ezek az arcok ott voltak a hőskorban, a dél-kaliforniai napfénnyel együtt szívták magukba a rock & rollt és a szórakoztatás minden csínját-bínját.

Magam is úgy voltam vele, hogy huszonöt év masszív hajmetalos létet követően végre megtapasztalhatom, hogy milyen is lehetett egy klasszik fazonú Van Halen-, Ratt- vagy Mötley-buli az akkori időkben. És azért csak most, mert habár a Steel Panther ténykedését a Metal Skool-idők óta követem, a korai lemezeiket pedig egyenesen imádom, eddig egyszer sem néztem meg őket, annak ellenére sem, hogy az elmúlt hat-nyolc évben azért megfordultak Bécsben néhányszor. Ennek az az egyszerű oka, hogy eddig valahogy mindig olyan műsorral jöttek, ami nem feltétlenül volt ínyemre. Most azonban nem lemezbemutató turnéról volt szó, csupán a fesztiválszezont megcélozva jöttek át Európába bulizni, és ennek megfelelően az első két albumra helyezték a hangsúlyt. Azt kaptam, amit vártam: utánozhatatlan előadásmódot, tanulhatatlan lazaságot és megalázóan jó zenei teljesítményeket, mindezeket az elmúlt huszonhét-huszonnyolc év legstílusosabb hajmetal-slágerébe és legjobban kitalált imázsába ágyazva. Hát igen, simán ki merem jelenteni, hogy paródia ide vagy oda, a Feel The Steel és Balls Out albumokkal Satchelék zeneileg és dalok terén egyaránt olyat alkottak, ami simán zárójelbe teszi a műfaj alkonyának arénabandáit, a Firehouse-t, a Slaughtert, a Steelheartot, a Trixtert. Sőt, mély meggyőződéssel vallom, hogy ezt a leplezetlenül Van Halen-gyökerű muzsikát David Lee Roth óta senki nem volt képes ilyen magabiztossággal elővezetni és ilyen széles körben tálalni, sem a Bulletboys, sem a Roxy Blue, hogy a hősidők két leginkább VH-ra hajazó brigádjánál maradjunk.

Az Eyes Of A Pantherrel indult a móka, amelynél tökéletesebb koncertnyitányt nehezen lehetne találni. Lemezminőségben szólt a cucc, mindössze a hangerőt kellett volna kissé feljebb tekerni. Ez egyébként a teljes koncertre igaz volt, konzekvensen halkan szóltak végig, de az is lehet, hogy én vagyok már süket. A Goin' In The Backdoorral folytatták a legutóbbi lemezről, majd belecsaptak a stand-up comedybe. Hallottam sokak fanyalgását, hogy túl sok volt a szöveg és kevés a nóta, ám aki jegyet vált egy Steel Panther-koncertre, annak el kell fogadnia, hogy a duma, a kabaré itt legalább olyan fontos, mint a zene. Leginkább a gitáros Satchel vitte a show ezen részét, persze az 54 évesen valószínűtlenül jól festő Michael Starr énekes sem maradt le sokkal. Nyilván a poénok javát ezer éve ismerjük a DVD-ről meg a különböző youtube-os felvételekről, mégis visítva röhögtem a 14 évesek szellemi színvonalán mozgó beszólásokon, mert úgy adták el, hogy gondolkodás nélkül megvettem.

A zenei gegek ugyanígy találták telibe az embert, Stix Zadinia dobos félkarú Rick Allen interpretációja a Def Leppard Photograph-jének néhány taktusa alatt legalább akkora derültséget váltott ki, mint Starr Oscar-díjas Ozzy-alakítása a gyilkosan eltekert Crazy Trainben: a Parkinson-kóros mozgás, az akcentus, a szándékos hamisság mind-mind a helyén volt. Feldolgozások tekintetében kaptunk még egy nyúlfarknyi You Really Got Me-t a Van Halentől, illetve Satchel gitárszólójában pár riffet többek között a The Trooperből, a Rock You Like A Hurricane-ből és a Breaking The Law-ból (miközben a dobszerkó mögött állva a lábdobbal kísérte magát zseniálisan). Ahogy már említettem, a legutóbbi két saját lemezük anyagát nem erőltették betegre, amit viszont játszottak róluk, azt a Goin' In The Backdoort leszámítva pont nem kedvelem annyira: a Poontang Boomerang, a Gloryhole és a Party Like Tomorrow Is The End Of The World itt is ugyanolyan tölteléknek tűnt, mint az albumokon, sokkal jobban örültem volna egy Pussywhippednek, egy Gangbang At The Old Folks' Home-nak, egy I Got What You Wantnak, neadjisten egy Big Vagina Syndrome-nak.

Persze mindez jelentéktelen fanyalgás jódolgomban, mert a debütről terítékre került a szólójában hatalmas Malmsteen-fricskát villantó és ugye felejthetetlen gondolatiságot rejtő Asian Hooker („I'm in South Korea, broke out with gonorrhea, now I totally figured it out that's why it hurts when I go pee"), a Community Property, amely normális szöveggel Aerosmith-lírákat szégyenítene meg, aztán jött még az Extreme More Than Words dalát kifigurázó Girl From Oklahoma és a végén természetesen a Death To All But Metal azzal a gonosz Mötley-riffel. A kettes albumról a Dokken-féle The Hunter és a Winger Hungryjának tökéletes keresztmetszetéül szolgáló Just Like Tiger Woods szólt nagyon nagyot, amely szerintem a Steel Panther csont nélkül legóriásibb dala, de a Gold Diggin' Whore ugyanígy hasított. Akárcsak a 17 Girls In A Row, azzal a korai Van Halent idéző zsíros riffeléssel, amely közben már vagy húsz csaj táncolt a színpadon, folyamatosan szelfizve Michaellel, Satchellel és a retardált metroszexuálist alakító Lexxi Foxx-szal. A szereplést bevállaló hölgyeményeket persze osztották rendesen (Satchel: „Not only has Hungary the most beautiful girls but they are so easy to fuck"), de itt is átjött, hogy nem eszik olyan forrón a pun..., akarom mondani kását, nem kell a négyes minden megnyilvánulását komolyan venni. A legspontánabb jelenet egyébként akkor adódott, amikor a dal végén Satchel egy bomba alakú, legfeljebb 20-21 éves, bőrgatyás szőkeség után fordult. A sokat látott gitáros az elképesztő domborulatok hatására egy pillanatra ki is esett a szerepéből, és őszinte hitetlenkedéssel csak annyit tudott kinyögni, hogy „oh my God, oh my God!"

Hogy egy gondolat erejéig visszatérjek a zenére, eljátszották még az alig két hete kihozott All I Wanna Do Is Fuck (Myself Tonight) című dalt, amely majd a szeptemberben érkező új lemezen jelenik meg. Dicséretes, hogy a műértő közönség már a koncert napján kívülről fújta a sorokat, szerény véleményem szerint azonban a nóta finoman szólva sem tartozik a legsikerültebb SP-alkotások közé. Noha Satchel a buli előtti interjú alatt égre-földre esküdözött, hogy minden idők legerősebb lemezét szállítják le hamarosan (és ezt komolyan mondta, legalábbis komolynak tűnt), ha ez a csapásirány lesz mérvadó, akkor számomra nem sok jóval kecsegtet a Heavy Metal Rules. Ez azonban nem befolyásolta ama tényt, hogy valószínűleg az év koncertjét láttam, felhőtlen szórakozást jelentett a buli bő másfél órája. A Steel Panther lehengerlő előadást nyújtott, a lelkes fogadtatás és a megjelentek nagy száma alapján pedig jó esélyek mutatkoznak arra, hogy viszontlássuk őket jövő tavasszal. Úgy legyen, mert ezt a showt bármikor bármilyen körülmények között megnézném újra.