Shock!

A Steel Panther különböző nevek alatt évek óta nagy attrakciónak számít a Sunset Strip klubjaiban: hangos, látványos koncerteket csinálnak, ahol a '80-as évek klasszikus glam/sleaze slágerei mellett egy sor saját stílusparódia-jellegű dal is előkerül.

Michael Starr énekes valódi nevén, Ralph Saenzként az egyik legismertebb amerikai Van Halen tribute banda, az Atomic Punks frontembere volt, de az L.A. Gunsban is megfordult egy rövid ideig, a hat húrt pengető Satchel pedig valójában Russ Parrish, a Rob Halford-féle Fight project első szólógitárosa. A basszusgitáros Travis Haley – itt Lexxi Foxxx – és Darren Leader dobos – azaz Stix Zadinia – is sokat próbált Los Angeles-i klubveteránok. A bandával rengeteg sztárvendég lépett fel az elmúlt időszakban, és akik ráveszik a Slipknot frontember Corey Taylort, hogy Poison nótákat nyomjon velük, azok bizonyára tudnak valamit... Vélhetően a csapat viccjellegének tudható be, hogy ez az első teljes értékű album a Universalnál jelenhetett meg, hiszen a nagykiadók – egy-két illusztris kivételtől eltekintve – hosszú-hosszú évek óta nem állnak szóba hasonló stílusban nyomuló komoly bandákkal.

Ralphék nem árulnak zsákbamacskát, már a számcímekből is sok minden leszűrhető: a Steel Panther dalai elsősorban arról szólnak, ki mit hová és hogyan helyez, méghozzá meglehetősen szabados stílusban, ha pedig éppen nem a dugás a téma, akkor a metalról énekelnek. Ízlés kérdése, ki mit kezd ezekkel a hip hoppereket megszégyenítően kendőzetlen, néhol már-már a '97-es Actiont idézően szókimondó szövegekkel: nem állítom, hogy nem kell mindig vigyorognom a Community Property vagy az Eatin' Ain't Cheatin' sorain, a nyitó Death To All But Metalról nem is beszélve, de azért hosszabb távon, egy egész lemezen keresztül néha elég fárasztó azt hallgatni, éppen kinek mijére élvez rá Ralph Saenz, még ha bevallottan viccről is van szó. Persze értem én, hogy az ilyesféle öniróniával vastagon átitatott paródia szükségszerűen túlzó, prűd meg aztán végképp nem vagyok.

Azért sír egy kicsit az egyik szemem, mert a Feel The Steel pusztán zeneileg simán ott van az utóbbi évek kiemelkedő anyagai között ebben a stílusban. Nem rejtenek sok eredetiséget a dalok, de az arcok iszonyatosan érzik a '80-as évek arénarockját – ilyen múlt és ennyi tribute-olás mellett ez mondjuk nem csoda –, és még a néhol zsibbasztó szövegek ellenére is baromira rá lehet kattanni a lemezre, annyira jók a nóták. Méghozzá szinte az összes... Ami a párhuzamokat illeti, nekem egyből a Phil Anselmo csatlakozása előtti első három Pantera lemez jutott eszembe, de nem a direkt zenei áthallások miatt, hanem mert ott voltak hasonlók az arányok. Van Halen, KISS, korai Def Leppard, Mötley Crüe alapokra épülő dallamos rock a játék neve, ám rejlik benne egyfajta riffesebb, metalosabb íz is, és itt nem Terrence Lee Glaze áll a fronton, hanem egy sokkal jobb énekes. A Death To All But Metal vagy az Eyes Of A Panther például abszolút ezt az iskolát képviselik, más szövegekkel bármelyik simán ott lehetett volna a Projects In The Jungle-on vagy az I Am The Nighton. Russ feelinges, technikás játéka eleve rejt magában némi erőteljes Dimebag(akkor még Diamond)-rokonságot.

Nem kevés direkt utalás és geg is rejlik a dalokban, a Fat Girl (Thar She Blows) például totális Whitesnake, a Party All Day (Fuck All Night) régi Bon Jovi emlékeket idéz, a három lírai dal, a Community Property, a Stripper Girl és a Girl From Oklahoma pedig simán felfért volna akármelyik klasszikus Poison vagy Warrant lemezre, ha a szövegek kicsit más oldalról közelítik meg ugyanazt a témát. Néha a Danger Danger és a Tuff neve is beugrik a fentiek mellett. Utóbbi aligha véletlen, a csapat ugyanis a Tuff frontember Stevie Rachelle-hez közelálló, hírhedt Metal Sludge portállal is szoros kapcsolatokat ápol. Na, pontosan ilyen a lemezük is: a 8-9 évvel ezelőtti, fénykorát élő Metal Sludge szellemisége öltött itt formát zenében és szövegben.

Az első benyomásaim vegyesek voltak a szövegek miatt, de aztán azon kaptam magam, hogy negyedik napja szól folyamatosan a lemez a kocsiban, így kisebb fenntartásaim ellenére is kénytelen vagyok megadni magamat a Steel Panthernek. Zeneileg közel tökéletes a stílusgyakorlat, a dalokra jár is nekik egy kilences. A szövegek kérdése már keményebb dió, habitustól és pillanatnyi hangulattól függően lehet ez nullától tízig bármi. Élőben mindenesetre iszonyatosan jók lehetnek.