Shock!

Aki csak egy kicsit is képben van az Emerson, Lake & Palmerrel kapcsolatosan, tudja, hogy a csapat rajongóinak igazán szomorú hírekkel kellett szembenézniük a tavalyi évben: először Keith Emerson hunyt el 2016 márciusában, majd év végén követte őt a rákkal folytatott küzdelemben alulmaradt Greg Lake is. Hogy a sok szomorúság után végre örülhessenek is valaminek a hazai rajongók, a Livesound immár sokadszorra hozta el az ELP utolsó betűjét és egyben egyetlen élő tagját, Carl Palmert.

A 67. születésnapját egy hónappal a buli előtt ünneplő dobos estje Carl Palmer's ELP Legacy címen futott, a programban pedig természetesen nem csak ELP-klasszikusok szerepeltek, hanem számos olyan feldolgozás is, melyeket ugyan nem a trió tagjai szereztek, azok mégis összeforrtak a zenekar nevével. Ezeket, csakúgy, mint a saját számokat Palmer két régi harcostársával, a kölyökképű gitáros, Paul Bielatowiczcal, és a bőgőn, illetve chapman sticken is varázsló, sörényét vesztett Simon Fitzpatrickkel karöltve, trióban adta elő, ének nélkül.

Ugyan a dalok között a dobszerkó mögül rendre előjövő Palmernek akadt a koncert elején némi problémája a folyamatosan szemébe tűző fényekkel, illetve Simonnak is jó ideig kellett mutogatni, mire végre megfelelően hallotta magát a monitorból, kifelé gyakorlatilag az első percektől tökéletesen szólt a produkció, és úgy tűnt, a kisebb technikai gikszerek a zenészek kedvét sem rontották el. Carl végig nagyon kedélyesen konferált, a hajó gyomrát majdhogynem csurig töltő közönség lelkesedésének hatására pedig csak fokozatosan jobb és jobb lett a kedve. Mellette, a színpad két szélén pedig Paul és Simon gyakorlatilag egyhelyben állva, ám szélesen mosolyogva és komolyan grimaszolva vezették elő játszi könnyedséggel a maximális technikai felkészültséget követelő tételeket.

Rögtön a program elején elhangzott Bartók Béla Allegro Barbarójának ELP-verziója, a The Barbarian is, amely az első ELP-nagylemez nyitó tétele volt 1970-ben, és bárhol a világon alap Palmerék programjában, nálunk pedig nyilvánvalóan több mint kihagyhatatlan. Bár a közönség az első hangoktól jól reagált a zenére, ez a tétel kapta az első igazán kitartó, színházi vastapsot, azaz sikerült vele még komolyan befűteni. Ezt követően határozottan csúcspont volt a King Crimson 21st Century Schizoid Manje (Palmer elmondása szerint az első dal, amelyet majd' öt évtizeddel ezelőtt összepróbáltak Keith Emersonnal és Greg Lake-kel), Bernstein Americája vagy a Lucky Man is. Az este legemlékezetesebb tétele azonban minden kétséget kizáróan az 1971-ben koncertlemezként kiadott Egy kiállítás képei volt Muszorgszkijtól, amelyet ezúttal teljes egészében eljátszottak. Méghozzá úgy, hogy mindenkinek tátva maradt a szája. Anélkül, hogy különösebb szuperlatívuszokban kezdenék ömlengeni Palmer játékáról, annyit mindenképpen meg kell jegyeznem, hogy a fickó valóban egyike a valaha volt legnagyobb rockdobosoknak. Egyértelműen egy liga Bonzóval vagy Neil Pearttel, ahogy pedig így, hetvenhez közeledve dobol, valóban lélegzetelállító. Ráadásul a Pictures At An Exhibitiont élőben hallgatva az is tök világosan lejött, hogy az olyan zenekarok, mint a Mekong Delta vagy a Voivod, rengeteget tanultak az ELP-től. A majd' negyvenperces gigász után túl sok mindent már nem lehetett hozzátenni a bulihoz, de a Fanfare For The Common Mant azért eljátszották még, kiegészítve egy szintén zseniális dobszólóval. A műsor pedig így csaknem kétórásra duzzadt.

Mivel a régi harcostársak már nincsenek köztünk, a Carl Palmer's ELP Legacy a lehető legautentikusabb forrás, ha az ember Emerson, Lake & Palmer-élményre vágyik. Carl Palmert azonban akkor is érdemes élőben megnézni, ha anyazenekarával abszolút nem vagy képben, a fickó ugyanis karizmatikus, laza, erőteljes és valóban zseniális.

Fotó: Polgár Péter