Shock!

Sokszor a legváratlanabb dolgok növik ki magukat a legjobban, erre a méretes közhelyre pedig tökéletes példa lehet akár az Apocalyptica is. Mert legyünk őszinték, ki gondolta volna 1996-ban, hogy négy finn hülyegyerek agymenéséből („játsszunk Metallicát instrumentálisan, csak csellókkal!″) világszerte keresett produkció és totális sikertörténet lesz? Az persze benne volt a pakliban, hogy a tavaly jubilált bemutatkozó anyagot egy szűk, kattant Metallica-fanatikus kajálja majd, de hogy ebből hosszú távon ki lehet hozni valamit, annak kábé annyi esélye volt, mint Sebők Vilinek a Premier League-ben. Aztán láss csodát, az Apocalyptica szép lassan elhagyta a feldolgozásokat, népszerűségük pedig nemhogy csökkent volna, hanem egyre nagyobbá váltak. Az előbb Mikko Sirén dobossal, majd 2014-ben Franky Perez énekessel kiegészült csapat ma már komoly tényező a metalszíntéren, olyannyira, hogy Amerikában még a rádiós slágerlista Top 5-jébe is sikerült bekerülniük anno az I Don't Care-rel.

Ez a turné azonban az Eicca Toppinen ötlete alapján összehozott első lemez, az Apocalyptica Plays Metallica By Four Chellos megjelenésének huszadik évfordulóját volt hivatott megünnepelni, illetve azt, mennyivel messzebb jutottak vele, mint azt akár legvadabb álmaikban is gondolták volna. Ahogy Eicca fogalmazott a bulin, ahhoz képest, hogy abban reménykedtek, eladnak majd ezer lemezt, a környéken pedig talán lesz pár koncertjük is, elég jól fut a szekér.

A turnén előadott dalok listája tökéletesen igazodik az apropóhoz, és csakis Metalica-feldolgozásokból áll (az Apocalypticánál pedig természetesen Franky Perez bevétele óta is instrumentálisan szólalnak meg ezek), így a 2014-ben bevett énekest ezúttal otthon hagyták, és a dobos Mikko is csak a második felvonásban csatlakozott a koncerthez. Az első etapot ugyanis a debüt elejétől a végéig, sorrendben történő előadása tette ki, az autentikus élményhez pedig a négy csellón kívül semmi másra nem volt szükség. Mivel pedig az első lemezt annak idején négyesben rögzítették, hiába koncertezik az Apocalyptica már évek óta három csellistával, nyilvánvaló volt, hogy szükség van egy negyedik muzsikusra is. Szerencsére, ahogy 2002 és 2009 között, úgy a második Apo-lemez után távozott Antero Manninen ezúttal is nagyon szívesen beugrott, így pedig Max Lilját leszámítva az eredeti felállást láthattuk a színpadon. Az egyetlen nem őstag, Perttu Kivilaakso pedig mára annyira elengedhetetlen részét képezi a csapat színpadi megjelenésének, hogy – eredeti felállás ide vagy oda – a magam részéről kifejezetten bántam volna, ha erre a retro-turnéra lecserélik Liljára.

Az este kilenc után nem sokkal kezdődő első felvonás nem csak a szettet tekintve, de vizuális szempontból is nagyon hatásos volt. A színpadkép pofonegyszerűsége ellenére is ütött, hiszen amellett, hogy a négy sima háttérvászon elé beültetett, szemből megvilágított zenészek látványa utalt az első album borítójára, tényleg maximálisan hangulatosnak is bizonyult, mindemellett pedig a MOM Sportközpont hangcucca úgy dörrent meg, hogy álmodni sem lehetett volna jobb soundot. Egyetlen, azonban igen komoly hibája volt csak a koncertnek, mégpedig az, hogy ülősre szervezték. Annak ellenére ugyanis, hogy gitár helyett vonósokon játszanak, az Apocalyptica egyértelműen metalzenekar, tagjai pedig sok esetben derékból headbangelve nyomják végig a nótákat. A színpadon vicsorgó arcokat viszont elég fura volt üldögélve nézni, és érezni is lehetett a közönségen, hogy a többség marha nehezen oldódott fel. Egyszerűen képtelenség ülve, hitelesen üvölteni azt, hogy „Die! Die!" Ezt leszámítva azonban a koncert első felvonása maga volt az instant libabőr, elejétől végéig futkározott a hátamon a hideg, egészen addig a pillanatig, mikor a Welcome Home (Sanitarium) végeztével szűk fél órára lementek a színpadról.

Mire a büfé előtt kialakult spontán moshpit után az ember visszaverekedte magát a helyére, a háttérvásznak már el is tűntek, a színpadot pedig a közepén felállított monstre dobcucc uralta, így nagy meglepetést nem okozott a második felvonásban Mikko érkezése. A zenekarhoz 2003-ban csatlakozott dobos meglehetősen egyéni cuccon, illetve stílusban játszik, a dalokban előadott témáinak pedig csak érintőleges köze van az anno Lars Ulrich által feljátszottakhoz. Mindez persze sokakat zavarhat is, szerintem azonban kifejezetten izgalmas, főleg úgy, hogy a láthatóan teljesen kattos arc totálisan egyedi, és ránézésre meghökkentő formájú cineket és kolompokat is használ, sok esetben pedig teljes nótákat állva játszik végig.

A Fade To Blackkel induló második szettet az Until It Sleepset leszámítva totál old schoolra vették, hiszen az összes többi tétel az első három Metallicáról szólt. A nyilvánvaló slágerek mellett pedig két igazi különlegességet is betettek a programba: az Oriont Cliff Burton emlékének ajánlották, én pedig nagyjából pont ekkor gondolkoztam azon, mennyire bejönne Cliffnek az Apocalyptica, ha még élne. A dal persze hatalmas élményt jelentett, akárcsak a még inkább csemegének számító Escape, illetve a Battery is, amelyet Eicca konferansza szerint egyfajta bosszúként tettek a programba, hiszen már 1996-ban is rögzíteni szerették volna, de egyszerűen nem voltak még képesek eljátszani. 2017-ben természetesen sütött, akárcsak a másik szélvész tétel, a Fight Fire With Fire, a közönség azonban egyértelműen a rendes programot záró, az AC/DC Thunderstruckját is megidéző Seek & Destroynál őrült meg legjobban. Itt már végre mindenki talpon volt, és az emberek jelentős része, engedve a zenekar felszólításának, előrenyomult a színpadhoz, amit a rendezők jó érzékkel meg sem próbáltak megakadályozni.

A ráadás Nothing Else Mattersével és One-jával a tiszta játékidő is két óra fölé csúszott, és ugyan az Apocalyptica a saját dalos programjaival is bivaly erős élőben, ilyen szettel tényleg hibátlanok voltak. Akarom ugyanezt még legalább egyszer!

Fotók: Balázs Adrienn