Shock!

Előzetesen akadt bennem némi kétely azt illetően, hogy tud-e majd újat mutatni Kalifornia legharsányabb zenekara a minden szempontból tökéletesen kerek Feel The Steel bemutatkozás után, de a Balls Out hallatán be kellett látnom: a Steel Panther egyszerűen annyira addiktív, hogy teljesen értelmetlen feszegetni, több-e ez a kettes számú album az egyesnél vagy sem. A recept változatlan: a négy muzsikus a '80-as évek legjobb hajmetalos hagyományai szellemében írja a dalokat olyan senkit és semmit nem tisztelő, szexista szövegekkel, amelyek hallatán még az is egyből odafigyel rájuk, aki egyébként egyáltalán nem fogékony az ilyesmire. Az idióta szövegvilág és a harsány imázs miatt sokan el is siklottak afelett, hogy a Steel Panther tulajdonképpen jobban játssza ezt a típusú zenét, mint manapság gyakorlatilag bárki ezen a színtéren...

Mondjuk ki őszintén: a régi Sunset Strip hősök többsége napjainkban elsősorban a régi hírnevéből él, és ebben a légkörben inkább a ritka kivételeket jelentik az olyan vadállat módon sikerült lemezek, mint a Saints Of Los Angeles vagy az Infestation. A fiatal követők között persze akadnak jó bandák Európában és a tengerentúlon is, ezek azonban soha az életben nem fognak a húsz-huszonöt évvel ezelőtti sztárok örökébe lépni, hiszen ma már teljesen más a világ. A Steel Panther azonban kavart egyet a kásán, és ezzel a poénra vett stílussal sikerült is berúgniuk maguk előtt a kapukat. Úgymond normális szövegvilággal aligha lennének a Universalnál, és aligha nyitott volna a Balls Out az amerikai Top 40-ben, így azonban egyre népszerűbbek a világ minden táján, miközben a dallamos hard rock stílus új generációja a nosztalgiázó régi sztárokat leszámítva elsősorban Frontiers kiadós, egymással akármikor tetszőlegesen cserélhető stúdióprojekteket jelent. (Mondom, tisztelet a kevés kivételnek a Hardcore Superstartól a Crazy Lixxen át a Veins Of Jennáig.)

Ami Russ „Satchel" Parrishéket illeti, náluk tulajdonképpen nem történtek változások a Feel The Steel óta. Mára nyugodtan mondhatjuk, hogy a zenekarnak kialakult egy jellegzetes hangzásvilága, ami nyilvánvalóan a '80-as évek második felének sztenderdjeire épül, a megszólalás azonban ízig-vérig mai, a dalaik pedig jók. Mi több, nagyon jók. Olyannyira, hogy akárcsak az első album nótái, úgy a Balls Outon sorakozó szerzemények sem csak most tűnnek kiemelkedőnek, hanem a műfaj legfényesebb éveiben, az 1987 és 1991 közötti időszakban is azok lettek volna. További előny a Steel Panther oldalán az a változatosság, ahogy ellavírozgatnak a stílus jó értelemben vett kliséi között: ezen az albumon is van mindenféle dal a glames-sleaze-es beütésű számtól kezdve a gigantstadionokba való himnuszon át a balladákig és a metalosabb témákig, mégis egységes az összhatás. És persze ott vannak azok a bizonyos szövegek, amik nem tetszhetnek mindenkinek, de még csak hasonló sincs hozzájuk közel és távol a színtéren. Nem csoda, hogy a Steel Panther a fentiek eredményeként simán rávesz Phil Anselmo és Corey Taylor típusú arcokat arra, hogy Poison, Warrant meg még ki tudja, milyen '80-as évek-beli örökzöldeket énekeljenek velük a koncertjeiken... Bele sem merek gondolni, mekkora hangulat lehet egy Steel Panther bulin!

A mostani eresztés dalai közül szerintem egyértelműen a Just Like Tiger Woods a csúcspont, ami nemcsak stílusában, gitártémáiban idézi fel a klasszikus Winger, Dokken vonalat, de színvonalában is, a szöveg pedig úgy zseniális, ahogy van. A szoknyabolond golfozó és főleg a felesége biztos boldog lesz, amikor valaki meg találja nekik mutatni... Majdnem ekkora kedvenc a 17 Girls In A Row is, ahol Russ a riffekben hatalmas mesterként varázsolja körénk a leghamisítatlanabb '89-es Dr. Feelgood hangulatot. Az ismét hihetetlen sorokkal előrukkoló If You Really, Really Love Me akusztikus verzéi, Def Leppard-ízű bombarefrénje elől sincs menekvés, és a riffelősebb Tomorrow Night is óriási bulihimnusz – a bandához illően némi szövegi csavarral. De összességében tényleg mindegyik dalból kihozták a lehető legtöbbet, talán csak az I Like Drugsot hagynám le ebből az eresztésből. Ez sem rossz egyébként, de a többiekhez képest kissé erőtlenebbnek tűnik. Akkor már sokkal inkább az It Won't Suck Itselfre szavazok, ahol az alapriff pornograffittis hangulatának megfelelően a szólót maga Nuno Bettencourt vállalta magára, a második verzét pedig egy titkos hajmetalos, a Nickelback főnök Chad Kroeger nyomja. Vagy a szintén nagyon leppardos That's What Girls Are Forra. Vagy a Critterre, benne egy orbitálisan jó helyen robbanó Final Countdown geggel.

Az egyéni teljesítményeket csak dicsérni tudom, Parrish mellett Ralph „Michael Starr" Saenz énekes is hatalmas kincs, aki tökéletesen egyesíti magában David Lee Roth pimasz lazaságát a fiatal Jani Lane vagy Sebastian Bach szikrázó energiájával. A Jay Ruston kreálta hangzás egyenesen zseniális (ő dolgozott amúgy a Big Four DVD-n és az új Anthrax lemezen is, nem kis mértékben amiatt, amit kihozott a Feel The Steelből), az imázsról meg már beszéltünk: vagy szánakozol, vagy imádod. Középút nincs. Én egyértelműen az utóbbi kategóriába sorolom magam, így különösebb dolgom nincs is azt leszámítva, hogy odafigyeljek: kizárólag akkor dudorásszam magamban a Just Like Tiger Woods vagy a Tomorrow Night sorait, amikor még csak véletlenül sem hallhatja meg senki más.